Magyar Paizs, 1903 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1903-01-29 / 5. szám

1.903. január 29. MAGYAR PAIZS ban egyik barátommal kirándultunk a Drávához. Zrinyifalvára érve, nem tndtuk az utat a Dráva felé. Velünk szembe jött egv 12—13 évesnek látszó fiúcska, a kitől aztán ón meg is kérdeztem, hogy melyik uton kell a Drávához menni. És milv nagy vala csodálkozásom, a midőn a kis fiúcska azt felelte magyarul: „Tessék jobb kéz felé menni!" Meg is jutalmaztam a kis fiúcskát. Igazán megható, ha valaki a saját munkájának ilyen szép gyümölcsét látja. Vagy talán őt is az ött révedező Zrinyi szelleme buzdítja ? ! . . . U. i. A mint értesülök, többsn helyeselték múltkori levelemet. Móg az is tndomásomra jutott, hogy nem is oly sok évvel ezelőtt a drávamenti falvakban hosszabb ideig tartózkodtak a huszárok és pedig az akkori nagy dögvész miatt voltak odarendelve. És ezeknek az ott léte nagyon is meglátszik a mai nemzedéken. Valamikor a drávamentiek 90°/o-ra golyvás volt. Műit már szép szálas legények és leányok teremnek ott is. Ligeti A család. A falusi ember a városit, a városi a falusit • irigyli. Ha városi emberrel találkozom, szemembe öt- j lik annak elegáncziája, választékos öltözéke, ilia- ; tos szivarja, gondozott körme, frappáns gesztusa, finom modora, előzékeny udvariassága, s törpének ; üresnek érzem magam, mintha izlandi moha ; nőne a koponyámban s tücskök csirpelnének a í fejemben. Városi emberrel szemben gyarló és | ügyefogyott vagyok; minden szavam egy nagy szamárság, minden mozdulatom egy Judásgesztus, 8 kevés héja, hogy riva nem fakadok, mert érzem és látom, hogy eltölt az olajos korsóm, s cserepei a szivemet sebzik, olaja az arczomat pirítja. Szakasztott olyan vagyok, mint egy rosze/ui neveit gyermek. A folytonos egyedüllét oroszlánná, vakmerővé és bőszévé tett, de mihelyt embert látok, összetőppedek, összeesem, mint egy hitvány spongya. Ah, csak éu városi lehetnék. Viszont a macskalevessel élő városi óriási módon irigyli a falut a íalusi embertől. Neki a falu kesz eldorádó, a hol fesztelenül mulat, nyaral és végrehajt. Neki a falusi ember kész gyönyörűség, ki szívesen meghallgat néhány ross-s viccet, ki fahengető hahotában tör ki, ha a városiak konfidenskednek s a hátára veregetnek, s ki a helyett, hogy jó enni és innivalóját ven dége orra elol eldugdosná, migrént vagy egyéb csaiádi bajt emlegetne, asztalt teiittet, s jóízű malaczpecsenyével és zamatos borokkai kedveskedik vendégeinek. Ab, „a városi nem élvezi, falun keresd, mi szép az est!" De hát utóvégre miudenki olyan lámpa mellett virraszt, a milyet gyújt magának. S a lámpánk, bár egykicsit bágyadtabb fényű, de nem kormoz, és nem fogyaszt sok petióliumot. Szórakozni, mind a ketten egyformán szórakoznak, avval a különbséggel, hogy a városi ember kívülről, a falusi pedig belülről kapja azt. A mi engem illet, ón sem az egyik, sem a másik kategonához nem tartozom, hanem haladok szépen az aranyos középúton, mert nekem drága, felebarátom van. A háza tele van gyerekkel, s ha én egyszer gyerekek közé keveredhetem, magam is gyerek leszeK, s nem törődöm a nagyok bajaival, Semmra világon nem nyújt nekem akkora élvezetet, mint mondjuk %z én drága felebarátom mosolygó szemű, fitos orrú kis Józsi fia. Soha olyan életrevaló gyereket ! Mintha higanyvolna minden porczikája. Szép lassan besompolygok hozzájuk, s mire kinyitnám az ajtót, már a nyakamban van a kis selma. S