Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-03-20 / 12. szám

2 MAGYAR P A 1 Z S 1913. márczius 20. Máreiusi fogadalom. Legyünk méltó unokái a d*cs8 ősöknek. 1844 ben Magyarország legkiválóbbjai a magyar ipar védelmére megalakították az Országos Védő egyesületet. Elnökké Gr. Batthyány Kázmért, alelnökké Gr. Teleki Lászlót, igazgatójává Kossuth Lajost választották. A középponti választmány tagjai közül kiemeljük Gr. Batthyány Lajost, a későbbi elsó felelős minisztérium elnökét, Beze rédy Istvánt, Deák Ferencet, Fáy Andrást, Klau­zál Gábort, Vörösmarty Mihályt, Percei Móricot, Br. Wesselényi Miklóst, Nyári Pált, Chernovich Péert, Fényes Eleket, akik egy tói-egyig az or­szág legjobbjainak sorából valók voltak s akikre mindig büszkék leszünk. A Magyar Védő Egyesület ma is a régi prog­ramm szerint dolgozik. Tagjainak sorában ma is nagy számmal vannak előkelő országos nevü vezetó férfiak. Számbelileg is nagyobbak vagyunk a réginél, sikerekben gazdagabbak. Azóta iparunk óriás módon fejlődött, ipar­pártolásunk is jelentékeny. S mégis, ha a régi társadalmat a maival össze­hasonlítjuk, be kell vallanuuk, hogy a régi tár­sadalom messze fölötte áll a mainak. A negyvenes évek magyarjaiban volt haza fiság, volt lelkesedés. A sziveket magasztos, ideális eszmék hevítették, amelyekért készek voltak élni-halni. Más volt akkor a magyar ipar pártolása is. Deák Ferencnek azóta szállóigévé vált híres mondását mindenki komolyan vette s ahol csak lehetett, igazán ki-ki a saját háza küszöbén állította föl a vámsorompót. Pedig akkor ez áldozattal járt. A magyar ipar 1867 előtt jóformán gyermekkorát élte. S mégis micsoda büszke lelkesedéssel vásárolták a ma­gyar cikkeket! Milyen örömmel visejték e kor derék asszonyai, leányai, a magyar xhoni kék« bői készített egyszerű, olcsó, de csinos ruhákat, amelyekben hasonlíthatatlanul szebbek voltak, mint a mai kornak méregdrágán öltözködő ultra modern női. Hölgyeim és uraim ! Le a kalappal ez ideális kor lelkes társadalma előtt! E kor hölgyei és férfiai nem röstelleték ma­gyarságukat, ellenkezően büszkék voltak rá. Ipar­pártolásuk is komoly volt, nem tekintették üres jelszónak, mint ma. Mert jelen társadalmunk aránylag korántsem olyan támogatója, vásárlója iparunknak, mint ez a letűnt szép időszak. Ha ma az állam, a váro­sok, a községek a kötelező iparpártolással nem biztosítanák a magyar ipar megélhetését, a tár­sadalom szegényes támogatásával alig tudná a mindennapit megszerezni. Pedig sokszor ki­mutattuk s ezt a külföld is elismeri, hogy a magyar ipar pártolása ma már semmiféle áldó zattal nem jár. Való igaz, hogy ma is vannak buzgó, komoly iparpártolók, de az egész társ dalmat a negy — Útonállók vannak itt! Rablók! Menekül­jön, aki tud! Csakugyan a tordai vásárról jövő csizmadiákat útonállók támadták meg az ér fahidjánál. Hát azért nem akart a Zsótér lova a hidra menni ? Sötét volt, olyan vaksötét, hogy az ember még a saját testvérét is el tudta volna adni benne. Nagypál Están ijedten ejtette ki a kezé­ből a piros csizmát. — Ki a bugyellárisokkal! Adja a pénzét ide, -akinek az élete kedves ! A csizmadiák reszketve nyúltak be a ködmönük zsebébe és előkerültek a zsiros, kövér bugyel­lárisok. Sok szép szattyán és kordován csizma ára. Nem tudták, kinek