Magyar Paizs, 1912 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1912-05-30 / 22. szám

2 MAGYAR PAIZS 1912. május 30. a szolgának, és ezt allegorikus jelentőségében kell venni: vagyis örömében és bánatában a gazdának cselédjével meg kell osztoznia. Érezze a cseléd, hogy a portához, amelyhez cselédi sorban tartozik, nemcsak a szerződés és bér anyagi eszközei kötik, hanem a szeretet szálai is. Ott egy század reminicenciáját elevenitették iöl és bizonyossá lett, hogy akármilyen derék emberek is voltak a Barátok, azért nem szolgáltak volna száz esztendőt egy helyen, ha ez a hely nem lett volna rájuk nézve jó. Ahol nemcsak munkájukat fogadták, hanem ahol meg is becsülték őket. Napjainkban arról hallunk, hogy cselédképző-iskolákat állítanak. Egy kicsit felesleges, egy kicsit fényűző iskola lenne ez. Felesleges, mert a jó cselédet a jó gazdaasszony iskolázza be; fényűző, mert ha lehet a leendő cselédet pályájára előkészíteni, rossz gazdaasszonynál minden beiskolázás ellenére csak rossz cseléd lesz az illetőből. Valljuk meg, hogy a rossz cselédeknek a rossz cselédtartók a legfőbb okai, nem apró tapintatlanságot gondolunk, hanem azt, hogy a cseléd tulságotan érzi, hogy ők a kenyéradó gazdához, ahol eszik, nem fűzi semmi belső kapocs. Hogy minden érzelmi emóczió nélkül tovább állhat innét ma vagy holnap és felveheti a szolgálatot másnál, mert ehhez a házhoz gyöngédség, részvét, öröm, megelégedés, boldogság és szeretet éppenséggel nem kötik. Még napjainkban is annak a gazdaasszonynak, aki cselédét megbecsüli, baját meghallgatja és abban részt vesz, bánatában osztozik, örömével együtt érez, hűséges és állandó cselédje marad. Hogy aztán ezt a jó cselédet nagyobb bérrel, felkínált előnyökkel el lehet csalatni, az bizonyos. De a cselédet okoljuk-e, vájjon ezért ? Szó sincs róla. Hiszen ennek is a gaz laasHzonyok önzése az oka. Vidéken a cse^dtartás mizériáinak emlegetése állandó théuiája a zsuroknak. Kérjük egy kicsit zsu'^zó hölgyeinket, hogy a kérdést az ére e másik oldaláról is latolgassák és mér.'egei j ék. Bizony vétkezünk valamennyien ezen a téren és tudatosan vagy öntudatlanul irindanm iunknak van expiálni valónk. Azokból az ujsá ^-közleményekből, melyeket a zalai cseh ;1 ünnepélyről olvastunk, amelyek száz éves cselédi hűségnek országra szóló fordulatát hozzánk szóló százados fordulójáról szóltak, — csak azt a régi igazságot olvasCsikorgó havas tél volt. Chappon Károly csakugyan feküdt. A szobában az ágyon kivül voll. még egy kocsmaasztal s egy szék. Egy vaskályha hidegen. Mellette a falra szegezve fogas s azon lógott egy derékon kettétört fél kard. Az ablakban szinlapba csomagolva egy marék disznótöpörtyü (pörcz) s félszelet kenyér. Az ágyban egy surgyé (szalmazsák), egy vastag takaró s közből Báró Chappon Károly vívómester. Több bútor, avagy ruhaszekrény, avagy ruhaszekrénynek a szüksége nem volt a teremben. Ez az átkozott influenza! szól rendes rekedtes hangján a házigazda. Hanem legelső dolog, hogy tüzet csináljunk ebbe a kutya hideg kemenczébe. Szóltunk mi is, szólott ö is. Pinczérinas ! fát, kőszenet! Pinczér 1 bort! Látja, hogy uri vendégek vannak. Már ropogott a tüz, s az asztalon a bor. És Chappon Károly az istenért meg nem engedte volna, hogy mi vigyük vagy vitessük a bort. Pedig mi ugy akartuk ezt tenni, mert tájékozódva valánk a — betegségek felöl s meg is okoltuk: Beteglátogatásban a látogatók visznek ételt-italt a betegnek. Mindegy! A kályha körül ülünk, egyikünk a székre, másik kettő az ágyra. Chappon magára veszi a vastag takarót. Iszunk, beszélgetünk. De még mindig hideg van. suk ki, hogy gazda és cseléd állandó együttélését