Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-11-14 / 46. szám

XIII. év, Zalaegerszeg, 1912. november 14. 46 szám SlöflMtéii 4r : Ss7 évr« 4 kor 04 f 7«1 ém 2 kor 04 f fleíy.dr. 1 kor. 04 f «fás 8 ÜSlér. Hirdetek dij» megegyezés szériát Nyiltiér sor* 1 kor Szerkesztőség ki»dóT»t».: Wlasics-atcía 8. Sierkeszti Z. Hox-sráüfci. Lajos M-anJcatársai: ( L3NGTEL FBKENCZ s\ BOS.SSj_.-y O-TÖRG 2l»p o ajdonos. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Létminimum és adósróf. Azt sejtjük, hogy a 800 koronás létminimumot nagyon drágán fogjuk megfizetni mi, 800 korona kereseten felüli kispolgárok és jámbor újságolvasók. Az uj adótörvény a jövő évben lép életbe és nemhiába 13 as számmal irjuk a jövő esztendőt, de azt hisszük, sirva fogjuk ezt az évet emlegetni. Mert hiába emlegetik, hogy az uj adó bevallással nem következik be adóemelés és hogy a jövedelmi adót 30 millióban kontingentálták, mert azok a rendeletek, amelyeket a kormány a mult napokban közreadott és a melyek az adókivetésnél közreműködő köröket kitanítják a szövevényes adókivetés minden részletére, hogy maga ez a kitanitás a paragrafusok özöne és az ember beleszédül, ha olvassa, azt sejteti, hogy itt mélyreható operáció fog történni az ember zsebére. A A jelszó mindig az, hogy az adót nem emelik, ellenkezőleg, kis ekzistencziáknak teljes adómentességet biztosítanak. A 800 koronán aluli jövedelem teljesen mentes. A többieknek is jövedelméhez képest vetik ki adóját egy kerek összegben; de hogy jövedelemnek számítson, ha az adófizető fél ócska nadrágját eladja a handlénak, — ez csak az uj adótörvény ötlete, mely, hogy rusztikusán fejezzük ki magunkat, belenéz az ember hasába és olyan szagló érzéket disputál bele az adókivetéssel megbízott szimatolók orrába, hogy ezeknek az embereknek minden fajta jövedelmét szigorúan számba vehessék. Már néhány évtizede folytonosan emlegetik, hogy a direkt adókat nem emelik. S ezzel szemben az adózó fél évről-évre adóemelést tapasztal. És mig a régi adótörvények is ugy csinálódtak, hogy az adófizető ember felszólamlásaival, kérvényeivel rendesen alakszerűségekbe botlott, elkésett, de igaza sohasem volt. Az adózó ember bölcs belenyugvással fizetett addig, mint a köles, mert ugy is tapasztalta, hogy akár Poncziushoz, akár Pilátushoz szaladgál, hogy adóját leszállítsák, — abból ugyan nem evett. Azt hittük, hogy a nagy garral hirdetett létminimumos törvény kőnnyiteni fog az adózó terhein. De mióta az uj adó életbeléptetéséről szóló és kötetre menő végrehajtási utasításokba belenéztünk, kétségbeesve kapaszkodunk a levegőbe, mert annyi útvesztőt, a betűknek annyi labrinthusát, az óvatos fiskális gondnak akkora mértékét látjuk abban, hogy az adófizető minden esetleges jövedelme kiszimatoltassék, hogy elmegy a kedvünk minden modern jelszótól, mely a kis ezistencziékat 800 koronáig mentesiti ugyan, de a kis polgári társadalmat, melynek élete még keservesebb, mely ellen a korszellem naponta uj követeléseket támaszt, még jobban megadóztatják. Mindezt pedig igen tetszetős jelszó alatt, a létminimum boldog igérése mellett. Hisszük, hogy a nagyobb adózók érdekeiket megtudják védeni, de mi lesz a gyámoltalan kis emberrel, aki még kevesebb betűvel összerótt és világosabb szövegezésű tőrvényekben és utasításokban is megbotlott és tanácstalanul áll, ha neki kell a felszöktetett adó ellen felszólalni, kérvényezni? Azt hiszszük, hogy egyes adózó fél alig lesz képes érdekeinek gondozására. Még azok jól, akiknek egyforma foglalkozásuk lévén, szervezetileg léphetnek föl érdekeik oltalmára. És ha csakugyan ugy lesz, ami még csak a kis polgárok aggodalma, hogy a jövedelmi adó kontingentálása alatt tulajdonképpen ujabb adóemelés lappang, akkor a polgári társadalom nem tehet egyebet, minthogy egységesen szervezkedik érdekeinek megvédésére. És tulajdonképpen cikkünk ezért is íródik. Egyrészt az adókivetéssel foglalkozóknak szives figyelmökbe ajánljuk, hogy a harmadik és negyedik osztályú kereseti adóval eddig megrótt kispolgári társadalom uj adóemelést el nem bir ; másrészt már eleve azt ajánljuk az érdekelt adózók figyelmébe, hogy amenynyiben az 1913-ban életbelépő uj adózás uj és méltánytalan terheket róna rájuk: idejében I és együttesen lépjenek föl igazaik megvédésére. Ma még csak intő szóval kisérjük az adókivetés előmunkálatait és várakozó álláspontot foglalunk velük szemben: de ha bekövetkeznék az, hogy a kis polgári társadalmat, ezt a sanyargatott osztályt talpra állítsuk a létminimumos törvény ellen, melyet állítólag a modern humanizmus szelleme leng át. Ezt a szellemet a közzétett végrehajtási utasításokból egyáltalában nem látjuk lengeni, sőt adósrófra gyanakszunk. Ezt pedig