ez nem elég, jön a kis ballerinalábu Maricza, s az is a nyakamba csimpaszkodik. Csügnek rajtam, mint a gyümölcs a — karácsonyfán. — Csik ur, bácsi! Rázza le a gyümölcsöt a fáról, — sivalkodik a kis Józsepbbb. S én lassan szép csöndesen, mint a májusi balzsamos szellő, elkezdem hintálni, rázni a piczinyeket, 8 szép gyengéden, vigyázva, lecsókoiom magamról őket. Vigyázzon, édes anyám, mert megüti a gyümölcs, — inti a kis Maricza az arra menő édes auyját. Korcsolyázzunk I — kívánkozik tovább a kis Józsi. Ölembe veszem a kis csimótát, s mintha korcsolyáznánk, elkezdek valezerozni vele. - Zsinsz?sunsz. Zsinsz-zsunsz. Persze, az egész csak néhány pillanatig tart, mint minden, a mi kábít, a mi jó, s a fürge, szökdécselő gyerekelme uj változásait, uj menüit találja ki a szekálásnak. Mert mindig fönt van, Mindig mozog, semminek sem hágv békét. Olyan, mint a tavaszi napfényben rezgő pille, mely nem elégszik meg egy virággal, hanem sorba kóstolja valamenyit. — En Józsep, ti Józsep, s az isten is Józsep ! Kezébe veszi a lakatos kovácsok árjegyzékét — pap nagybátyja küldte újévi ajándékba — s lelkesülve a magyar ipar termékeiért, az édes honni hazáért, diadallal kiállja : — Nini! Valahányszor ezt a fújtatót nézem, mindig kovácsszagot érzek. Van még azonkívül egy kamasz fia is az ón drága felebarátomnak, kivel sehogyan sem tudok kijönni, mert ki nem állhatja a gyejek népet. Szerinte ugy volma legjobb, ha mindenki tizsnhót éves volna, élete javakorában, mikor még fiatal az embei. S nagyon csodálkozik a vén trattyos harmincz, sőt horrendum dictu, 40—50 éves embereken, hogy ha már -úgyis olyan nagyon öregek, mórt nem lövik fejbe magukat. Meg azután igazán, hogy lehet valaki olyan buta, hogy ennyire megöregszik. Foglalkozására nézve csizmadia legény, de czipésznek mondja magát, mert a csizmadia elnevezést keveset mondónak, ósdiuak tartja akkurát ugy, mint egyes tanítók, kik annyira áhítják a kellemes csengésű, tiszta magyar tanár czimet. Különben nem igen lehet beszélni vele, mert kegyetlenül lenézi ezt a komisz világot. Szerinte, ha komolyabban vesszük a dolgot, csak egy ember ér valamit ezen ; világon, s ez ö, a ki mindet.t oly világosan és tisztán lát. Van neki képeslap gyűjteménye s arra igen büszke. Azon kívül verseket ir, de a „prószát" sem veti meg. Néhány darab régi réz pénze is van, meg ezüst húszasa, s folyton nyaggat, hogy a bécsi vagy pedig a budapesti muzeumot tüntette ki e páratlanul álló gyűjteményével. Nagyon szeretné, ha nevét újságban lá*ná. Aminap eldicsekedett, hogy van neki egy régi, nagyon régi képe, melyet még egy vizözönelőtti öreg aujja vett meg egy szegány vándorló piktortól, s mely egy híres nemet költőt ábrázol. Persze, czudarul lenézett engem, hogy nekem ninc3 olvan képem, de azért, néhány kurta szóra mégis mélta'ott ós kérdezte, hogy hol lehetne u.zt legjobban értékesíteni. — Hát először is látnom kellene azt a képet, nagyon szeretett czipósz ur. Mert igy vaktában még kecskét találok mondani. Hol az a kép ? — Gsak a rámája van meg, szólt búskomoran s faképnél hagyott. Bemutatnám még az én drága felebarátom feleségét is, az áldott íeíkü majszternét, de az most nem ér rá, mert templomba készül. Uraim, én se voltam mindig falusi ember, de szavamra mondom, nekem tetszik ez a család. Hát önöknek ? Adomcsók István' Barátom! Oly kiállhatatlan ez az unalom Igaz. De előkelő dolog. (Pál és Péter három heti házasélet után az utczán