Magyar Paizs, 1905 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1905-12-28 / 52. szám

6 MAGYAR PAIZS 1905. deczember 14. nem fullad egy se, hanem megy tovább, soha hátra nem néz, mindig előre, neki a partnak csúszva, mászva, négykézláb, hasra feküdve, térden rimánkodva, föl a meredek uton a meddig csak lehet, sőt azon is tul, hol már nem hallható a közitélet moraja és nem érezhető a büntetőjog keze. Ebben a nagy sietségben kicsoda gondol a múltra ? Kinek jut ideje arra, hogy megálljon egyegy halványuló emlék előtt és cypruságat tegyen egy-egy sírhalomra ? Ilyfajta révedezésre bizony nincs idő. Mert a többi megy, fut, rohan és aki megáll egy könyet ejteni: lemarad a vonatról, helyét elfoglalják, késését félremagyarazzák; gyanússá lesz és meg nem bizható. Arról a Kossuth Lajosról, akit egykor régen, ki tudná mikor, talán még a regevilágban, a magyar főváros hazahozatott, egy buzgó, és szorgalmas búvár ezernyi emléket gyűjtött össze. Képeket, rajzokat, metszeteket, szobrokat, iratokat igen nagy mennyiségben. A gyűjteményt fegyverek, ruhák, zászlók, bilincsek, falragaszok, följegyzések, levelek, okmányok, térképek egészítik ki a szabadságharcz korából. Együtt az egész egy gazdag, változatos, jól rendezett, értékes muzeum; gyönyör a szemlélőknek, oltár a hazafinak, kincs a történetirónak. Voltaképpen a reménynek egy sugárkéveje, mely fényözönt vet a muiiból a jövendő felé. Egy mérleg a nemzet valódi értékéről. Tanúságtétele a rejive élő közerőnek. Figyelmeztetés a kötelességek becsületes beíöltésére Élő, látható, megfogható, beszélő história arról, hogy önérzet, bizalom, hi^ a jognak tisztelete, a szabadságnak szeretete, a hazafiságnak önzetlensége miként tudja a próbák nehéz napjaiban hősköLeménnyé varázsolni a nemzet köztevékenységét. Ilyen ez a muzeum. Gvüjtője, tulajdonosa Kreith Béla gróf. Ügyszeretetének, lankadatlan buzgéságának és szakértelmének méltó eredménye ez a gyűjtemény. Becses nekünk is, kikben kegyelet ól. Becsesebb lesz a jövendőnek, mikor majd a hipei lojalitás nem zavarja meg az érzületek kristályát. Ennek a gyűjteménynek a magyar főváros helyet adott üres műcsarnokában. Ott volt egy és fél évig. Azt azonban nam engedték meg, h"gy nyilvános látogatásra megnyitható Jegjen. Mintha dupáru volna, ami ott var]. Avagy talán egy erkölcsi robbantó szertár, mely lángra lobban haik st hajóktól? Képzelődés. Nem vagyunk oLan gyúlékonyak. Okunk* sincs, erőnk sincs, tüzünk sincs hozzá, vérünkben sok a savó, lelkünkben uagy a renyheség. A robbanásról tehát szó se legyen. Maradjunk a dugárunál. A főváros egy kis orgazdaságra vállalkozott. Helyet adott a csempészett portékának. Különben óvatos volt. A nyilvánosság kijárásával emberelte meg magá'. Az irást követte; „ne tudja a balkezed, hogy mit csinál a jobb" Ennelfogyva „véka alá rejtette a gyertvát", mi által ellenkezésbe jött az írással, a mi nem is egészen oktalan módszer, mert fődolog, hogy a kegyelet káposztája megmaradjon, a hiperlojalitás ktcskeje pedig jóllakjék. Nyugta az emléknek ne legyen. Valakinek, valahol, valamikor szemet szur. El van ugyau rejtve, de hátha keresztül tör a vastag fa'on, mint egy Röntgen-sugár? Hátha éppen akkor tör keresztül, mikor valamelyik bo/ontos szemöldökű kegyelmes ur arra kocsikázik ? Szörnyűség volnaGyanús hírbe keverednék a főváros. El találna homályosodni a Haynau diszpolgárságának dicső emléke. Nosza, ki vele! Tessék elhuiczolni! Hatvan éves évfordulóját ünnepeljük nem sokára a 48 ik újjászületésnek. Fényt, lendületet, áhítatot azzal készül adni a főváros ennek az ünnepnek, hogy a születésnek ós keresztségnek emléktárgyait kidobálja az utczára. Megható ragaszkodás a nagy múlthoz ; csodálatos tanúsága a kegyeletnek! Hadd legyen hajléktalan az az emlékcboport, a miként bujdosók lettek, kik létrehozták és megvédelmezték magát a nagy müvet! Lomtárba vele! Ne