nem a bérszerződés, hanem a szeretet szálai szövik. Kövessük ebben azt a családot, mely száz évig gyakorolta ezt az erényt és nem lesz a magunk cselédeivel annyi bajunk, amennyi volt eddig Harmat István, a göcseji faragó művész. — Az Alsólendvából. — A napokban találkoztam vele először, a zakatoló göcseji „vici" n. Épp akkor utazott fiatal, tűzről pattant feleségével, meg a kis elsőszülött leánykájával — rokont látogatni. Még fiatal ember ; szeméből csillog az értelem tüze, magas, okos homlokát nem rutitja barázda, fiatal az is, mint a minden szépért és nemesért rajongó lelke. Harmat István, az egyszerű baki juhász ember, egy született szobrász-tehetség. Ma ugyan még a fa- és csontfaragásnál tart, de ki tudja, ha szárnyat növesztenének neki, nem repülne e oda. ahova a kezdetben szintén szerény, de később a világ ezreitől csodált Fadrusz János jutott? Láttam egy faragott botot tőle. Az egy valódi műremek volt; egy minden izében szimmetrikus, tökéletes, a juhász-életből vett faragásokkal ékített valami. A bot díszítésének alapmotívuma a napsütéses, virágos rét ölén szunyókáló kígyó. S ezt a motívumot nem ugy kellett kisilabizálni a szemlélőnek a pompás virágözömböl, kicsengett az onnan, mint az éjjeli csendből a falusi templom harangjának csilingelése. Jó magam nem egy hasonló stílű faragást láttam, de azok telve voltak rikító naivitással, aránytalanságokkal, sót helyenkint ízléstelenségekkel : Harmat István faragása azonban egy harmonikus egészbe folyó remek. Mutatott egy bajuszpedrő-tartót is. Lapos, űégyszög-alaku doboz volt ez stilizált krízantémum relifekkel. Itt is csodálattal néztem az egyes krizanténum levelecskékuek finom hajlását, érdekes, feltétlenül egy erős egyéniséget jellemző s ilizáczióját. — Aztán mennyit kap egy ilyen fjragott botért? — kérdeztem tőle beszélgetés közben. — A főardész urnák készítettem hat darabot s kaptam érték kerek harmincz pengőt! — És mennyi ideig tart egynek az elkészítése ?! — Hát bizony, két-három hétig is faragok egygyet! Lám, három heti munka tiz koronával dijaztatik ! És most elárulom azt is, hogy miért mondom el én mindezeke' épp a mi lapunkban. Ha jól emlékszem, egy évvel ezelőtt a Szerkesztő ur pendítette meg egy Alsólendván rendezendő kiállítás eszméjét. Vidékünk ügyes furó-faragó, hímző,, tonó, festő stb. embereinek érdekes és érdemes munkáit akartuk összegyűjteni; gyönyörködtetni akartuk a nagy közönséget a nép fiai— Szítsd fel a parázst. Ott a kard ! kiált rám Chappon Károly. Minél nagyobb a tüz a kályhában s minél inkább apad a bor az üvegben, annál nagyobb a melegség a szobában s az emlékezés és érzelem kohójában. Beszélgetünk a nemes sportról, athletikáról, vívásról . . . Egy nagy svábbogár fut keresztül a szoba padlóján . . . — Szúrd le! Ott a kard! Vág közbe Chappon Károly. Fülep Imre, amennyire élénk ember, annyira szereti a csendes vidámságot, a kényelmes mulatságot, s amint nagyapáinktól láttuk, az ős magyar isten körül, a tüz körül pipázgatva elbeszélgetni . . , hát nagy pipákkal felszerelten mentünk látogatóba. Ha jói emlékszem, három pipát vittünk. Hijába ! A borozgatás, beszélgetés mellett harmadik tényező a pipa. Olyan jól kiegészítik ezek egymást. Folyt is a beszéd, mint a vizáradat, komolyan, tréfásan, humorosan. Fülep volt közöttünk a legokosabb s a legbővebb beszédű, mint rendesen egyebütt is, egyébkor is. Egyszercsak csendesség van. Mért van csendesség? Mert Fülep Imre nem beszélhet. Miért nem beszélhet? Mert nem pipázik. Miért nem pipázik? Bedugult a pipa. Azt piszkálgatja s vesződik vele. Choppan Károly mérgesen rákiált: nak tudásával s rá akartuk terelni a figyelmet a