Magyar Paizs, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-06-13 / 24. szám

II. év. Zalaegerszeg, 1901. junius 13. Egy évre 4 korona Fél évre 2 korona Negyed évre I korona Egy es szám 8 fillér. Hazai dolgok hirdetése féláron: egy oldal 20 K. Nyiltiér sora I korona. Szerk.és kiadóhivatal: Wlassics-utcza 25. Szerkeszti és kiadja: BORBÉLY GYÖRGY. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE. „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk I" Irta: Németh Elekné — Andaházy Irene. Elhervadtak immár a Maya istennő tiszteletére felállított májusi fák tavaszi lombjai, — virágos pártájának disze oda van; — de letűnt uralmának dicsősége Juno istenasszony kalászkoszorúzott homlokán újra felragyog ! . . . Meg volt az évnek születése, zsenge kora, nevelő ideje, ifjúsága és ime! elérte férfikorának teljét, fejlődésének kulminatióját, szépségének tökélyét. — A készületnek és ígéretnek tavaszára elkövetkezett a teljesedésnek, beváltásnak és sikernek befejező időszaka: — a nyár! A kalászérlelő, kenyértermelő, istenáldotta évszak szépségének, gazdagságának egész teljében és bőségében. — Madárdaltól, tücsök énekétől, méhzümmögéstől hangos, — széna- és virágillattal, élenynyel és napsugárral telitett a levegője. Kifeszitett azúrkék veláriumhoz hasonlóan nyugszik a fellegtelen égiv kupolája a láthatárt övező hegyek ormain. Estifény és korai hajnal összetalálkoznak pirbaborult zenithjén. Fenség, pompa, szabadság és fény édes btibája ömlik el a nagy mindenségen és nincs az Istennek olyan teremtménye, mely hálásan ne köszöntené az örök szeretetnek szüntelen áramlását a nap fényes ragyogásában, midőn az apheliumi tetőpont magaslatáról függőleges kévékben özönlő sugarainak varázserejével az elvetett magból dúsan zöldelő mezőt, majd hullámzó kalásztengert és végül lisztnek való szemet érlel, hogy teljesülhessen szegénynek-gazdagnak imába foglalt kérése: «add meg a mi mindennapi kenyerünket!» Embernek, állatnak a bokor szállást, a levegő egészséget, a föld élelmet ad. Virágfürtös akáczfákon, rét- és kert növényein a méhek zümmögő raja gyűjti szorgalmasan a virágillattól zamatos aranyszinü mézet ; tarka, himes pillangók, légiesen karcsú szitakötők kecses szárnyú serege kergetőzik játszva a napsugarak özönében; csillogó szemű gyikocskák fürgén futkoznak naptól hevitett mohos kövek között: okos egérkék hazatakarják a télire valót ; a hangyák vitéz, harczias népe ernyedetlen szorgalommal épiti kakukfütől beárnyalt földvárait és messze-messze elnyúló közlekedési utait; zománczos hátú bogarak, bársony testű dongók, sylphidtermetü szúnyogok, hoszszulábu sáskák, esetlen tücskök, vidáman lubiczkáló békák, tarka tollú, aranyos szavú madarak ezrei csicseregnek, brekegnek, zörögnek, csiripelnek, sirnak, döngenek és búgnak, a zsályától, kakukfütől, vad majoránnától, földi bodzától illatos levegőben és ez az illattenger, ez a szinpompa ez a hangegyveleg és örök mozgás a nyári természetnek elbűvölően szép harmóniájává olvad össze. A gyönyör mellett fáradt lelkünknek békét és nyugalmat, fájó szivünknek vigaszt, ernyedt idegeiknek üdülést, lankadt erőnknek megujulást ád. Az élet terhei, az évek súlya alatt görnyedő aggastyán vérének jótékony pezsgésétől eleverrülfii érzi életerejét ; a testi bajokban sínylődő megtalálja szenvedései enyhítésére : «Gileád balzsamolaját» és a munka fáradt bajnokát testének-szellemének ünnepi pihenő órája várja itt. Azért: «Jőjjetek ide mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve s találtok nyugalmat a ti lelketekben» . . . De az öröm és boldogság pillanataiban is, midőn nemcsak egész lelkünket, de körülöttünk a levegőt, a világot, az egész mindenséget szeretnők betölteni szivünk áradozó érzelmeivel és ujjongó örömünk érzetével ; — csak ugy, mint a csalódások, szenvedések és nagy lelki fájdalmak napjaiban, a meghasonlás és elkeseredés perczeiben, midőn keblünk meg-megujuló keservével, mint a sebzett vad a tanutlan