Magyar Paizs, 1909 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1909-11-11 / 45. szám

X. év, Zalaegereieg, 8908. november III 44. szám MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE —

r , —w— . f LBUTGTSL FSBHNOZ BiBerfeeszti ^li- XlO.L' v QiX H J_iajOS 2wr-o.ii3s:a.tá,raa.35: = <1 BOHBÉL "5T O- y Ö H G-~X" taptnlaidonos. évre 4 korona fél érr« 2 koros*. Negyed évrt 1 kor. - Sgyta szán 8 fillér. Előfizetési ár : Hirdetések dija megegyezés szerűt, Nyilttír tora 1 kor Szerkesztőség és kiadóvatal: Kossuth-otcsa 43. A sóhajok szigetén. Sóhajok szigete! . . . Szomorúan találó meghatározás. Elliz Izland szigetét nevezték el ekként a kivándorló magyarok. És soha találóbb nevet, ahol már annyi könnye hullott a magyarnak. Bizony szomorú dolgok azok, amiket most elfogunk mondani, de bennünket az az igaz, szent ezé) vezet, hogy felnyissuk polgártársaink szemét, hogy ne üljön fel könnyelműen a csábitó ügynökök mézes mázos szavának és ne hagyja el hazáját. Amerika se fölig tejföl. Aki azt hiszi, hogy ott könnyű szerrel lehet garmadába gyűjteni a töméntelen sok dollárt, az ugyan alaposan csalódik ! Százszorta többet kell ott dolgozni, mint nálunk s a bányákban, vasgyárakban és kőfejtőkben a halálnak ezer meg ezerféle neme leselkedik az ott dolgozó munkásra. És tévedés azt hinni, hogy Amerikába oly könnyű bevándorolni. Mind több akadályt tesznek a bejutás előtt. Alig, hogy Elliz Izlandon kiköt a hajó, ott terem az orvos és sorra vizsgálja a kivándorlókat. Megnézi annak minden porczikáját, karját, lábát, szemét, fülét ugy, hogy katonasorozáskor se különben. És jaj annak, akinek a legkisebb hibája van! Azt irgalom nélkül hazaküldi; nem törődve azza), hogy az a szegény munkás talán kisded viskóját vagy földjét adta Üdvözlet... A „Zalaiak Vidám Köré" nek. Fiuk, hát itt vagyok! Ne csodálkozzatok, Hogy igy üres kézzel közétek toppanok. A kezem: az üres, de a keblem telve Szines érzésekkel, mint a virág kelyhe. Ismeritek-e a gyöngyvirág szirmait? Hát a piros rózsát, mely a kertekben nyit? Láttatok-e immár sárga napraforgót? Virága teljében szines délignyitót? Mondjuk: láttatok mar miudből egyet egyet... De hát láttatok-e zordon havashegyet? Havashegyet, amely csillog a napfényben. Havashegyet, amely elbuvik a ködben. Havashegyet, melyen emberi láb nem járt . . . Hát tengert láttatok, melyen a vihar szánt? Tengert, amely sima. Tengert, mely hullámzik. Tengert, amely duló haragtól tajtékzik ? Néztetek-e égre, mikor tiszta, kéklő? Megfigyeltétek-e, mikor nehéz felhő Takarja el, mint a halottat a lepel . . . Nohát, mindezekkel rokon ám e kebel! A gyöngyvirág szirma fehér, mint a szűz hó. A lelkem is fehér, akárcsak az alvó Csecsemőnek lelke, ki nyugodtan pihen, S angyalokkal játszik fent a magas égben. Hanem, várjatok csak : mégis van egy bűnöm. Nagy. Égbekiáltó. S én szívesen tűröm. Elmondom a fűnek. Elmondom a fának. Elmondom a légben röpködő madárnak. Néktek is elmondom, hogy megismerjétek, Mi az én szivemben az a rém nagy vétek. Ugy van ahogy mondom: higyjétek el nékem, Virágot a töröl soha le nem tépem. Hervadás láttára vér szökik arezomba, A piros rózsával ekkor jutok sorba. el, hogy a hajójegyét megválthassa és Amerikába mehessen. Mert Amerikának dolgos, erős emberekre van szüksége, akik nem dőlnek ki a mázsás terhek czipelésében, akiket nem bágyaszt el a perzselő forróság. De akik gyenge, vézna testalkatúak, azokra ott nincs szükség, azokat azonnal visszaküldik hazájába, Számtalan ilyen eset fordult már elő Elliz Izlandban, de mindennapi dolog az is, mikor apró gyermekek sirnak, esdekelnek, hogy szüleikhez jussanak. Ha a szülő nem kap hirt arról, hogy a gyermekét ismerősökkel utánuk küldik, akkor az történik, hogy az ismerősök megérkezvén, sietnek a sóhajok szigetéről, de a gyerekeket nem engedik, ha csak a szülök értük nem jönnek és affendavit-ot nem adnak. Az állam mikor igy jár el, minden esetben attól fél, liogy a gyermek szüiei, vagy hizzátartozói keresetképtelensége esetén az államnak kell eltartani őket, azért be sem engedi, hanem egyenesen küldik vissza őket. Mennjit sirtak, mennyit könyörögtek a Tormási testvérek, akik kimentek ugyan Amerikába, de a bevándorlási hatóság kiskorúságuk miatt hazaküldte őket. A sóhajok szigetén állandóan ezer és ezer ember van. É3 minden hajóval kényszerutra küldik a kövér reménységekkel Amerikába vándorlókat. Képzelhetni