Magyar Paizs, 1910 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1910-09-01 / 35. szám

XI. év. Zalaegarneg, 1910

. szeptember í. 35. szám. SSCfieetési ár : é?:e 4 kor 04 f él brr* 2 kor 04 f W»,.,tdro 1 kor. 04 f ,n száM 8 flilér. Hirdetés<k dija megegyezés szerint. Nyiltíír rora l kot Szerkesztőség íi kiadóvati. . Kossuth-utc » 43 Z. ZEIox-váijIti. Lajos IVE-u--n Tratársak : ( LENG "5TJE L IST G 52 ^ B O E, B É XJ "2" Gr ŐEQ í laptulajdonos. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE A pásztorbotról. A mióta Dr. Korbai Kár ly a polgármestere ennek a szegény városnak, minden héten találkozunk egy-egy uj gondolattal, eszmével, mozzanattal, a mi városunk javát, ami anyagi szellemi haladását, erősödését czélozza. Az uj polgármester legelőbb is az iskolai adókon enyhített, azután a Ganz-féle villamvilágitás megváltásával mentette meg a várost a bizonyos bukástól; gőzfürdőt tervez, jéggyárat csinált, vasutak építtetésében fáradozik, városi bankot állit (ha ugyan letudja verni az ellentálló hatalmaskodó vármegyét), gyufagyárat létesittet, himző ipartanfolyamot rendeztet s most hirdeti, hogy különféle ipartelepek számára ingyen területeket ad s nagy időre adómentességet. Ezek a mozgalmak a renyheségnek, az elkoldusodásnak, a balálnak az ellentétei, a vagyonosodásnak, az erőnek és egészségnek, a jobb-jobb életnek a feltételei. A szellemi és vagyoni előhaladásnak zálogai, Eri ol a mozgalomtól nem ideg n az, amit éc is szeretnék a programmba bediktálni. Olyan kevés nálunk az ipari iskola, az iparművészeti iskola, mintha a XII. században élnénk. Egy pár kőcsiszoló, fémipari iskola s punktum. Pedig ilyen iparművészeti iskolákért nem is kellene sem Rattesdamba, sem Amsterdamba mennni. Egy sajátságos magyar művészeti szegemnek, de immár haldokló szellemnek épen a középpontján van Zalaegerszeg. A megyének a ge grafiai központján van. Tőlünk keletre Somogy, nyugatra Vasmegye. Vas, Zala és Somogy megyékben az embereknek kiváltságos magyar stilusu lelkök van a fafaragásra. Nézd meg a somogyi kanász osíornyelét, a zalai faragott botot, pipaszárat, a vasmegyei gyufaskatulyát stb. — Ezekről már annyiszor irtam, hogy unalmas. Miért kell inegváni, mig ezek az érzékek kihalnak a magyar ember lelkéből s hogy azután nagy költséggel tanuljuk meg az olasz, a hollandi, vagy a svájczi stilust? Mert a rideg életet valami mégis széppé kell hogy tegye. Furcsa emberek vagyunk. Hogy törjük magunkat, hogy szerezzünk meg valami idegent a magunk számára! Gazdag ajándékokkal kecsegtetve küldjük ki ifjainkat Prágába, Kollinl a, hogy tanulják meg a komlótermelést s itthon gaz veri íöl kis kukoriczásunkat; lélekszakadva futnak tudósaink Londonba, hogy tanulják meg a latin nyelvnek jobb jobb művelését: s itthon saját anyanyelvünket gyökerestül tépdesik ki érthetetlen zagyva beszédökkel; biztosan a csipkekötés mesterségeért is Brüsszelbe küldik leányainkat: holott a brüsszelieket a bujdosó magyar asszony, Báró Jósika Miklósné tanította vala csipkeverésre Ha az idegenben látjuk a czifraságot: „Szánk-szemünket rájok tátiuk". Pedig ha akár a toroczkói, akár a kalotaszegi stilust nézzük, akár a székely szőttes eró-ségét látjuk, vagy a vas, zalai, somogyi faragást — mint a magyar vitézkötéseu, a menydörgős menykő is eltévedne rajta. S nem is rútok ezek az ősi magyar sajátságok és olyan föltételei a magyarságnak, mint a gyökér a fának. Igazán, jó volna, ha egyszer egy magyar lelkű kormány szemet vetne rájok. Igazán jó volna, ha a kalotaszegi magyar művészetet akármilyen drága iskoláztatással ápolná a magyar kormány, mert nem akadhat társadalom mindig olyan emberekből, mint Gyarmathy Zsigáné volt. És igazán jó volna az is, ha a magyar kormány egy fa-faragászati iskolát állítana a dunántuli magyar néplélek müvelésére épen Zalaegerszegre, mely központja ennek az említett három megyének, hol istenadta magyar művészet vau még a pásztor subája alatt. A kifaragott bot czifraságában megnyilatkozó parasztnéplélek olyan éltetője a nemzeti életnek, mint ahogy