adják, csak az aczélos kemény kezeket érezték, amelyek átvették a bugyellárisokat. De már tisztában voltak azzal, hogy nem jó okoskodni. Hej, mert sok vásáros ember hagyta már itt a foga fehérít, aki okoskodni mort. A szeniczei keresztútnál elváltak egymástól a csizmadiák, mindenikük a maga falujába ment. Ki Keresdre, ki Szentháromság fal vára, ki Tor­dátvölgyre. Mindenikük üres ládával és üres zsebbel. III. — Vásárfiát hoztam neked Kalára! Nem lesz ven s évek mindent leküzdő lelkesedése még ! nem hatotta át Derék ifjúságunkat leszámítva, hölgyeink és. térfiaink nagy részét minden érdekli, csak a magyar ipar sorsa nem. Bűnös közömbösségéből a hiteles statisztikai, adatok halálbarlangja sem rázsa föl, A legtöbben nem is tudják, hogy éven­kint ezerhatszáz miJlióval adózunk a külföldi iparnak. Éz olyan érvágás, hogy fölér egy vesz­tett háború katasztrófájával. Az 1848 iki márciusi nagy napok szent em­lékére kérve kérjük társadalmunkat, vésse jól szivébe Kossuth Lajos, Deák Ferenc jelmondatát : állítsuk töl a vámsorompót a saját küszöbünkön ! Tanuljunk lelkesedést és hazafiságot, igaz magyarságot Széchenyitől, Kossuthtól, Petőfitől, Deáktól. Ok lelkesítsenek, ne a mai kor testet­lelket emésztő léhasága. Higyjük el, hogy ezek a lángeszű férfiak, a mi igaz ideáljaink, akiknek értéke, mint az antik műkincseké, az évek múlásával egyre nő, nem pedig a mai átlag ­ízlésnek hódoló divatos apró nagyságok. Ünnepeljük meg március idusát a 48-iki nagy márciushoz méltóan. Magyar ifjak, magyar hölgyek, magyar férfiak, kövessük dicső nagyjainkat 1 Sassi Nagy Lajos. Húsvét. Irta: Szabolcska Mihály. Óh szent igazság, húsvét ünnepe, Kitől a hünös had megrettenő; Ki a farizeusokat, megaláztad, S a büszke helytartót reszketni láttad; Ki eltoltad a követ, mit fólébed Odahengeritettek a pribékek, S kibontva tiszta, szép menyei szárnyad, Ott hagytad a neked szánt síri ágyat: — Áhítozunk utánad! Húsvét, föltámadásnak ünnepe. Halálra szántak uj, szebb élete: Ki nem hagytad a porban megalázva Ót, aki hitt a maga igazába, S eszményeihez hü maradt halálig, A rámért kínos kereszt nyomoráig. — Húsvét, te szent, örömre — vált búbánat Ki fölmagasztalod a Golgotákat: — Áhítozunk utánad ! A mi husvétunk 1849-ben. Irta Eötvös Károly. Két váratlan vendége is jött apámnak a húsvéti ünnepen 1849 ben. Az egyik a mi cigányunk volt. Apámnak házatlan zsellérje. Jónás Ferkó volt a neve. Apám WHM^W I II l olyan Tordátvölgyön egyetlen egy lánynak sem! Nagypál Kalári simult az ajándékozó keblére. Feketeképü, jegenyeszál termetű legény volt az. Nem Tordát völgyéről való Kint a határban ismerkedett meg vele Nagypál Kalári. Sarjút vágott s akkor köszönt rá a legény a dűlőútról. Nagypál Kalári akkor sem kérdezte meg, hogy ki a legény, később még ugy se. Onann tovább már a szive felelt volna a kérdésre. A szívnek pedig olyan mindegy, hogy ki az, akit szeret. Szereti és vége. — Jaj, de régótától nem láttam kiedet! — panaszkodott Nagypál Klári a legénynek, miköz­ben a fejét egészen odadugta a szive tájára. Kedves duruzsolás volt ez és a legény moso­lyogva, hetykén pödörte meg a bajszát: — Bizony lelkem, Kalárim, van már egy fél­esztendeje ! Nagy földet bejártam azóta! Hanem hoztam ám valamit. Ehol a . . . — Miért nem gyön kied