Magyar Paizs, 1913 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1913-12-11 / 50. szám

1913. deczember 11. MAGYAR PAIZS 3. vecskékért 20—20 fillért. A 20 filléresek özönével zudulnak a pénztárba. Az uj tagok sokaságától befolyó pénz pótolja azt az érthetetlen beiratási dijat. Azonfelül jóvá teszi az első tévedést. Az alapításkor valami számadatra támaszkodva kisütötték, hogy heti 20, 24, 30 filléres befizetések mellett az egyesület elbírja azt a ter'.iet, ami az első 20 esztendő alatt és azutáu reá nehezedik. Világos lehetett a számadat, mert jöttek a hűséges befizetők. Bizalommal. Hittel. A kétszerkettönek megdönthetetlen igazsága vonzotta őket. A vagyon lavina-módra nőt. A szabályok szigorúsága örzötte a vagyont. A kezelők lelkiismeretessége fokozta a bizalmat. Most, hogy közeledik az a 20 esztendő, felszólal egy mathematikus és oda kiáltja a tagoknak, hogy nem elég a heti 20, 24 és 30 fillér. Megvan tehát a második tévedés is. Az elsőnél az általánosság elvét dobták sutba. A másodiknál már vagyonnal játszanak. Értsük meg: azzal a vagyonnal játszanak, amit a szegény napszámos ember az egyesület alapításától idáig összerakott. Számítsunk : Tóth István 20 esztendő óta tagja az egyesületnek. Heti 20 filléres tagdíj czimén eddig 208 koronát fizetett. Fizetné ezután is, de ha felemelik a tagdijat, azt már nem tudja megfizetni az ő filléres jövedelméből. Mi történik tehát? Az alapszabályok intézkedését nem ismerem, tehát csak találgatásra vagyok utalva. Rokkantságot nem jelenthet, mert munkaképes. Nyugdíjjogosultsága még nem lehet, mivel a 20 esztendő még nem elegendő a nyugdíjazás eléréséhez. Mondja meg aki tudja, hogy mi lesz ! Én azt hiszem, hogy a tagdij hátralék miatt törölik a tagok sorából és a 20 fillérenkint összerakott 208 korona Tóth Isvánra nézve elvész. HA ez nem a vagyonnal játszás, akkor én nem tudom kezelüi a tollat . . . Ugy tűnhetik fel sokak előtt ez a bírálat, mintha én ellenséges indulattal szemlélném ezt az egyesületet. Tévedés ez po'gártársaim ! A meglevő alapot kell megerősíteni, hogy a viharral szembeszállhasson. A Tisza védgátjait ugy erősítik, hogy a meglevő alapot szilárdítják hozzáadással. Ennél az egyesületnél is igy kell tenni. Vonjanak az egyesület érdekkörébe több embert azzal, hogy az első és második tévedést jóvá teszik. Töröljék el a beiratási dijat. Ne emeljék fel a heti járulékot. Bizony mondom: megerősödik az a szervezet. Ha a folyam védőgátjait drága anyagból, de gyengére készítik, akkor a mező nincs megvédve az árviz veszélytől. Az ellenkező eset amellett bizonyít, hogy az olcsóbb anyag is helyt álló, ha kellő mennyiséget használnak az építéshez. A harmadik tévedést nem kell jóvá tenni. Én kötelességszerűen szemlélődöm ; a hiányosságokat megmondom; az orvoslásról azoknak kell gondoskodniok, akik bábaságot vállaltak. Lengyel Ferencz. Egy haldokló nemzet. A kőszáli saskeselyük ezerkilóméter távolból, a levegő rétegeiben megérzik a dög szagot és repüluek a hullára a szag után. Égy haldokló nemzet végvonaglása előtt már el van lepve dögmadarakkal. Ilyen haldokló nemzet napjainkban az erdélyrészi magyarság . . . A dögrejárók évek óta mardossák a húsát, táplálkoznak foszladozó testéből. Az ausztriai gyáros piszkosfestékü szőnyegekkel telerakja Dob utczai nagyraktárát és felírja ékes magyar betűkkel, hogy ott van a »székely áruraktár®. Ez a nemzetgyilkoló hiéna össze hivja a hullára járó