Magyar Paizs, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)
1914-11-26 / 47. szám
XV. év 47. szám Előfizetési ár: Egy évre 4 kor. 04 f. Fél évre 2 kor. 04 f. Negyedre 1 kor. 04 f. Egyes szám 8 fillér. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS Munkatársak Hirdetések dija megegyezés szer ,it. Nyilttér sora 1 kor. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wlassics-utcza 8. sz. LENGYEL FERENCZ BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó, MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Hajna szerelme. — Csatarajz Vörösmarty „Zalán futásá"-ból. — Irta: Borbély György. I. .szép rege szól deli Hajna leányról, — Régi világból. Mostan is él még... Aki nem ismeri Hajna szerelmét, azt gondolja, hogy én most egy nagyvilági hölgyet irok le, egy novellát csinálok, s hölgyem karos-székben feszeng, egymásra rakott lábbal cigarettázik és keményen bolondítja az esztelen urfiakat; magam pedig telerakom ezt a modern tárcát német, spanyol és francia szókkal: de ez az ember alaposan csalódik, mert ez az én irásom Hajna szerelméről legalább is nem »udvarképes.« Aki pedig ismeri Hajna szerelmét, az azt gondolja, hogy én most egy nagy-tudományu értekezést irok az eposzról, az epikai kellékekről, a machináról, az epizódról ; összeböngészem Pindar, Sapho, Horatius, Petőfi mondókáit a szerelemről, s hogy mit mondanak a német tudósok az epikai lyráról, és rengeteg idézeteket hozok fel csillag alatt a prolegomenákból: azonban ez az ember is csalódik, mert ez az én irásom nem a nagyhajú tudós szobájából kerül ki. Hajna szerelmét nem kell magyarázni, mert egyszerű az, mint maga a természet s egyszerűségében csudálandó, mint a természet bája. Tiszta, mint a csillag fénye; ép, mint a reggeli harmat, melyre a napsugár még nem sütött rá; és melegítő, mint a napsugár, mely kifejleszti az élőben az erőt, erőt ad a gyengének és hőssé teszi a bátort. És e hatalmában nagy, mint egy nemzet-fogalom, s e nagyságában fenséges, mint maga a hazaszeretet. Vásott novellao legényeknek sem való tehát. Fényes és tiszta, szép a te szerelmed, Hajna! Ott csillog, ott ragyog az a honszerető hősök kardján. -- Hajna te! hol vagy? Te szép, te jó magyar leány, te lelkesítő tündér! hol vagy? Aki segítettél Árpád csatájában hazát szerezni a magyarnak, Deli Hajna te! hol vagy? Akinek nem kellett érdem nélkül a csillogás; a drága kővel kirakott mennyország sem kellett, s elutasitád arany sarkantyús kérődet, hogy csak a fáradt hős Ete pihenjen kebleden, aki hazát szerez fajodnak, leendő gyermekeidnek s társaidnak, a »hajnal ölü< hölgyeknek ... Deli Hajna te! hol vagy? Te még láttad a büszke magyart, a gyors ménen iramlót, a nyilazó Tarczalt, Bulcsút s hadzavaró kacagányos Etét, a a szép ifjú leventét, hitvesedet. Remegve reszkettél utána, hogy eltalál esni a csatasikon, de még inkább azért, hogy dicstelenül fogna megtérni. Oh, mert te érezted a férfiak diadalmát, a magyar fiak gyözedelmét. Hattyú kebledet gyönyörűséggel töltötte meg hőseidnek diadalmas harca, s ilyenkor a büszkeség lángja égett hajnalpiros orcádon s kék szemednek sugarában ; és magas lelkeden a dicsőség nyargalt, mikor ezek az erős fiak nem rettentek meg sok ezer veszélyben, sok ezernyi gyülevész népnek búsult fegyverétől. Oh, te hallottad, te láttad, te érezted szivedben »párducos Árpádnak hadrontó népe hatalmát.