alkalmatlankodjék a törtetők útjába! Én pedig csak azt sajnálom, hogy Kossuth Lajost haza hozta a főváros. Jobb lett volna szegénynek a furini ciprusok árnyában pihenni. Sirha'mát az a város nem rugdosná meg, miként megrúgja ez, mikor a rávonatkozó ereklyéket kidobja kebeléből. Bartha Miklós. Érdekes apróságok. A harisnya története. Ezelőtt 2—300 évvel ezer ember közt alig volt egy is, akinek harisnyája lett volna, ma megfordítva áll: ezer kö/ül ha egynek nincs harisnyája. A har'snya-ezövőszeket, ezt a komplikált masinát 1589-ben találta föl az angol Lcc William Cambridgeben. I. Jakab királynak készite r jta az első harisnyát. Ám az akkori idő előítélete gúnyt űzött a találmányból 8 Loc szerencsét próbálni Francziaországba vándorolt. Jobb veteménnyel itt sem fogadták sokat nyomorgott, nélkülözött mig meghalt Parisban. Csak 2—300 év múlva kezdték gépjót figyelembe venni, javi tották s ma egy leány 240 pár harisnyát képes rajt naponkint előállítani. Nem túrt barátság. Popé angol színész nagykedvelője volt a gazdag lakomáknak. Egy napon régi barátjától a következő meghívót kapta: „Jöjj hozzam, kedves barátom, vacsorázzunk együtt; ugyan beofsteok s pudingén kivUl nem lesz egyéb 1" Popé megjelent s pompásnak találta mind a kétléie eledelt; fogyasztott is belőlük ann>it, hogy gyomrában nem maradj hely semminek. Hogy m»-glet^ hát invencz lepve, midőn utolsónak illatos, étvágygerjesztő őzderék terült az asztalra. Popé vett egy darabot, de a legjobb akarattal sem tudia elfogyasztani. Letette kését, villáját s szemrehányó tekintetet vetve a háziurra mondja: „Egy husz éves baráttól ezt nem vártam volna!" A világ legnagyobb növényháza. Hollandiában a lacken-i királvi kastély parkjában van a világ legnagyobb növényháza. Térfoglalata 45000 négyzetméter. Üvegkupolójának magassága30, átmérője 70 m. Melegítése ez óriási területnek őOOO m. hosszúságú csövön át történik. A kiállított növények közt van egy 13 m. magas pálmafa, m lynek koronája 8 m. átmérőjű; gulya 24000 kgr. Ünnep a hét mindannyi napja. A kereszténység vasárnap tartja isteni tiszteletét, a görög heífőn, kedden a perzsa, szerdán az asszír nép, csütörtökön az egyptomi, pénteken a török és szombaton a zpid

ó- Frászt Lujza. Göcseji levelek — XX VI. Kiét szöm vendég. — Riégön, essög naon sokszor igérget'.ö kiét rokonyom, hogy eccör raegtekéntéiyözik aztot a helyhözetöt, akibe jelonleg mast vájok. A zegyik, a Miska koma, a másik aki a klébányos urho is étzelömmel húzódozik, az Rákosi bátyám. Mind a kettő Görbeszögbül fáradozott idö. A Miska koma aszongya, aliggjőztö az Ráköti bátyára tzipellőit hoznyi, pedig a zuton kiét helyön is megnyugodott velő, essög kü is szavasétotta, hogy egy fordulóra nem lőhet mind a keltőt eihoznyi. Az Rákosy bátyám nem egyez-. ködött bele, hogv a zegyiket ott hagyogassák a zuton, azért hát kütapasztaltak egy hasoványt, essög azon ugy hozták el üke

r, mind mink a zitató tsöbröt. Jaz Králi, mikó begyüttek, hiogatta üket a szobába, de az Rákosi bátyám mer igen megszáta a ződ szerelöm — illen küszózattel felelgetött: Gyöppön üdöqel az magyar Nem is án bor szék ön tödön nyájti kü jaz lábát Nem peig ülésön. Tsutorában van jaz bora, Kedvi jaz gyomrában, Szalonnája papirosban Nem a tarisznyában. Szalonnávei tőtögeti Teli, éhös gyomrát, Tiutorából öblögeti Megzsirozott torkát. „Aunnye, de szép küszózattyuk van keetöknek — aszongya jaz Králi, — halom azét miégis gjüjjenek bé, miég hazaér a zap'yik" . . . (aztot nem mertö küszavallanyi, hogy Én essög az tsöndérök tanettáfát hagattam a mihán a kiét zsiba mihán, akiknek az nyaki a kezgyeimbe akadozott. Mikó hazaérköztera, jaz Rákosi bátyám nem a gyöppön, halom a bőrszéken üdögelt, essög egy hossíi papirosra má annyit irogatott egy tiktolle, hogy a zirás viégezetit a rétzék tsipködték a hátulláná. Elhagyogatta a zirást, aszongya, most mást tevögessünk; de