találkoznak.) Hová Péter barátom? Péter (sóhajtva) Ebédre. Pál: (örvendve) Hál' Isten ! én már keresztül estem rajta. Li Tsting. s\z. életből. Vendég : Huzd rá czigány ! a legvigabbat! Nem nézek ón egy tízesre! (magában) de te sem. Mindig ugyana.' Szolga: (egy házalót dobva ki) a teremtését! De nehéz maga. Házoló — Tetszik talár egy izomerősitő. — Eljött Ella a légyottra? — El. De képzeld csak, mindjárt az anyjával. Kohn ur (a feleségéhez) Rebeka léb'n mégis csak te voltál életemben a legjobb üzlet. Országgyűlés. A főrendek gyűlésén Br. Bánfy Dezső felszólalt a horvát útlevél ügyében, hogy döntsék meg a képviselő ház határozatát s hozzák azt a törvényt, hogy magyarul kelljen kiállítani a leveleket, mert magyar állampolgárok. Vagy 18 ember volt Bánffy mellett, de 30-nál is több a horvátnyelv mellett. (A dologban csak az a különös, hogy nem a 30 okozza a senzacziót, hanem a 18.) A képviselőházban a ezukortörvénv után a katonajavaslat jött elő, hogy emeljék a hadilétszámot. A kormánypárt részéről br. Solymosv Ödön elfogadja. Az ellenzék részéről a szónokoknak egész tábora jelentkezett- Tegnapelőtt Holló Lajos tartott hatalmas beszédet, melyre még az ellenpártiak is gr Málták. Szégyen, úgymond, idegen jelvény a.dit harczolni s diadalt aratni lehetetlen is idegen vezényszó alatt. A napirendről való levételét javasolja. Heti hirek. Helyiek. A Magyar Paizs IV. évfolyamára előfizetést nyitunk évi négy koronával, — I903-ra. Mai számunkho

z utalványt mellékeltünk s kérjük az olvasókat, küldjék el rajta az előfizetési dijat 1903-ra, egész évre 4 korona, vagy egy negyedre 1 koro

na. EakÖVÖ. Bucsy István aíhelybeli főgymnasiurnnak egyik rokonszenves tanára a napoiíban tartotta házassági esküvőjét Kisújszálláson Bethe Piroska kis sz nynyal, Pethe Gábor ügyvéd s földbirt .i felesége Bíbor Irma kedves eányáva' ir dogságot kívánunk. 1 A Tár .sk Őrnek hétfői estélvére sokan készülnek, azaz, hogy nem készülnek, mert készülni nem kell, és ez a fő. Menkő vigye azt a mulatságot, a melyik keserűségbe kerti!, a melyik mind a bécsi sínges kereskedők boltjába gyűjti a pejzt, a melyik mulatság hajnalra már egy félévi keresményétől fosztja meg a jámbor tisztviselőt. Erre az estékre nem kell készülni, sem vásárolni, sem hetekig varratni, sem a bugyellárist megtömni. Egyszeri! barátságos estély lesz a tagok családtagjainak a számá. , meg a hozzájok hasonlóknak a számára. A Társaskör a szétküldött meghívókban is kérte a közenséget, hogy a fényűzést a lehetőleg mindenki mellőzze, minthogy avval még soha senki használt sem ma;nak, sem a társaság valamelyik tagjának. Belépő dijul azonban meg kellett állapítani egy koronát a zene költségére. Ámbár hogy a Társaskörnek is volnának igényei, és szükségei pl. a féltve őrzött és ápolt könyvtára javára. Erre el is togad némi felülfizetéseket, de a tüzön-vizen való töprengést és kunyorálást elitéli, mert nem azért mulatság, hogy agyon zsaroljuk egymást. Most már a báli meghívókra is rá szokták írni, hogy »a szíves pártfogásért esedezünk >< Bosz jele az időknek. A Társaskör estélyét családiasság, szives e zeiaség és magyar barátság jellemzi. A ki eztíet szereti, az részt fog venni. Azonban minden egyszerűség mellett irodalmi színvonalon álló urak és kisasszonyok fognak kedves ékezetet nyújtani a közönségnek felolvasásaikkal, szavalataikkal, zongora és czimbalom játékaikkal. Erdély Ernő győri hírlapíró »Légyott« czim alatt