töbször felénk? — Mert másfelé járok. — De egyszer, ejszen csak eljön ugy, hogy itt marad . . . Örökre? . . . A legény kelletlenül-fordította el a fejét. — Erről még fogunk beszélni. De figyelj csak! Nem hallasz valami csengőt? Mintha szekér jönne. — Az apám szekere! — riadt fel a leány. után én örököltem. Most halt meg, alig egy éve, mint nyolcvanéves öreg nyugdíjas honvéd. Befolyást gyakorolt az én életemre is. A pápai fiatal diák mindenféle ostobaságot meg akart tanulni az én időmben. Mindenféle tantárgy mellett még rajz, festés, nyelvek, ének, zene, falábon járás s más egyéb. Nos hát én a gor­donkához láttam. Yjettem egy akkora fekete szinü gordonkát, nagyobb volt, mint magam. Tudtam is már rajta a bandában néhány jó magyar dalt kísérni. Kálmán Farkas barátom és zenetudós társam oktatgatott. De a Ferkó cigányunk is gordonkás volt s egyszer vakációkor egy lakodalomra elkérte tőlem a gordonkát egy éjszakára. Odaadtam szívesen. Másnap hetvenhét darabban hozta haza egy zsebkendőbe kötve. Lakodalom után a ci­gányok összevesztek az osztásnál s a Ferkó az én gordonkámmal agyonvert valami öt cigányt és ugyanannyi hegedűt. Persze, hogy egy cigány­nak és hegedűnek se lett utóbb semmi baja, de az én gordonkámnak nem akadt szabója, a ki összevarja. Ujat venni nem volt kedvem s igy az én zeneművész pályámnak félben kellett szakadnia örökre. Nos hát a Ferkó cigány épen húsvétra jött haza. Ott volt a piskii harcnál s egy napon nagyon megszomjult. A víz be volt fagyva ke­ményen. Mit csináljon már most? Igyál havat. — Vizet se örömest. De nagyon szomjas volt, lement tehát a piskii hid mellett a jeget beverni és sapkája segélyével vizet inni. A dolog nem lett volna nehéz, csak az a kellemetlenség járt vele, hogy az osztrákok célba lövöldöztek arra, aki lement a mederbe jeget törni, vizet inni. Ferkó ugyan kiállt valami huszonöt lövést, de egy golyó mégis összetörte puskaagyát Is, balkarját is. Mikor kigyógyult, mint harcképtelen sebe­sült hazajött s éppen húsvétra jelentkezett apám­nál. Nagy szives üdvözléssel fogadták s ezer kérdést intéztek hozzá. Mi újság ott a Dunán tul, Tiszán tul, Királyhágón tul ? Elmondta, hogy Bem generális mind agyon verte már az osztrákot, oláhot, muszkát, szászt, — hírmondót se hagyott belőlük, most százezer emberrel Pestnek jön, hogy Windischgrátzet hátas tarisznyába tegye. Ó ott hagyta el Deb­recennél, a hol Bem generális épen kifogatott és abrakoltatott . • — Ugy! Akkor eltűnök. Itt van ebben a szeredásban az ajándékom. A tordai vásárról való. Használd egészséggel! Tüzes csókot nyomott a legény a Nagvpál Kalára ajkára és átvetette magát a kerítésen. Elment. IV. Megérkezett Nagypál Están. Komor volt az arcza és csak futólag csókolta homlokou leányát. A leány észrevette a rossz kedvét. — Mi baja ids apámnak? — kérdezte félénken. — A zsiványok, a rablók! tört ki Nagypál Están. — Nincs már pénz, nincs már piros csizma sím. Kivetkőztettek. Egyszerre csak észre vette a pitvarban a szeredást. — Mi az ott? — kérdezte. A lány arcza tűzpiros volt. Az apja megérke­zése miatti zavarában elfelejtette, az ajándékot elrejteni. Még azt se tudta mi van benne. Nagypál Están a szeredás után nyúlt. Bedugta a kezét és kivette onnan — a piros csizmát.

Next

/
Oldalképek
Tartalom