jaz Miska koma sehogyan se akart beleegyezködni abba, hogy eccör ütet nyomoréttsok meg az duráksággel. Ahhelyön inkább aztot mondogatta el, hrgy a zuj kinnyai tsászár láryo: „Kün-ling leng" férho menögetött egy szöm koleráhol, akinek illen az nevezeti: „Lefegleng Tsüng." A koma egy kicsint ott hagyogatott bennünket, akkó az Rákosi bátyámrael összebeszégettűnk, essög ugy el'áttuk az komát, hogy ü miég egy hétig is aztot mondogatta: „Makkhetes, tökfölső, ződtizee, vörösdisznó . . . roiér ezek maradoztak a kergyeiben, mikó mink elvégeztek az jáccékot. A Králi vei bizonyéttatía, hogv azér miég sem ü lett az durák. Nen hát, isze tsak niégy maradozott, ugy-e Miska komám ? Költ Zöhhentőben, az gyöppön. tisztöle'.ömet ajánlom f Én Ippeng Tong, a zarany róka rönd kis l'arkazattyának érdemöse. alább egy részét éri el annak, a mit eléje varázsol

1 — a képzeiőtehet8ége. Valamint a hajót csak egy horgonyra, ugy az életet csak egyetlen egy reményre nem kell erősíteni, noha másrészt a kinek sok reménye van, sok alkalma s lehetősége is van csalódásra. Da ismét a kinek kevés a reménye, kevés kilátása s aikalma az örömre; a ki nem remél, nem szabad kétségbeesnie sem: a reménynek magában véve nincsen valami különös benső értéke. De még ebből is felét veszti el, ha az ember önmagába, — ha nem másokba helyezi reményét. A ki remél, gyakran csalódik és ha nem csalódnék, akkor olyas valami a meglepetés, a mit ki se lehet mondani. Szinte visszatart minket minden más reményléslől. De azért az emberi szivet még sem lehet eltiltani attól, hogy ne reméljen. A ki bizonyos korban ifjúságának előbbi vágyait s reményeit valósítani akarja, önmagát csalja meg mindig ; mert az ember minden évtizedének meg van a saját, maga boldogsága, saját reménye és nézetei. Jaj annak az embernek, a kit akár a körülmények, akár pedig a képzelődés indítnak arra, hogy valamibe belefogjon. Remény. Az embernek egyik legjótékonyabb, kísérője és vigasztalója a — remény. Ugy szunyád az, az ember sme mélyében, mint a virág kelyhében a harmat s ugy tűnik elő, mint felhők mögül a nap, a vihar elvonulása után; olyan az mint a gyöngéd füszáll, mely még a kopár sziklából is kikel, s ugy fénylik a könnyek köpött, mint a vizben a gyémánt. Delejlüje az az életnek, mely a hsjónak vitorláit irányítja s duzzasztja, mig az biztos kikötőbe ér, nem lehet neki megtiltani, hogy — ne reméljen. És ha meg is hiusul egyik remény a másik uíán és szemfényvesztőnek bizonyul; ha a remény fáján pompázó virágaiból gyakran nem is lesz érett gyümölcs: mégis gyönyörködtet minket e virágok megtekintése, illata felüdít és ha a virágok ie is hullanak: mégis mii dig uj meg uj kedves virágok tűnnek föl a fán, a remény fáján. Olyan az ember! vágyódik, réméi folyton; és ha végre elérte azt, a miután oly forrón vágyódott, mondjuk — a boldogságot: akkor az nem ritkán terhére esik. Szegény gyönge emberi sziv! ezerszer csalódol s méais — annyi csalódás után ismét 8 ismét bizalommal fordulsz az — egek felé. Hát csak remélj te szegény sziv, remélj, várj, mint az éjszaka reméli, várja a közeledő napot; hiszen csak az a sziv törik meg egészen, a mely önönvesztét óhajtaná. Csak ne engedd magadat a búskomorság hálójába befonni. Fájdalmad rövid legyen, még rövidebb, mint a tavaszi zápor; ne felejsd el, hogy csak az várhat vidám, örömteljes napokat, a ki bízva 8 remélve halsd czélia felé. Hiszen nem látszik oiyan átok, melyet a jóságos Ég nem változtathatna — áldássá; s igaz az, hogy olyan kincs a remény, a mely növekszik a — szerer.csétlen séggel. A nyomor s a boldogság közt, széles hasadék tátong; ezt áthidalja a — remény. Az ábrándok délibábja, egy kellemes tündérnő; ő tüzeli fel az iíju bátorságot; fokozza erejét a szerencse arénájában, hogy hősiesen küzdjön. És ha nem is nyeri meg az első győzelmi dijat: üresen mégis ritkán távozik a küzdőtérről, s Ieg-