igazán nem bírjuk el. —V. Hazánk nemzetiségi viszonyai a múltban. A honfoglaló magyarok nagyon csekély számban jöhettek be — a nomád népek nem szoktak nagyon elszaporodni --a bevándorolt magyarok pedig olyan kevesen voltak, hogy mai hazánknak jelentékeny része teljesen lakatlan maradt, pedig a magyarok foglalkozása, az állat tenyésztés nagy területet kiván. Hazánkban a magyarok előtt — akármit is mond a 300 évvel később ólt névtelen jegyző — alig lakott valami számottevő nép, hiszen a kortársak közül a görög császárok ,«emmit sem irnak a mai Magyarország lakóiról, pedig körül körül minden népről irnak, leirva szokásaikat, harcmodorukat stb. Ami elszórt népesség volt az egész területen, az szlovén nyelven beszélhetett. Ennek az a bizonyitóka, hogy az átvett szláv szavaink, melyek az egész magyar nyelvterületen egyformán hangzanak, mind a szlovén nyelvből vannak vére. Ez a szlovén nyelvű nép pedig csekély számánál fogva teljesen beolvadt a magyarságba. A magyarságot támogatták ugyan a később jött besenyők, kunok, de ne feledjük, hogy ezek a népek mind üldözve, megtörve értek hozzánk s igy legfölebb pótolták a vezérek-korabeli kalandok ban s a későbbi belső és külső háborúkban elpusztult magyarokat. A szlo^nség olyan tökéletesen beolvadt a magyarságba, hogy ma az egész magyar birodalomban C3ak Horvát Szlavonország neve emlékeztet reájuk, a szlovánek t. i. innea is eltűntek, ma csak Ausztria területén élnek tömegesebben. — összes többi nemzetiségeink a magyarok bevándorlása után telepedtek be. A németeket az Árpádkorban telepitették be királyaink a városokba, a bányavidékekre, Erdélybe, III. Károly és Mária Terézia idejében telepedtek az Alföldre, Temes vármegyébe és vidékére ós még később is jöttek kisebb cseportban, mint iparosok és intelligensebb földművesek. Az oláhok oklevélileg először 1224-ben vinnak említve. Az oláhok hazája t. i. a Balkánon, Macedóniában keresendő, ahol most is élnek még oláhok. 1204-ben a IV. keresztes hadjárat francia lovagjai a velencósekkel szövetségben elfoglalták Konstantinápolyt, majd hosszas harcokba keveredtek a közellakó bolgáro:kal és oláhokkal. Ekkor menekültek az oláhok északabbra s jutottak öl a még mindig ritka népességű Erdélybe, mai hazájukban akkor még kunok Ccumoni) éltek. Az 1204 ben Konstantinápoly elfoglalásával alapított latin császárság 1265-ben megbukott, de azért az oláh bevándorlás aligha szűnt meg, hiszen a tatárdulás után nálunk nagy munkáshiány uralkodhatott, kétségtelenül szívesen látták az oláh bevándorlókat, akik még tömegesebben jöttek az Anjou korban hazánkba ; ekkor már elkezdődött a Balkánon a török hóditgatás, . ez elől menekültek s nálunk még kedveztek a I bevándorlásnak, — ugy tadjuk — hogy Lajos királyunk az oláhok vezetőinek (kenéz) teljes jogú nemességet adott, az oláhokat eleinte külön „oláh jog" szerint ítélték, vezetőik „vajda" cimük mellé akárhányszor magas tisztséget (székelyek ispánsága stb.) kaptak, ennek következtében valószínűleg beolvadtak a magyarságba. A köznép bevándorlásának néhány pozitív bizonyítékát is ismerjük, az Erdélyi Muzeumban több falu van megnevezve, amely az Árpádkorban tiszta magyar helység, az Anjoukor második felében keletkezik benn2 az „oláh" (pl. Oláhfenes) szárny. Egy századdal később terjedtek el ÉszakMagyarországban a tótok. Zsigmond király halála után leánya Erzsébet és ennek fórje, Albert nyerte el a magyar koronát. Albert csakhamar meghalt. A magyarok férfiút akartak uralkodóvá tenni, ezért Ulászlót, a 14 éves lengyel királyt akarták megválasztani. Erzsébet, aki Ulászlónak anyja lehetett volna, az uralom megtartása kedvéért beleegyezett, hogy az Ulászló felesége legyen. A korkülönbségen nincs miért fenakadnunk: két-három évvel azelőtt, mikor Zsigmond betegeskedett, felesége Ciliéi Borbála (Erzsébet anyja) tárgyalásokat kezdett Ulászlóval, hogy ó férjhez menne hozzá, ha Zsigmond hirtelenül elhalna. — Ulászló elvette volna Erzsébetet, da Erzsébe'nek időközben fia született (V. László) s most már hallani sem akart a férjhezmenetelről. Ulászlót azonban az egész ország elismeite királynak és ekkor Erzsébet — el akarván vágni az utat Ulászló lengyel és magyar birtokai között —_ Felső- Magyarország kapitányává a cseh Griskát tette. A Griska emberei azután gondoskodtak, hogy magyar ne sok maradjon s olyan hatalomra tettek szert, hogy csak Mátyás tudta megfékezni őket s ö is csak azzal, hogy szolgálatába fogadta őket. Igy nincs mit csodálnunk, ha a tótok irodalmi nyelvének a cseh nyelvel tartják. A ruthének is ebben az időben terjedhet tek el, a tatárdulás előtt pl. Bereg vármegye még „Bereg erdő" nevet visel, a tatárdulás után Oroszország lakói még sokáig tatár iga alatt