« Hol vagy most deli Hajna? te szép, te jó magyar leány ? s hol vannak magyarjaid? Eltünének ők, eltüntetek mind! Te is alszol, hős Ete is alszik puha föveny-ágyban, a Bodrogközi mezőn. Híretek, nevetek is csak a szellő szárnyán jár, imitt-amott egyegy merengő álmodozóba ütődve. Dal az époszban. Mondom, sem tudományos értekezést, sem regényes históriát nem irok. Ismertetem Hajna szerelmét inkább azért, hogy emlékezetébe juttassam sok embernek Vörösmartyt, ezt a mély gondolkozású, szép lelkű költőt, akit már-már nem elég gyakorta olvasunk; és hogy emlékezetébe juttassam sok embernek Zalán futását, a nagy époszt, s a magyarnak hőskorát, a »régi dicsőséget, « ebben a nem gyengülő, inkább lángra gyúlt dicsőséges korszakban; közben azonban kiiünik a nőnek tündöklő volta, nagy szerepe és magasztos hivatása a férfi mellett, ugy, amiképen azt Vörösmarty Mihály gondolja és szive szerelmével érezi. Vörösmarty irta a »Zalán futása« cimü hőskölteményt tiz szakaszban. A honfoglalásról szól s Árpád csatája van benne, amint dicső seregének az élén megszalasztja Zalánt, az ellenségnek erős fejedelmét a Duna Tisza közi Alpárnak messze terült síkjáról. »Aki, miként felhő szalad a szélvészes erőtől: Ugy szaladott szomoródva setét végének előtte,« s aki után a büszke magyar utána kiáltott: »Fuss, de tudom nem látod ezentúl Alpárod mezejét... Bajnokaim s az erős fiak anyjai, diszleni termett hajnalölü hölgyek fognak telepedni meződön: rajta tenyészend e nemzet s országokat állit.< A nagy verset éposznak, epopoéjának (hőskölteménynek), elbeszélő költeménynek mondjuk és tartjuk. Mert nincs más elbeszélő költeményünk erről a nagy időről. Amennyire szomorú nekünk, annyira magasztaló Vörösmarty nagyságára és hazafias buzgóságára nézve, hogy lyrikus létére tőle van a nagy epopoéjánk. Vörösmarty nem elbeszélő, hanem leíró és festő. Nem elbeszéli a honfoglalást, hanem egy erős képet fest ő a honfoglalásból. Elbeszélésre váró esemény, vagy történet alig van több a munkájában, mint amit az előbb pár szóval emliték, hogy Zalán megfutamodik. A többi a hősöknek és gyáváknak, a derekaknak és aljasoknak jellemzése, a vitéz magyar csapatoknak tündökletes feltüntetése, a görög és magyar vitézségnek összehasonlítása, párhuzamos és elléntétes képekben; sülyedő nemzetének a gyengülése égő fájdalommal illeti lélke húrját s a lyra panasz hangján siratja a süiyedést és dicsekvő büszkeséggel telik meg' a lelke, ha a nagy időkre gondol. . Ebből a természetéből folyik, hogy elbeszélésnek nevezett költeményében nem elég jó az eposzi szerkezet. A mü egészénél szebbek a részlet-ék, mert ezek képek, amaz történet-elbeszélés; a főesemények előadásánál jobb széMcezetüek a kitérések (epizódok), mert ezek alanyi természetűek; magánál a tárgynál szeretetreméltóbb a mellékesnek látszó dolog, mert ez segilője, rugója 'a nagy' eseménynek, mint Ete és Hajna-; az egésznek a szerkesztésénél fényesebb az ékesen szóló csillogó előadás, mert itt is festenek a szók. Vörösmarty az epopoéja terén tulajdonképen napszámosmunkát végzett láng buzgalmával. Nem volt más ember. Tehát hozzáfogott ö, hogy a romlásnak indult hajdan erős magyart visszaemlékeztesse a régi dicsőségre. Ez 1824-ben volt. Most 1914-et irunk. S most újra vérrel írjuk az égre, hogy: »Csak sast nemzenek a sasok s nem szül gyáva nyulat Nubia párduca.« Ez eposz idejében »a tehetetlen kor jött el,« a puhaság korszaka. Tudta azt is, hogy a szelid s azonkívül kesergő lvra az ö lantja. „Engem is a nyugalom napjáti ily év hoza fényre, Már késő unokát, ki előbb a lányka mulandó. Szépségén fügtem gondatlan gyermeki siem-rhtl