egyedüliségét keresve, magányba vágyódunk: a természet majd boldogságtól repeső szivünknek nyájas buenretirója, majd szenvedő lelkünknek biztos mentsvára, hová nem követi az önzők érzéketlensége, az irigyek kigyó sziszegése, a kárörvendők és könnyelműek bántó kaczagása. Itt van ideje és alkalma a higgadt észnek és ítélő lelkiismeretnek nyugodt megfontolás aiá venni mindazt, amit lelkünk a külvilág vásárában az életküzdelmek szorongattatásai között sebtiben és válogatás nélkül magába felvett, hogy a komoly magábaszállás és megnyugvás e helyén ugy a bántó érzelmek és benyomások, mint a kínálkozott örömök és élvezetek vegyes tömegéből kiválaszthassa az érdemest a hiu dolgoknak, — s az értékest a hamisnak zűrzavarából. Jövel, jövel földnek vándora poros, fülledt levegőjű városod falainak szűk börtönéből ki a rétek virághimes pázsitjára, a hullámzó mezőkre és gabonaföldekre, a vizek partjaira, az erdők magányába — jövel és bámulj a természetnek előtted fényben és erőben megnyilvánuló nagy és munkás életén, mikor nyári dolog idejében szépen belevegyül abba az ember szorgalma, munkássága. Virágdus réteken «peng a vas, sivít a kasza», napsütött mezőkön villanik a kapa fényesre csiszolt lapja, lankás szőlőhe^vek zöldelő domboldalain tarkállik a munkások szines ruháju serege; pipacs és búzavirágtól szegélyezett gabnaföldeken már-már megkezdődött az aratás vidám ünnepe. Megkönnyebbült szivvel, boldog megnyugvással számiála a gazda a mind sűrűbben sorakozó kepék sokaságát, vizsgálgatja a kalász teltségét, a mag aczélosságát s keble mélyéből fakadó fohászban ad hálát az Istennek egy évi reményeinek teljesülése- és fáradozásainak dús megjutalmazásáért. Nagyot lélegzelve gondol arra is. mennyi bajtól, veszélytől, fagytól, rozsdától, rossz szomszédtól féltette, őrizte s mentette meg, — mennyi költséggel, fáradtsággal ápolta, gondozta vetéseit, hogy beteljesedjék rajta az ige: «verejtékeddel egyed a kenyeredet!* Azt a munkával, szorgalommal, arezunk verejtékével megszentelt édes kenyeret, mely után tör, igyekszik, sóhajt, — melynek megszerzésében fárad, küzd, dolgozik minden ember. «Kenyér« az alapfeltétele minden létezésnek, — nélküle megszűnnék mozogni a társadalmi gépezet az ő millió egymásba fogódzkodó kerekeivel ! A koldus, ki ajtóról-ajtóra vánszorog; a munkás, ki bányában vagy zakatoló gépek és robbanó anyagok között életét minden perezben veszélynek teszi ki; a hivatalnok, ki dohos szobában penészes akták mellett görnyed; az orvos, ki a ragálykórházak fertőzött légkörében végzi kötelességeit: ők mind-mind a nagy kenyérverseny lelkes bajnokai! Sokan milliókban turkálnak, lucullusi lakomákon dőzsölnek: soknak pedig betévő falatjuk sincs és nagy a nyomor, inség, sok az — adóexecutió ! Miért kell ennek igy lenni, mikor kint a szabad természetben Isten napja boldogra-boldogtalanra egyenlő jóakarattal árasztja áldásos sugarait? Mikor a föld bőven ad termést, élelmet teremtményei legutolsójának is és Isten áldása hiven jutalmazza a törekvő szorgalmat, a komoly munkát ! Azt kell tapasztalnunk ugyan, hogy nemcsak a természet teremtményeinek, — de az emberi társadalom életében is azon maechiavellisticus elv érvényesül legfeltétlenebbül, hogy: «aki birja, az marja !> s igy a tőke és munka képviselőinek egymással ellenségesen szemben álló táborában is a tőke, mint hatalmasabb fél eddig a győztes szokott lenni. Jóllehet a kezdetleges erkölcsök ezelőtti korszakaiban, az ököljog idejében és az elmaradott czivilisáczió legsötétebb vadonaiban mindenkor a nyers erő hatalmaskodik a gyengébb felett: de a haladás és folytonos jóratörekvés jelen napjaiban és jövőjében kell, hogy az ész, a szellemi tehetség, a jellem, a szívérzés és gondolkozás nemessége és fáradhatlan munka szolgáltassa az ember értékének és nagyságának mértékét. A tőke csak nyers anyag, csak esetlen eszköz, csak lomha massa. A munka ellenben a test erélyével, a szellem szabadságával, a lélek nemességével páro-