Harmat Istvánok istenadta tehetségére. Persze a jó szándék, — mint ez nálunk már történni szokott, — megmaradt jó szándéknak s a szép terv füstbe ment. Most, amikor a szeszélyes véletlen összehozott egy ilyen vadonba rejtett kincs-emberrel, mint aminő Harmat István, akaratlanul is arra gondolok, vajjou hány hasonló csiszolatlan tehetség él köztünk, vájjon hány ilyen kincseket érő tehetséget hozott volna a Szerkesztő ur által indítványozott kiállítás napvilágra?! Kár, hogy annyira el vagyunk merülve a közömbösség fertőjébe ; kár, hogy alszik bennünk minden ideális érzék: mert ha nem igy lenne, akkor a megélhetésért, a kenyérért vivott küzdelem vásári zajába néha-néha egy-egy kiengesztelő kedves hang belecsengene, a sok ború közé, ha ritkán is, vegyülne egy kis derű. S milyen jól esnék, ezt érzem most, amikor képzeletben a millió virág közt lázas akarással dolgozó juhászlegénynél vagyok. (A. H.) Kontler Gyula. Élnek -e a csillagokban emberek ? Vannak-e földünkön kivül más égitesteken is élőlények, vagy alkalmasak-e a csillagvilágok arra, hogy ott élet lehessen ? Ezek a kérdések évszázadok óta várnak az igaz válaszra. Eddig az egyszerű, kezdetleges eszközök nem engedték, sőt lehetetlenné tették a nagy titkok fölfedezését, ma azonban a csillagászat tudományának olyan tökéletes messzelátó csövei vannak, amelyek a legszédületesebb távolságokat is áthidalják és az égitesteket az emberi szemhez egészen közel hozzák. Ezért a tudósok már megállapíthatják, melyik égitest lakható. A tudósok szerint a Holdban levegőt, vizet, erdőt, mezőt nem lehet látni. Nem látnak mást, csak vakító fényben szinte égő hegyeket és éjszakai sötétséggel takart völgyeket. A Holdat kiélt, holt égitestnek mondják, amelyen az élőlények táplálásának és föntartásának minden föltétele hiányzik. A Földünkhöz legközelebb et.ó bolygó, a Vénusz, amelyet mi esthajnali csillagnak is nevezünk, 45 millió kilométernyire van tőlünk. A Nap háromszor akkorának látszik a, Vénusz csillagról, mint ami Földünkről és kétszer olyan erősen világítanak a sugarai mint nálunk. Míg a Vénusz körülbelül akkora, mint a Föld, addig a Merkúr kisebb, körülbelül a huszadrésze. A Merkúr egyik felén az átlagos hőmérséklet annyira túlhaladja még a legizzóbb szaharai forróságot is, hogy a tüzes levegő belélegzése elégetné a tüdőnket, a másik féltekén pedig a Vénusz éjszakájának elképzelhetetlen hidege tesz lehetetlenné minden életet. A Merkúr is a Naphoz igazodik. Ami időszámításunk szerint 88 nap alatt fordul meg ugy saját tengelye, mint a Nap tengelye körül, tehát: a mi nálunk 24 óra alatt történik, arra a Merkúron körülbelül három hónap szükséges. A Vénusz és a Merkúr tehát nem lehet lát— Vájd ki a bagót! Ott a kard! Nem tudom én mi van több ebben a felkiáltásban: Henczegés? hogy ö vívómester s van kardja! vagy pídig hunczfut kutya humor? hogy ö vívómester s nincs kardja! Mert a kardnak vékony hegyes vége még csak bemehet a nagy pipába, de egy derékon kettétört kardnak meglevő vége olyan széles, bogy nem piszkálhatja ki a bagót. Nekem azóta mindig a szemem előtt van annak a látogatásnak a képe s mindig a fülembe cseng : — Ott a kard! Másnap az asztaltársaságokban beszéltek a dologról s félnap múlva ki lehetett váltani a csomagot, melyben a kardok voltak, — Báró Chappon Károly felöltözött, aztán meg is gyógyult. Iskolát azért nem itt nyitott most, hanem elutazott Alsólendvára s néhányihónapig ott tartott iskolát, de ekkor ig zán beteg lett szegény, meg is halt s lendvai tanítványai temették el tisztességesen. Itt nyugszik ö 40 éves korától fogva, mint egy kettétört kard, — s Szegeden szegény lánya. Borbély György. 0