Magyar Paizs, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-11-26 / 47. szám

1914. november 26. MAGYAR PAIZS S nem csuda, ha belé szeret a fantázia is, mikor levetve lágyan szőtt lepleit, ijját, a siető habokat képére, nyakára locsolja s szétbomlott haja nagy fürtökben verdesi vállát, tündöklő kebelét. Nem csuda, ha hüs csillagi fénynél leszáll az égről s megjelenik a Hajnal szép gyermeke, a délszalki tündér és szerelmes lesz a lányba. Meglepi, csalja, csalogatja, sőt elrabolni sem átallná. »Hajnal hová léssz most? Rémülve pirulva kiszökvén Bodrog habjaiból, veszi könnyű lepleit, íját és szalad a ligeten s futtában törli fejéről a vizet és igazítja magán húzogatva ruháját.* De a gyors tündér elibe kerül s a jó tündér szép szóval megállítja a remegőt. Szeme csillámló vala, képe mosolygó, de piros és kellő s főként nyájas, alázatos, mint egy szolga, az ég fia! s édes-bús, keserű hangon szólítja: Hajna, te futsz? óh Hajnal Kiért elhagytam az eget, az ég fényes hajlékát, hogy hollétedről hirt vegyek, — óh, ki után annyit bujdostam, Hajna te futsz é? Régi hazádban, a Volgán tul, tudod, mikor a tarka mezőn ugráltál, gyakran találkozánk s nem futottál előlem, sőt gyakran mondtad: Szép tündérfi, mikor jösz el ismét? ha ismét eljösz, hozz nekem csillagot... Elfeledtél é, hogy igy irtózol tőlem, Hajna ?! — Oh szólj, mit hozzak? Most mondd, hogy hozzak csillagot! »Elhozom a napot és minden ragyogásit az égnek.« Tudd meg, a bús fellegeken uralkodom ; kényemre parancsolok a tengeri gőznek. Vagy mit óhajtsz még? Jer, az ég hajlékiba viszlek. Benn ékes rojtu, puha szőnyegek, ágyak, termeim, mint a viz habja, fehérek. Óh szép Hajna, jer, karomon viszlek odáig, ott óhajtó szivemen fogsz csüggni napestig s csendes lesz palotánk, mint a vésznélküli tenger. Ékes tagjaidat reggel harmatba fürösztöm, hajnali szép színnel takarom s habi gyenge ruhákkal. Majd... díszes aranyhajú gyermekeink, egymással enyelgő szép fiak és lányok fognak mosolyogni körülünk s zengeni fog palotánk örömöktől és szerelemtől I Jer, piros ajkaidért kérlek s szép szőke hajadra! Vagy hasztalanul esengek, nincs kegyelem ? Én egyedül menjek s hova menjek, ha, Hajna te nem jösz? Szép és jó vala Hajna. Csaknem könynyei hulltak szánakozásában és nem vala durcás, nem vala vad, sem fitymáló nem vala. — Sajnállak szép tündér, igy szóla, hogy érettem ily messzire bujdostál; és sajnálotrvJiogy szerelmedet el kell rontanom. Igazad van, jól emlékszem, együtt játszánk Volga vizén tul, a virágos réten gyermeki lélekkel. De a rét ott van Ázsiában; az az idö is elmúlt; itt nőttem fel új hazámban: hidegek már énnekem a te karjaid. Bár szép vagy és jó vagy és hatalmas vagy, és ha a mennyország ékességét is elhozod, tudd meg: .Hadzavaró Ete hős lakik itt a Hajna szivében.« — Pedig nem olyan ékes, mint te; nem olyan hatalmas, mint te vagy, -— és vadabb a szerelme, mint a te gyöngéd szerelmed: de nekem szép ö s mindenki előtt jólelkű s »a harcban erőre hatalmas, aki hazát szerzend e boldog földön atyámnak és minekünk..." — Azért szeretem öt inkább, mint tégedet. Ámbár sajnállak... E közben ugrálva, szökelve, kiabálva futkos erre a kis Bodor és gyönge Szömér s »Hajna! Hajna! hol vagy? Vendég jött, téged vár, kérdez utánad — gyere haza!« Kiáltásokkal verik föl a kisértetek csendjét. S a szép tündér, akarom mondani: a sátán, eltűnt a hig levegőben. V. • Tomboli. Vörösmarty asszonyai és lányai igazi asszonyok és lányok. Gyöngék és gyöngédek. Hasonlatosak a mesebeli tündérhez szépségre, jóságra, gyönyörűségre nézve. Lehelletszerü tünemények, mint maga a tünő hajnalpír. Ezek harcba nem mennek. Talán szégyelnék is a férfiak, hogy asszonyi segítségre szoruljanak. Nem is szorult ilyen segítségre férfi-munkában a magyar soha. Szereti megkülönböztetni a nemet és a foglalkozást. Hanem azért Hajna tud lovagolni is. Nem bravúrosan, de tud. Hajna, szelid Hajna! hova vesztél? Hová sodort el a harcok fergetege