az alant levő vékony gyökérszálak éltetik a fát. Öntözzük és ápoljuk a fa tövét. Borbély György Piaczunk hamissága. Talán inkább azt kellett volna czikkünk cziméül irni, hogy piaczunk hamisítókkal van tele. Nem elég, hogy az élelmi czikkek hallatlan módon megdrágultak, de még állandó küzdelmet kell vívnunk a piaczi élelem hamisítókkal. Budapesten nem régiben egy napon tejmintákat vettek az összes milimárikról. A chemiai intézet olyan jelentést ad a hozzá beküldött mintákról, hogy mi jó vidékiek csak szánhatjuk, sajnálhatjuk a székesfővárosi fény és rangos sorban élő honfitársainkat. A megvizsgált tejnek egy negyed része hamisnak bizonyult, a vajnak, a túrónak pedig több mint egy harmadrésze. A virsli tele van aprított paczallal és korpával, a lóhusról nem is beszélve. Száz liter tejben mást iszik meg a főváros közönsége. Még jó lenne, ha vízvezetéki vízzel eresztenék föl a tejet. Az legalább egészséges. De a vízvezetéki víznek ára van, igy tehát Nagymarostól Törökbálintig jobbadán a kutak, az egészségtelen kutak adják a pesti ember reggelijét. Igen könnyen tultehetnénk azonban magunkat, ha az élelmiszeruzsora és hamisítás aféle »pesti kórság« volna. De nem az! Tiszti főorvosunk Gasparics Márk. Felváltotta végre a pirkadó hajnal A rémséges hosszú sötét éjszakát. Börtönében térdel s mormogó ajakkal Imádkozik csendben egy csuklás barát. »Irgalmatos Islen! Te légy a vezérünk S ne hadd el e szegény árva nemzetet, Elégeld meg a mi szerencsétlenségünk. Csapást csapásra mér büntető kezed; Reményünk szét foszlott, bánatunk egy tenger, Bujdosásnak indul minden magyar ember. Mért hagytad el Uram ezt a nemzetet?« »A zsarnoki önkény letiporta sárba. Amit a Te fi d Krisztus hirdetett; A szabadság nehéz békóba lett zárva S maga a sz"eretet megfeszíttetett; rt.ki jó hazafi, golyó a jutalma. Sötét gyász borítja a magyar eget; Özvegyek és árvák bánatos siralma Tölti be a mezőt, erdőt, ligetet; Nincs egy halvany sugár, mely reményt intene, Elhagyott bennünket őseink Istene! Mért hagytad el Uram ezt a nemzetet'?« »Az aradi rónát pirosra festette Tizenhárom dicső vértanunk vére, Aki útjában volt, láb alól eltette Golyó, bitófa s a börtönök mélye. A zsarnok már minden vagyonunkat feldúlt. Ami még megmaradt: szabad préda, koncz; Kossuth apánk szegény bujdosásnak indult, Árulók bujkálják szerte szét a hont; Batthyány és Csány nyugosznak már sirba, Hol van az a honfi, ki nem fakad sírva? Kinek a szive még elég ép erős?« »0h jaj, mi lesz velünk? Oh jaj, mivé lettünk? Bégi dicsőségünk sötét sirba szállt . . . Uram Te ellened nagyot vétkezhettünk Hogy ugy ránk szakadta szolgaság s halál...« A sirás elfojtja a barát imáját . . . Ablakon át látni hajnal pirkadását, Közeleg az óra az utolsó útra! Ablakon át látni hajnal pirkadását, Hallani lehet az őrjárat szavát, Fegyverek zörgését, léptek dobogását, A nehéz vasajtók csikorgó zaját. Néz a barát s oda figyel az ajtóra, Gyér világitásnál fegyveres csapat. »Kelj fel Gasparics Márk I Ütött már az óra Az utolsó útra készítsd el magad; E földön számodra nincs immár kegyelem, Fordulj ahhoz, kinek kegyelme végtelen; Halált mondott rád a császári parancs.* Néma büszkeséggel tekint fel a barát És igy fogadja a halál ítéletet: Egyet sainál csak e szerencsétlen hazát, De nem a nyomorult szolga életet. Csupán csak az fáj, hogy rablánczokban látja Hazáját és véle magyar nemzetét, Aki oly epedve réges régen varja, Várja egy jobb sorsnak eljövetelét . . . ... A vérpadon is ez volt utolsó szava »Éijen! és örökké élni fog e naza" . . . Ez volt az utolsó gondolata néki. * * * A pozsonyi téren elvégezte régen Szomorú munkáját a pribék sereg . . . Csillagok ragyognak fent a magas égen Aludni tértek a fáradt emberek. . . . Halvány holdsugárnál egy kisértet árnyat Látni a magasban, libeg szerteszét. Gasparics Márk te vagy! Eljöttél, hogy lássad, Hogy mit művelt hatvan év alatt e nép? Beteljesült é a zsarnokoknak vágya ? Avagy kivirult a szabadság rózsája? Független s szabad lett letiport hazád ? . . . Neusiedler Jenő.