Magyar Paizs, 1902 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1902-06-05 / 23. szám

III. év —— Zalaegerszeg, 1902. junius 5. 23. szám Egy évre 4 korona. Fii évre 2 korona, lfogyed évre 1 kor. Sgyes szám 8 fillér. Hazai dolgok birdö * tése féláron : egy old. 20 K. Nyilttér sora 1 korona. Szerk. és kiadóhivatal: Wlassics-u. 25. Szerkeszti és kiadja: BORBÉLY GYÖRGY MEGJELENIK HETEnSTIKÉITT CS"Ű"TÖK,TÖK:ÖN" ESTE. $ viz A viz talán még lényegesebb életalkotó elem a sónál, melyről a múltkor irtam, — ámbátor hogy még kevésbbé poétikus, mint a só. Hanem van a víznek éltető hatása mellett romboló hatása is. De, hogy ne beszéljek ilyen prózai thémáról, irok a halálról. Ez már költői. Mikor először láttam ebben a városban temetési menetet, i^en elcsudálkoztam és nem akartam elhinni, hogy az temetési menet. A nagy embertömeg menetelését megtekintve, azt hiszi az ember, a ki először látja, hogy vár-vívás van s oda sietnek az emberek; és nehezen hiszi, hogy temetnek, hol a halálnak rettenetes voltán ha nem is mindnyájan fájdalomba, de mindenesetre tépő gondolatokba merülten szoktak lépegetni az emberek, méltóságos, ünnepélyes, lassú gyászmenetben, lisztelve evvel is a halottnak az emlékét, s kifejezve a szeretetet, hogy minél tovább vele akarnak maradni s minél később akarnak tőle elszakadni. Csak meggyőződtem, hogy temetnek ; de elcsudálkoztam, hogy ilyen gyorsan temetnek. — Okos ember keresi az okát mindennek. Ilyen értelemben én is okos vagyok. S gondolkoztam. A rohanó temetésnek talán a kegyelet hiánya az oka ? Nem. Az emberek itt eléggé buzgó vallásosak, templomjárók, istenhivők; kegyeleiben és tiszteletben tartják halottaiknak az emlékét. Talán elérték már ilt az emberek a bölcselkedésnek azt az elérhetetlen pontját, hol nem kell törődni a halál gondolatával, mert a gyakoriság megszokottá, hétköznapivá tette? El kell hát tenni láb alól a halottat hamarosan, aztán lássunk dolgunkhoz. Nem. A kegyeletet ledöntő eme filosofia soha sem fog kifejlődnie az emberben, akár Krisztus követője, akár vadember. Sőt minél közelebb állunk a műveltséghez, annál lávolabb vagyunk attól a bölcselettől, mely elválasztó éket szűr az élők és halottak közé. Nem. Sem a kegyelet-hiány, sem a nem levő magas filosofia nem oka annak, hogy olyan futva, rohanva visszük ki s dugjuk el megnémult embertársainkat, halottainkat. Hát mi az oka ? A kényszerűség. Ez az igazi ok. Sietünk a halottal egyszerűen azért, mert sietnünk kell: mert az nap délután még kettőt kell kikísérnünk. Vagyis egy délután hármat. Vagy az idő rövid, vagy a halott sok, — de az időnek fizikai kényszerítése alatt állunk. Sietni kell. E volna tehát szerény véleményem szerint az az oka annak, hogy ugy visszük a halottat, mintha vár vívásra mennénk. Három halottnak a* eltakarításához egy délután rövid; de eait-tíú nem tudjuk meghosszabbítani. A halottak száma nagy, ezt sem tudjuk megkevesbíteni talán, de beszélgetni, beszélgethetünk róla. Nem mondom, hogy naponként hármat temetnek Zalaegerszegen, csak némelyik délutánra jut három, kivált mikor változó időjárás van. De a naponkénti két temetés már nem ritkaság. Es ez talán sokacska egy városkában, egy tízezer lakosú városkában. Igy azt is gondolhatná az ember, hogy néhány év múlva elapad a város. Nem. Nem apad el. Tessék megnézni délután négy órakor az utczákat. Csakúgy omlik ki belőlük a gyermek-sereg. Rettenetes sok gyermek van. De mit ér az? Tetszik hinni, hogy egy középrendü szegényes hivatalnok családjában egy születés 100 forint, egy halál 100 forint s egy emberrel is kevesebb; közbül a nyaka-szakadásig általugrandó árkot, a patikát nem is említem. Nem apadunk tehát, mert jut is, marad is. Jut a halálnak is, marad nekünk is. De az a rengeteg sok temetés, mégis csak nem természetes dolog. Tetszik hinni, hogy itt egy temetkező intézet nem is elég, ebben a kis városkában ? Kettő