Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-08-29 / 35. szám

XIII. év. Zalngwiitfl, 1912

. augusztus 29. 35. szánt £l6fli«tási ár : Sjcy éT?t 4 kor 04 f m ím 2 kor. 04 f N*gj«ir« 1 kor. 04 f igya« «iás« a fillér. B. Z. IEEE 0:1?-vá~blb_ Lajos Hirdetés.k dij. megegyezés szériát Nyilttér sora 1 kor Szerkesztőség Wlasics-ntcí* 8. / LENGYEL FEBBNCZ Isdl-u-T-i Tratáirsa^ : » „ _ ^ _ . lap !• ajdonos. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Az emlékekről. Most, hogy Nagykanizsán ünnepet rendezünk avval a czéllal, högy gyarapitsuk vele a Csány-sz )bor alapot: eszembe jut egyik-másik régi vitatkozásom. Ennek a nagy 48-as embernek, hogy méltó emléket állítsunk, persze én voltam egyik indítványozója. Zárójel között meg emlitem s Nagykanizsára nézve büszkeséggel említhetem, hogy erre az első garast nagykanizsai ember tette le, még pedig Gáspár Béla barátom, csak olyan magam fajta egyszerű szőrü-bőrü ember, akkor pláne igazán egyszerű újságíró minőségben. Csak obulus volt az ő egyszerű koronája, de hiába, azért mégis emlékezetes, sőt tiszteletreméltó emlék, mert arra épült f:l a most már meglévő 32 ezer korona. Ez a kis eset épen kapóra jött most nekem, amikor az emlékezésről írok. Mert arról akarok szólni, hogy időközben sok vitatkozásnak voltam kitéve. Mondom, én valék egyik indítványozó, de már a második héten ;ám szól egy — különben thzteletreméltá kisasszony s azt mond ja, hogy lelenczházakat állítsunk inkább... Kissé megdöbbentein a bátor bangra s azt feleltem, helyes! mert azokra is van szükség, de ezt is lehet stb. És vitatkozónk. De vita közben csak kikaptam a porcziót, hogy rossz uton járok. Máskor más ember ugyancsak erre rímelve azt mondja, hogy ne szobrokat állítsunk, hanem építsünk iskolákat. Helyes! mondom... Sőt elsősorban kell az iskolákat megteremteni. — Nahát! igy szól, akkor minek építtet ön szobrot. És vitatkozánk itt is. És kikaptam itt is a leczkét, a porcziót, a pirongatást. Édes Istenem! Mintha én bűnös tényezője volnék annak a bajnak, hogy Magyarországon nincsenek kellő számú lelenczházak és hogy gyatrák az iskolák. Mintha ezek ellentétes fogalmak volnának. Mintha a becsülettel összefüggő kegyeletes, hálás megemlékezés, a köszönet, az emlékek állítása és fentartása s pláne a művészet fejlődése, mintha, mondom, ezek kizárnák a gyakorlati, reális, ha3znos építkezéseket. Mintha egy művészeti szobor készítésével hadat üzennénk a templomépitésnek, az iskoláztatásnak s tudom nynak, művészeinek. Szerény véleményem szerint mindeniket kell ápolnunk. Egyikünk egyiket, másikunk másikat kisebb-nagyobb hévvel. A harmadik ember nem állítja szembe ezeket a szembe sem állitható dolgokat, csak egyszerűen azt mondja, hogy jó, jó, de ő nem barátja a szobroknak. Szelid hang, de érthetetlen. Talán csak ugy érti, hogy nem barátja a tulhajtásnak. Ez érthető beszéd. Csakhogy szegény Magyarországban eddigelé még nincs túlhajtva sem a hála, köszönet és megemlékezés, sem a művészet. Talán a Kossuth-szobroknál lehetne mondani, hogy nagyon sok vau. De nem kell elfelejteni, hogy azok nem mind annak az embernek szólnak, hanem annak a nagy történelmi igazságnak s annak az igazságos történelemnek, mely az egyenlőség felé tör s amely legalább az egyenlősítést egy kissé meg is valósította 48 tájékán. Egyebekben teljesen írthetetlen volna az a beszédet, hogy nem szereti valaki az emlékszobrot. Akkor ki kellene irtanunk magunkból az apánk iránti emléket is s mindenféle hálát, köszönetet. Dí akkor aztán nem is kellene elfogadnunk sem élőktől, sem könyvek utján a holtaktól az elvet, a tanácsot, a bölcseséget, a tudást, művészetet, semmit. Csak azt mondunók, hogy: mi vagyunk. Nem kellene : nyánk sirhalmára virágot ültetni, nem tennénk oda fát, követ, sőt sírhalmot is minek emelnénk? Letaposnánk s punktum. Nem. Ilyen világ sohasem fog eljöni. „Múlton épül a jelen és jövő s az emlékezeten." Mondom, ilyen féle vitatkozásoknak ki valék téve. S rendkívül jól esik, hogy most itt Nagykauizsán, a nagykanizsai