czigányok dögkeselyű seregét. Hitváuy | rongyát véges-végig hurczoltassa az országon j mint valódi székely ipart és az a haldokló nemzet, akár a döglöfélben levő ló, — nem rug vissza. Nemcsak, hogy nem iug, de hangot se ad. Nemzeti becsületének gyilkosait csendesen türi-lüri . . . Hiszen haldoklik . . . ] Ha csak tudtán kivül tűrné!? ... De otthon • a Székelyföldön magának a székelynek kínálják a házaló czigányok a valódi osztrák rongyokat, mint székely ipari árukat! Olvasom T. Nagy Imre királyi tanácsos levelét. Csíkszeredából küldötte, az már igazán székelyföld. És azt irja, hogy azok a székelyczigányok nem is székelyek. Csak ugy települtek ott le a falvakba ujabban, mint jövevények. Az öregje otthon kőházba él, bőpénzeken dúskál, a székely nemzet becsületének judáspéuzén irigylésre méltó pazarlást űznek. A fiatalja egész esztendöbeu házal a Budapestről érkező osztrák-székely iparral. Tehát az élelmes kereskedő telepiti őket a falu nyakára, hogy székelyczigányok legyenek, mert ezt a látszat ugy kívánja. És a selejtes osztrák czafatokat, mint valódi székely szőtteseket, ugy árulják otthon, a Székelyföldön . . . A szégyenpír elfutja arczomat. Mert azt irja a csíkszeredai barátom, hogy a nemzetmentő Székely Szövetségi nagygyűlésen, Élőpatakon az idén is olt árulták az osztrák-székely bitang jószágokat. És a honmentő, nemzet támasztó urak közül egy sem akadt, aki leleplezze, pedig ott hivatott vagy hivatalos őrei valának a székely [ iparnak. Mit törődnek ők a székely iparral a valóságban. Csak nagyhangú beszédek, könnyes panaszok, indítványok . . . cselekedet nélkül. Cselekvés? — az is van. A dúsan terilett asztaloknál lakmároznak, köszöutőznek. Ez a cselekvés. Élőpatakon is ott volt az igazi székely ipar, mely hivatva volna Erdövidék népét megmenteni az oláh bankoktól. Ott volt Benczédi Mariska járapataki tanítónő 11 éves szakadatlan munkásságának szép eredménye. Do kérdem: Irt-e arról valaki? Beszélt-e arról valaki? Nem! Erről senki sem beszélt, mert az van, ez nem álomkép, ez nem székely népmuzeum és nem mesebeli filmgyár! A székely népmentés csak addig kedves, amig sírni és kérni lehet a népnek, amely általában nincs jelen a mentésnél. Mikor első czikkemet megírtam e lap hasábjain (Ismét mentik a székelyeket. 1913.254. szám), azt hittem, hogy a székely nemzet és az erdélyi magyarság ugy fog felzudulni, mint a megbolygatott méhkas . . . Azt hittem, hogy a nemzet fiatalsága összegyűl minden városban és tiltakozó szavát hallatja az országban szerteszét a lapok utján . . . Azt hittem, hogy a Székely Társaságok tiltakozást küldenek mindenfelől a kereskedelmi kormánynak . . . Csak hittem. % Ez a nemzet már haldoklik. És nem ugy haldoklik mint egy oroszlán, hanem mint egy türelmes, csendes állat ... Ez a nemzet már nem törődik a székely becsülettel. Tul van azon, hogy védekezni tudjon mégcsak szóval is . . . Az országrész földjének fele, sőt több mint fele az idegenek kezébe került. Síkul ki a föld az erdélyi magyaiság talpa alól. Talán fáj az erdélyi magyarságnak?!... Nem!... A héten olvassuk a lapok híradását, hogy a napokban újra oláhok vettek magyaroktól tizenhatezer hold földet. Olyan édesen olyan kedvesen megy az egész dolog, senki meg nem botránkozik ezen, hiszen a dögöt szétmarczangolják a ragadozók ... Ez csak természetes. Kinek jut eszébe a kolozsvári nagy birtokpolitikai gyűlés után tovább is menteni a hazát. Ott kibeszélték