Magyar Paizs, 1901 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1901-04-11 / 15. szám

1901. márczius 14. MAGYAR PAIZS 3 gos hálazsolozsmákat zengenek s este reggel felhangzik a <buzgó imádság százezrek ajakán.® — A dölyfös ember méltatlankodva hallja a minden dallamot nélkülöző hangokat s megvetéssel mondja rá: — béka brekegés ! — Pedig szépen beleillik ez a csermelycsobogás, madárcsicsergés, szellősuttogás philharmonicus concertjébe s nélküle tavasz elképzelhető sem volna! Minden lépten-nyomon találkozik ilyenkor az ember a békatársadalom egy-egy Sanyaró Vendel alakjával, melyet a hosszú téli koplalás egészen szegletes csontvázzá aszalt. Még félig dermedten kiiil a napsütött helyekre sütkérezni, rovarokat lesni, sóváron egy kövér légyről ábrándozva. A nap melegen tüz nedvesen csillogó hátára, szemeire lassan lebocsátkoznak a fátyolszerü szemfedők s ő kegyelme szépen, csendesen elbóbiskol . . . De ime! közelit valaki — s a közeledő léptek neszére felriad és nagyot ugrik : ember, — tehát ellenség és az állati ösztön menekülni készteti. Az arra sétáló pillanatnyi ijedtségét megtorolandó, botjával mérgesen csap a menekülő után. Az ütés a szegény állat hátát érte, szétzúzta tüdejét és egy-két kinos vonaglás után tátogó száján-orrán kiömlik a piros vér, — elszáll a picziny élet . . . Hulláját múmiává pirítják a nap égető sugarai, — rnignem ráakad a necrophorusok temetkező egyesülete s elvégzi csendes, szomorú rrnssióját .. . Hát ennek a néhány érzékeny emberi idegnek a pillanatnyi összerándulásáért, mi jogosítja fel az ember fenséges önkényét, hogy ilyen kegyetlen törvényt üljön egy ártatlan, Isten teremtményének védtelensége felett ? Ki mondja meg, hogy a túlvilágon — ha ugyan létezik — nem lesz-e számon kérve ez a könnyelműen s minden lelki furdalás nélkül elpusztított élet, az általános igazságszolgáltatás nagy napján ? 1 Öntsünk tehát irgalmat, — több irgalmat az emberek szivébe! De különösen a gyermekekébe, hogy velük nagyra nőve és erősbödve, kiapadhatlan forrásává váljék az erények legszebbikének, a: — szeretetnek. Tanítsuk kíméletre, szeretetre, tiszteletre minden iránt, ami az Isten jóvoltából létezik s igy kell, hogy a teremtő akarat valamely czéljának szolgáljon. Alig ébred tavaszszal a szunyadozó természet ; — alig mutatkoznak a megújhodott élet első jelei, a nyüzsgés-pozsgás föld felett és föld alatt: amidőn is kezdetét veszi az emberi kegyetlenség irtó hadjarata az állat és növényvilág öntudatos és öntudatlan élettel biró teremtményei ellen és a fokozatosan keletkező élet nyomán megindul a romlás és irtás átkos munkája. Még alig bújnak elő félénken a tavasz első virágai : már is profán kezek durván tépik czél és ok nélkül, tisztán rombolási szándékból, hogy ismét eldobva, halomszám, ezrivel a porban hervadjanak el . . . Az első meleg napsugár nyájas hivogatására előbújnak sötét rejtekükből a téli álmot átaludt állatkák ezrei, hogy érezvén a természet áldásait: örömöt és boldogságot találjanak a létezésben. A hoszszu télnek eltűrt viszontagsagai, — az éhség és fagynak kegyetlen szenvedéseiért egy jobb és szebb jövőben helyezett biztató remény nyújt édes kárpótlást nekik. De még alig láthatták meg újra a ragyogó napot, alig szívhatták magukba az éltető levegőt: — az üldözésnek minden neme s a tömeges halálnak összes rémei lesnek itt reájuk s mielőtt még eszmélnének, — gyilkos kéztől meg kell halniok, nyomorultul el kell pusztulniok. Leginkább a hüllők fajai és ezek között első sorban a békák ama szerencsétlen teremtményei az Istennek, a melyek a legtöbb üldözésnek és igazán vérlázító pusztításnak vannak alávetve. Uton-utfélen találkozunk hulláikkal és kegyetlenül megcsonkított, vonagló áldozatokkal, hogy felforr minden jobbérzésü kebelben a düh és utálat az emberi barbarizmus és vandalismus láttara ! Hisz! a béka kizárólag rovarpusztitó minőségében, mint közvetlen jóltevőjc az embernek, állatnak és növényzetnek és megbecsülhetlen közvetett tényezője a mezőgazdaságnak és kertészetnek, a szőlő és gyümölcs termelésnek, megérdemli, hogy komolyan védelmére kelve, őt pártfogásunkba vegyük, kíméletben és ápolasban részesítsük. Miután bebizonyított tény, hogy egy meglehetős nagy kert vagy szőlőföld területén néhány varangy rovarpusztitás tekintetében a legjobb rendőri felügyeletet teljesiti; — hogy 1—2 közönséges vagy lombi-béka egy üvegház vagy melegágy növényzetét megtudja védeni a kártékony rovaroktól s emellett semminemű károkat nem okoz: tagadhatlan, hogy valóban azon ritka Isten teremtményeinek egyike, mely tisztán közhasznú tulajdonságai és teljes igénynélkülisége mellett csaknem unicumot képezvén az állatvilágban, mint ilyen a törvény és a hatóságok hathatós védelmét ép ugy megérdemelné, mint p. o. az éneklő madár. Ehelyett mégis naponta ezrivel pusztítják a hüllők ezen legártatlanabbját, mert teljes védtelenségében az ember vérengzési hajlamainak kényelmes médiumául szolgál. A méhnek, darázsnak van fullankja, a kígyónak mérge, a madárnak csőre és szárnya a menekülésre, más állatoknak foga, karma, szarva, ereje : —- csak a békának nincsen ártó fegyvere, amelylyel ellenállni és védekezni tudna ! Az üldözők legnagyobb contingensét szolgáltatják a gyermekek és pedig legnagyobbrészt azok, akik már iskolákat látogatnak ! Seregesen vonulnak a mocsarak, vizek partjaira és sportot űznek a békavadászatból. Bottal s kővel ütik agyon, gombostűből csinált horoggal, melyre egy darabka veres posztó van csalétek gyanánt odaerősítve -— fogják ki a vízből őket s jaj ! annak a szegény békának, mely élve kerül hóhérai kezébe. Válogatott kegyetlenségekkel kínozzák halálra s a hüllők szívós élete mellett, sokszor napokig eltart kínlódásuk , . . Pedig a kegyetlenségek láttára felébred az emberben a még mindig szunnyadó vadállat, — ez az, ami durvítja a kedélyeket, a társadalmat. Akik a kínzást az állatokkal kezdik, majd mindig az emberekkel végzik. A gyermek a rovaroknak a lábát, szárnyát tépi ki ; — felnőtt korában az ember szivét-lelkét tapossa . . . . . . Szülők ! tanítók! lelkészek, — mint akik első sorban arra hivatvák : csepegtessetek egy kis irgalmat az emberek, — a gyermekek szivébe!! Baromíl-tenyésztés. Fontos a baromfi-tenyésztés ugy a gazdaközönségre, mint a fogyasztó közönségre nézve. A gazda közönségre nézve azért nagyjelentőségű, mert általánosan, kivétel nélkül mindenütt az országban minden gazda tenyészthet s a baromfi-tenyésztésből kisebb-nagyobb jövedelmet élvez, melyet okkal-móddal fokozhat is. A fogyasztó közönségre nézve pedig fontos azért, mert a baromfi-tenyésztés fejlődésével a fogyasztás is emelkedik, már pedig tudvalevő dolog, hogy a legegészségesebb legtáplálóbb eledelek közé tartozik a szárnyasnak a husa, zsirja és tojása. Hazánk egyike a legelsőknek Európában, a melyek annyi baromfi-tenyésztési termékeket tudnak előállítani, hogy a belfogyasztás kielégítése után igen figyelemre méltó kivitel is van. E kivitel a mult évben pénzérték szerint megközelítette a 72 millió koronát. Tehát gabonatermelési kivitelünk pé7izértékét túlszárnyalta a baromfi-termékek után bevett összeg. Ennek az összegnek legnagyobb része a gazdaközönség azon rétege közt oszlik meg, melynek jövedelme kevés s igy éppen ezért bir nagy nemzetgazdasági jelentőséggel az, hogy megfigyeljük a hazai baromfitenyésztés módozatait és következtetést iparkodjunk vonni abból, hogyha hazánkban a baromfitenyésztés önmagától, minden állami és társadalmi beavatkozás nélkül ily fejlettséget volt képes elérni, mi idézte azt elő ? Mely tényezők azok, melyeket a jövőben ki kell emelni, ápolni, fejleszteni, sőt dédelgetni, hogy az ezen áldott hazai földben