ünneprendezés alatt nem jött elő egyszersem efféle ellenvetés, sőt mindenki jó indulattal szólt erről az ügyről s barátsággal fogadta ennek egyik szerény képviselőjét. Az emlék fogalommal kapcsolatban tehát bátran megemlékezhetem itt Gáspár Béláról, aki az első koronái letette. Borbély György. Gróf Kreith Béla idegbeteg. Hogy lehetne 48 as mnzenmát a nemzet számára megmenteni? II. Nálunk az a baj, hogy kereset és kevesen tudunk dolgozni. Azonban gáncsolni, kritizálni, lebecsülni jól tudunk, mert az nem kerül fáradságba. Egy két rossz májú ember elindit valami valótlan dolgot o a többi kritika nélkül utána zengi. Igy a nemzet leghasznosabb munkásait lejáratják, népszerűtlenné teszik azok, a kik nem képesek hasonló cselekedetre. Tótfalusi Kiss Miklóst Kolozsvárt, kétszáz év előtt halálra gyötörték ellenségei. Majdnem kétszáz év kellett, mig a „maga személyének és életének mentségét" elfogadták s törekvéseinek értékét, annak erkölcsi tisztaságát és hasznát felismerték. Apponyi Albert grófot, mint kultusztminisztert is helytelenül informálták Gróf Kreith Béla törekvéseinek irányzatáról. Kossuth Ferencz pedig nem volt eléggé erős arra, hogy Apponyi grófot s az intéző köröket apja emléktárgyainak kegyeletes gyűjtőjéről helyesen tájékoztassa. A lapok Gróf Kreith Béla mai szomorujesetét is ferde világításban közlik. Legfontosabbnak azt kürtölik, hogy 10—12 év előtt fiatal leány* vett feleségül, hogy hitvesének házasságukból két gyermeke született, hogy elborult elmével nemzeti szinü ruhában járt és gyűjteményét egy vak költőre hagyta. MARTYROK DALA *) Kalászos rónák magyar tengetárján Cöodáról álmodik a gályarab . . . S ezernyi uj vihar ha tépi lelkét: Az álom mindig egy s örök marad — — Csodás világról, melynek hajnalában Magyar rónáknak uj kalásza reng S hangzik az ősi puszták szép danája, Melyet a vértanuknak unokája Szabad mezőkön diadalra zeng. Ám lelke mélye bizton tudja érzi: Szabad mezőkig messze még az ut . . . Bús gályarabok fekete hajója Nem egyszer rejtett kőszálakra jut . . . S zord tengerárba ékelt szirt fokáról, Melyet a rab-vér tűzpirosra vált, Hozsannát zengve büszke gránit ormán Milliók halnak hősi harczi tornán Őrök-glóriá8 vértanu-halált. *) Szavalja Kafka József Nagykmizsán 1912 szept. 1, a Csany-szoboralap javára rendezett virágünnepélyen. A szerző e költeménynek ezt a csimet adta : Bronz-szirmú rizsa ének. Sz. Kalászos rónák magyar tengeiárja Lappangó zátonyokkal van tele S szabadságunknak suhanó hajóját Messzire hajtja viharok szele . . . Végpusztulások ielke jár kísértőn, Átok ül rajtunk, terhes és örök . . . Oh van-e még egy hely Pannoniában, Amelyen egyszer vészek viharában A mi sötét hajónk meg nem törött ? Bronz-szirmu rózsa kell a szirtfokokra . . Rejtett sírokból harsog föl a vád, Hogy ninc9 ahová hősök lelke szálljon Napfénybe vonni felhős éjszakát . . . Bronz-szirmu rózsa kell a szirt fokára, Melyen a nap>ugár örök marad — S egy könnyből fakadt nagy magyar csodában Az utmutató éjjeli sugárban Bizton haladjon majd a gályarab. Bronz szirmú rózsát, szép piros virágot Esdeklő szóvai én is kérni jöttem, Komor, hideg sírjából ide szállva A mi vértanunk lelke jár fölöttem . . . Óh, látom már a büszke gránit-ormot, És bronzba öntve rajt' az ősapám, Aki hozsánnát zengve hősi harcczal Szent mámor ihletésén, piros arcczal Meghalt egy hajótörés hajnalán . . . Majd egyszer én is hajnal bíborában, Melynek hitével szivem altatom, Az ősapámnak zengő oszlopához Hozzá8Ímitom lázas homlokom . . . És hallgatom a gránit szent meséjét, Amelytől fölbuzog a szolgavór: Hogy vértől ázott nagy Pannóniában Majd egyszer . . . diadalmas, nagy csatában Utólszor hull a vértanú-babér. Bronz-szirmu rózsát a nagy tengerárba 1 Meiy hangos szóval küzdelemre int És oltárképe legyen mindeneknek, Kiknek bölcsője egykor erre ling . . . Bronz-szirmu rózsát — mely nekünk világit Hegyen-völgyön és háborgó tengeren, Mig sárba hull a zsarnok régi járma S megtestesül egy ősapáknak álma: Hogy miuden gályarab fzabad legyen. Dávid László.