téged, fejér tiszta hópelyhet? Tán lovak patkója tiporta, szaggatta össze'szüz orcádnak hajnalpiros rózsáját? Vagy talán vad csapatok durva katonája szögezte át lándzsájával hattyú kebledet? Hová vesztél el deli Hajna? Te versenytársa a csillagos ég szelidségének és jóságának. Elzúgott az alszegi csata s a csattogások lecsillapodának; fut az ellenség; Árpád katonája táborba száll, tüzet rak, nagy ökröt áldoz s régi dicsőségről szóló dallal veri az éjnek unalmát. Hős Ete rendezi a holtak eltakarítását holdvilágos éjjelen; közben lever egv rablócsapatot és sebesülten nyugalomra dül .. . Mit csinálnak a csendes bodrogköziek? Ösz Huba s gyermekei? Villával, kaszával megtámadja őket a vad póri csoport. Futnak, menekülnek: Ösz Huba s gyermekei. Erdő, sziklás barlang ad búvó menedéket. Esti homályban ússzák át sokan a Bodrog patakot s mentik gyász életöket lassú csobogással. Vezeti gyermekeit sikos pallón Huba s partra értenek már a fürge Bodor s a gyönge Szömér is. Hátul ment, megcsusszana, vizbe esék deli Hajna... Mért rázzátok irigy szelek a fát, s gyönge virágát mért szakgatjátok, mért tépitek össze? Megmenekült a bánatos, ösz apa és sir benne a lélek; eltévedt Hajnája miatt, deli lánva miatt sir, sir s hiszi, hogv hamuvá ég benne az élet... .Bujdosik ekközben megtévedt lánya Hubának.« Partra jutott, elrejtőzött a sürü ligetben s orditásaikat hallá csak az átvonulóknak. Aztán futva-futott remegőn s nagy szivdobogással apja után, s elveszteti testvérkéi után is. Lába kövön vérzik, szakgatják gyönge ruháját hajladozó ágak s a tövis puha orcáján a vért hasogatja. Sürübb-sürübb rengetegekbe szalad s a vadaknak ordító erdője elötte-utána s a mély szakadékok. Fáradt; s vért izzadva ledobban. Elalszik a szép lány. Oh álom, jóságos tündér! mennyei mentő! Védő szárnyad alatt a baj s a fájdalom enyhül; fáradt gyötrelmét nyugtatja a földi halandó; bibor, selyem, arany-köntössé változik a rongy; s dús asztal mellett lakmároz a sanyarú ínség; testvérjét testvér és hő anya gyermekeit s az elvesztettnek vélt deli hősét édes örömmel, édes enyelgés közben ölelgeti a szép ifjú szerelmes. Gyógyító írt adsz, óh álom, az emberi sebre. Hajna is álmodozott s látott szép büszke szerelmet. Hozzájött ragyogó pompában a Délszaki tündér. S hasztalanúl sok időig várván kérte szerelmét. Még haragos sem volt a leányka, — de nyájasan igy szólt: Hagyj el jó tündér, van már, aki engem öleljen s vár dobogó szívvel, ha ugyan még él a világon; hogyha nem ölték meg fene kardok a nemzeti harcban. Hogyha pedig szívére, szemére borult a sötét gyász: Istene hősömnek meglát s a halálba pirulnék. El sem takarodott a vágyó Délszaki tündér: jött piros öltönyben, piruló tündökletes arccal, jött mosolyogva a Hajnalnak szép fia, szökve az égről.. . Összeveszett féltékenyen a két égi levente. Déli hónába vonult el az első, s győztesen ott állt a Hajnal szép gyermeke lázzal dijra sóvárgva... Oh boldog s boldogtalan egyszersmind te szerelmes, végzetedet mért rántod olyan hamar ifjú fejedre? Lázzal, dijra sovárg, tüze kergeti, lüktet a vére... Mily tündökletes és mily fény a szemedben, Hajnali csillag! Bűbájos, ragyogó, de erös is e Hajnali gyermek. S homlokodon, deli Hajna te, ugy megcsattant isteni csókja! Oh, de szegény, kit, mintha egek villáma megölné: meghala s nyomtalanúl eltűnt a hig levegőben ... Égett már az öreg napnak szeme tul a hegyek közt. Elkergette a csábitót s a lányka fölébredt. Jaj, hova kell lennem? mi kísértés űzi bolondját árva fejemmel! De hiszen álom játszadozott csak. Már ébren vagyok én. Hősömnek istene! hála tenéked. — Szól és tenger aranyhajzatját hátra simítja. Nincs kísértő. Oh, de magamra vagyok, bús árva fejemre e zord rengeteg öblén, és nincs, nincs, ki segítsen. Hol van atyám, hol az ösz Huba ? s testvérkéim, a gyöngék: fürge Bodor s a gyönge Szömér, hova tüntenek ők el? Elhurcolta vad ellenség, mint gyönge galambot a saskeselyű? letiporta a mást, mint