mily érzés az, mikor otthon elkótyavetyélta a maga kis vagyonkáját, megszenvedett, kiköltekezett az ütőn s aztán a yége az, hogy mégvszer meg kell Szépnek tartjátok-e a csillagos eget, Melyet csak láthatunk, elérnünk nem lehet? Gyönyörködtök-e a felhőtlen égbolton, Melyet a nap fénylő sugárözönbe von? Hiszem, tudom, hogy ti ezt szépnek tartjátok, Igéző szépsége bilincset rak rátok. Bilincse oly erős mint óriás karja, Lelketeket ez az erő fogva tartja. Nem állhattok ellent ennek a vonzásnak, De lelkem szabadabb . . . Inkább hódol másnak. Nem vágyom az égbe. Előttem van képben. Itt van a magas ég szivem közepében. Tündöklő ég amit szivem ma.iába zár, Napja derült; rajta: felhő csak ritkán jár. Istene is van. Ö maga a szilárdság, Neve: a szeretet. Napja: a barátság. Azt úgyis tudjátok, hogy a nap gyorsan jár, Nincs a természetben oly lény, melyre ő vár. Ö nem keres senkit. Őt keresi minden. Az ő tüzes csókját nem vehetjük kincsen. Felé hajlik fű, fa. Felé néz a vágyó Lélek, mint felé néz a nyílt napraforgó. Napkeltén, delelőn, napnak lenyugtával Felé fordul, s kelyhén a bucsucsókjával Álomba szenderül, s álma nyugodt, édes Mint a csepegő méz; s mint gyermek: beszédes. A napraforgóval rokon az éu lelkem . . . Neki élet a nap, épen ugy mint nékem. Kelettől-nyugatíg kiséri ő vágygyal, Az én lelkem pedig csak a délig szárnyal, Délnek elmultával lelkemnek szárnyaló Ereje eltűnik, s mint a délignyitó Kelyhét dél multával reggelig bezárja: Uj sugár jöttéig lelkem sem kap szárnyra. Ha a barátságnak napja bealkonyul: Szivemnek egére nehéz ború vonul. tenni a sorvasztó gyötrő utat, amelynek olyan rettenetes jelenségét látja, hogy az emberek megőszülnek, megőrülnek. Elszorult elmével jönnek a partra bambáD, fénytelen szemekkel, amelyekből nem sóvárog már ki a kinc3szerzés őrületes, vágya, amely a rettenetes sorsnak ilyen fordulását, vészes romlását okozta. K. t. Hazáról, iparról. A mult hónapban, a franczia és olasz határt elválasztó kis állomáson: Ventimiglián utaztam keresztül. Vasárnap délután, jó, perzselő napsütésben. a kocsik tömve: első, második, harmadik s az olasz állam vasutjáról át kellett szállni a franczia köztársaság vasutjára. A tisztább, az elegánsabb kocsikra, a fehéi ruhás konduktorok védnöksége alá, az olasz konduktortalanság szabadsága után. S ahogy a sűrű embertömegben igyekszünk — akarva, nem akarva — a vámvizsgáló-hivatalba, valami kis franczia városból való, tparosokból álló dalárda egyszerre reánk öuti, mint valami zuhatagot: a Marseillaiset. A hideg végigfutott rajtam a gyönyörűségtől. Egy olasz tartománybeli város falai között, melynek hivatalos nyelve még az olasz, politikai térkép szerint olasz föld, de az emberek, hat kilométernyire a franczia határtól, nyelvben, lélekben már francziák, a déli temperamentum tüzével fújták, járták, tánczolták, gesztikulálták a maguk nemzeti dalát. És nem tudom hány kilométernyire a magam hazájától, hirtelen, erős érzéssel dobbant meg a szivem. És körülfogott, körülölelt, mint valami vasból, tűzből font fátyol: a haza. Nem szükséges ezen a szón mosolyogni. Mert Mint a havastető ködös, kietlen, zord: Szivemnek ege is gyötrő bánatot hord. De, mint a napsugár a ködöt széttépi, Mint a fű, fa, virág, a tavaszt megérzi: Lelkemen sem borong sokáig a bánat, Napsugár keltéie kibontja a szárnyat. Átszáguld, átszárnyal a jókedv hónába, S mint csilló havashegy az ég magasába Feltekint, s büszkén áll érintetlenségben: Lelkem is ugy áll a barátság tüzében. Teméntelen érzést kelt e tüz szivemben: Egyik búbánatos; másik víg lepelben Subanik át rajta, mint sötét éjfélben Szellemek suhannak az éj köntösében. Vad ütközet folyik bánat s vigság között, A győztes ott trónol a többiek fölött, Igy egyszer a vigság, másszor meg a bánat Uralja keblemet, s formálja orczámat. Háborog a lelkem, mint tajtékzó tenger, Ha elém vetődik egy egy olyan ember: Akit fel nem tüzel a hazának sorsa . . . Nincs ilyen léleknek se sava, se borsa. A csendet s nyugalmat szeretem, imádom. Imádság közepett ezerszerte áldom Azt az észt, azt a kart, azt a munkáskezet* Amely nemzetére szemernyi jót vezet. Az észnek villámát, a karok erejét Tisztelem, csodálom, mint hivő Istenét. De a munkáskézért hálám más nem leket: Könnyezve csókolom azt az érdes kezet. * Fiuk, hát itt vagyok. Eljöttem közétek. Ecce mea culpa! Hogy megítéljétek. Lengyel Ferencz.