van, mert kettő kell s tetszik hinni, hogy a temetőkertben sem férnek már a halottak ? Pedig azt mondják, hogy a meglehetős nagy területet ezelőtt csak 100 évvel kerítették be erre a czélra. Ha a zalaegerszegi embernek azt mondjuk, hogy itt nincsenek eléggé egészséges viszonyok : pofon vág. Annyira el van telve patriotismussal. S ez* helyes is, szép is, ez a honszeretet. De megkritizálandó. Igaza van, hogy a levegő egészséges. Állandó szél tisztítja. Igaza van, hogy jő gabona terem kenyérnek. (Az ám! de nem ennek a lisztjéből esszük a kenyeret,) Igaza van, hogy jó borunk van. Sőt azt mondom, hogy az országban a legjobb, kivált ha tekintetbe vesszük a minőségét is, az árát is. Persze, evvel is ugy vagyunk, hogy csak a szőlős gazda issza azt, — nó meg talán a vendéglős. — Sőt igaza van annak az embernek is, ki sohasem evett jó kenyeret, sohasem ivott egy pohár bort sem, mindig dohos levegőjű szobában laÉitek-e még? Kitek e még ti hősök unokái ? Nem harczba hívlak, nem, ne féljetek 1 Hisz béke leng már egy félszázad óta, S igy harczi zajról ugy se zenghetek. A lant se pendül, mint a hősi múltban, Mert nem feszítik acélt tört karok : De éltek-e? ezt joggal kérdi ajkam: Vajh éltek-e még büszke magyarok ? Csaták zajáról, hajh mit is tudnátok? Papíron áll ma csak a harcz tusa, Párnák ölén szép csendesen pihentek, S nem durva rög a harczok vánkosa. Mindeuki él, ki ugy, mikénten érti, Kergetve, űzve perczet és napot . . , Hát éltek-e ? vagy ép csak álmodoztok ? Vajh éltek-e még büszke magyarok. Hogy éltek, látom, multak fénye mellett, Melynek Világa szép s dicső vala! A fríngiák és véres buzogányok A nagy s dicsőknek elzengett dala, Pihennek itt-ott búsan elmerengve, Miként ha várnák újra a napot. . . És kérdenék: tán joggal is a múltért: Vajh éltek-e még büszke magyarok? Fel-felsóhajtanik, sokszor s^nak is tán, Hogy rozsda ette régen a szinök. Ezeknek is volt, hej ezeknek is volt A múltban látnók, érező szívok! A vas is érzé büszke hivatását, S ma fáj nekik, hogy élők nem ragyog . , Ki is törődnék egy ily ócska vassal ? Vajh éltek e még büszke magyarok ? Elég, ha egykor hősi kar hordozta, Elég, ha küzdött sok véres csatát . . . A sutba velők, rá se emlékezzünk, Meghaltak úgyis a kik hordozák 1 Hazánkért haltak? vagy a mi jövőnkért? Mi nem kértük, hogy legyenek nagyok I Szép volt ha tették és elvérezének: Vajh éltek még büszke magyarok? Mi kit se bántunk! friss, puha kenyerünk, Vérnászba vájjon mért menne a lány ? Fiu az apját harczba mért követné? Hogy hősen éljen s méltón e hazán? Elég, ha olykor olvasgatjuk róluk, Hogy mint hulltak el egykor a nagyok. Nyugodjanak, ha értünk vérezének ... Vajh éltek-e még büszke magyarok? Mienk az élet! kardok zaja nélkül; övék a harcz volt; Isten és Haza! Mi is szeretjük Isteuünk s hazánkat; De mind bolond, kit vonz a föld pora. Szeretve élűi! Nincs ennél dicsőbb kor! Repülni büszkén, mint fenn a sasok . . . Ez a mi vonzza, üzí lelkeinket . . . Vajh éltek-e még büszke magyarok .. . Hogy voltak? tudjuk az ólom betűkből, Kiáltjuk is sokszor, hogy őseink! Magyar leventék! Bajnokok valának Karddal kezükben a mi véreink ! Hirdetjük is a német sógoroknak Mi ketté szeltük egykor a napot. .. Vigyázzatok ! mert újra feltámadnak : Vajh éltek-e még büszke magyarok? Jogunk van hozzá, hogy büszkén kiáltsuk E földön itt csak egy nép él : magyar! Mert ezer éve itt minden kis fűszál Egy-egy kifrecscsent magyar vért takar. Mienk e föld, mert őseink szerezték S ez őseinktől szép, dicső dolog . . . Emlékezzünk is néha-néha rájok . . . Vajh éltek-e még büszke magyarok? Volt a magyarnak annyi nagy s dicsője, De nagy Kossuthja egy, csak egy vala I. , Kossuth apánk — ki önmagát száműzte S mint száműzött jött holtan is haza! Sirattuk könnyel égő fájdalommal S mindenki fillért, fillérre rakott, A melyből egykor méltó szobra áljon! .. Vajh éltek-e még büszke magyarok?