jól, de jól magukat az urak és ez elég a haza-hon megmentésére . . . Hiszen ugy is haldoklik egy nemzet és ez a nemzet nem akar feltámadni, csak elmúlni . . . Hátha fel akar támadni, hátha meg sem halt! ... Aki él az nem igy viselkedik. Akiben életerő van, az még a végső megfeszítéssel is védekezik . . . Oh, boldog nemzet, dicső erdélyi magyarságt ne vess követ felém, a rongyos, éhes székely kobzos felé, ne dobáljatok meg sárral, amiért csodáiom nagyságtokat, akik előtt a dögrejáró saskeselyű is — csak turbékoló béke galamb... Szegény haldokló nemzetem! De elfajult a hires székely vér! . . . Péterfy Tamás. A némák megszólaltatása.*) Borbély Sándor, a váczi országos siketnéma intézet nagy tudásu és agilis igazgatója, a fenti czim alatt két kötet könyvet irt és adott ki: Az egyik könyv a kezüö szakemberek és a müveit közönség számára vau megirva. Borboly Sáűdor. a magyar szeretet fogalommá vált megszemélyesítője e tulajdonságát itt is ki tudta domborítani. Mindjárt az Elüljáró Beszédjében a magyarságnak foglalja le a tanítás terén a silabizáltató módszerrel szemben nagy haladásnak fogadott irva-olvastató és hangoztató módszert. Eddig a külföldi Stefani és Grater elméje szüleményének tartottuk e módszert, holott azt előttük már 112 évvel Szönyi Nagy István tornai, majd kolozsvári prédikátor és tanitó, majd előttük 17 évvel Simon Antal a váczi siketnéma intézet igazgatója hirdette. A szerző müvének alapgondolatát vázolva beismeri, hogy e müvei ő egy kedves és régi tartozását rótta le a magyar siketnéma - oktatás iránt. Ugyanis: Borbély Sándor szaktudása oly nagy, hogy szaktekintéllyé vált. A a felsőbb hatósága is elismeréssel adózott az ő széleskörű szakismeretének, amikor a vallás- és közoktatásügyi minisztérium utasítására megíratta a siketuémák intézeteinek tantervét, később pedig ugyancsak legfelsőbb megbízatás folytán a siketnémák beszédre való tanításának vezérkönyvét. E két könyvvel meg volt jelölve a középső és felső fok iránya. Hiányzott azonban az egyöntetö haladás alapköve: a Borbély szellemében való kezdet. Ezt a hiányt most pótolta a szerző. A tanügybarátoknak érdekes, a kezdő szakembernek értékes és tanulságos adatokkal bizonyítja a siketnémák taníthatóságát. Nevelési rátermettséggel ismerteti a tanításhoz való szoktatást és készületet. Az általános részek után a szakember körébe vágó hangfejlesztést irja le. A sokat tapasztalt szakember értékes gyakorlati tudása tárul itt elénk. Nagybecsüek utasításai és tanácsai, melyeket ad miközben az összes magyar beszédhangok képzésének módját irja le. Itt látjuk a beszéd és érzékszervek élettani működését teljesen ismerő szakember tudományos készültségét. Önálló gondolkodású ember, aki uj ösvényeket talál és jelöl meg, melyeken haladva biztos a czélhoz jutás. Egész gyakorlati hangtan ez, — dióhéjban. A hangképzés után ir a kapcsolt hangok (a szók) kiejtéséről, Írásáról és az írásnak a fogalomhoz való viszonyáról. Nem feledkezik meg a gyakorlatból leszűrt tapasztalata alapján több értékes és bevált jó tanácsról. A különleges oktatásnál használható és használandó segédeszközök felemlitésével fejezi be a szakemberektől is örömmel fogadott gyakorlati becscsel biró müvét. Gondosan átolvasva Borbély Sándor adta utasításokat, még a nem szakember is eredményesen foglalkozhatik a némák megszólaltatásával. Ebbeli szándékát megkönnyíti a »Némák *) Petmegye, Vácz és Környéke lapból.