megfogamzott mag, tovább nőve, hatalmas fává, megelégedést és jóvoltot termő gyümölcsfává fejlődjék ? A felelet ra egyszerű. Ez a mag, ez a tényező a magyar baromfi: a magyar tyúk, a magyar lud, a magyar kacsa, és a magyar pulyka. Annak a nagy penznek, annak a 72 millió koronának, melyet a külföldről bevettünk, minden fillér a magyar baromfi termékeiből gyűlt egybe s eljutott a legmesszebb : a szalma s nádfedelü rozoga kunyhóban lakó szegény özvegy kezébe! Nagy dolog ez! Figyelmet és érdeklődést, nagyobbat, többet érdemel hazánkban a baromfitenyésztés kérdése, mert, ha valamelyes állat, bizonyára a baromfi az, melyet az országban mindenütt, minden legkisebb birtokos, falusi lakos, cseléd és zsellér tarthat és tenyészthet. Csak nemrégen a költségvetés tárgyalásánál, a legmagasabb helyről, Darányi miniszternek [kijelentéséből örvendetesen hallottuk, hogy ezt a gazdaközönségre oly fontos állattenyésztési ágazatot nagyobb figyelemben óhajtja részesíteni. Nagy és hasznos jótétemény lesz ez, mert a nép könnyű módon nagyobb jövedelemre fog szert tenni és a fogyasztó közönség jobb táplálkozásban fog részesülni. Késő. Szabad akaratából lett pap, senkisem kényszeritette arra. Szülei istenfélő emberek lévén, beletörődtek, hogy egyetlen fiuk a papi pályát valasztá, habár jobban örültek volna ha világi állást foglal el, megnősül és ők üde arczu unokákat ringathattak volna egykoron térdeiken Selyem fürtös, siró-rivó kis babákat .. . Aranyos ábrándok voltak ezek és füstbe mentek. Mert ő még zsenge gyermek korában is csak «paposdit» játszott. Fából oltárkát faragott és azt szent képekkel teli aggatta . . . azután magára vette, édes anyja csipkés szélű fehér fésülő köpenyét és az imakönyvéből misézett ... A korával nőtt az ájtatossága is. Annyira, hogy mint nagyobb fiu órák hosszat is imádkozott. S egyedüli óhaja volt; a Szemináriumba belépni. Végtére szülei ezen hő óhaját is teljesítették. Kitűnő deák létére, a Theologiát is fényes sikerrel végezte. Felszentelték. És mikor az első miséjét elmondá, a boldog szülők öröm könnyeket hullatva, fogadták egyetlen gyermekük áldását . . . A fekete papi köntös, hullámos redőkben simult magas karesu termetére. Fenséges alakjához illet volna, a bíbor-palást is . . . De hisz a mi még nincs, az mindég lehet még. Semmi sem lehetetlen ezen a világon. A fő pedig a szerencse. Fortuna-Istenasszony, szeszélyes egy hölgy, de a kihez elszegődik, azt elvezeti akár a főpapi-trónusra is. Aranyozott lábu, bársonyos székbe és pásztorbotot ád a kezébe és püspöki süveget nyom a fejébe. És csupa biborba öltözteti. Csak hogy egyelőre meg kellett elégednie az «áIdozár»sággal is . . . Ott kellett hagynia a szép alföldi rónát délibábostól, mert hegyes vidékre került: A fenyő-erdős felvidékre. Olyan nyomorúságos, s szegényes a «Fára» a hová kinevezték segédlelkésznek. Csupa erdő, csupa hegy és csúcs. A nap szirtről-szirtre bolyong és nem hevit, mert ott felejtette forró sugarait a puszták rónaságán ... és oda vágyik az ő lelke is. A magányos tanyára. A zöld zsalukáteres szülői házba. Pedig kitudja meddig tart még, hogy viszontláthatja . . . Áz Alföld fia nem tudja megszokni a magas sziklabérczeket, melyek az éjnek homályában, mint meg-annyi fekete kisértet, tátongva néznek le a völgybe. Ezek mellett kellett pedig elhaladnia, ha az első álmából, oly sokszor felriasztotta őt a beteghez hivó szózat. Es árkon-bokron, hegyen-völgyön át-vitte a haldoklóhoz a szentséget. Az utolsó vigaszt . . . A hideg északi szél ekkor össze kuszálta szép koromsötét haját, csipte a leberetvált arczát és megdermesztette a szentséget tartó kezét is . . . A tüske tépte a ruháját, a kő sebezte a lábát és a zugó hegyi patak, olykor kilépve a medréből, átáztatta a lébbelijét is, mely ekkor vérrel és vizzel megtelt . . . Ő neki akkor is kellett mennie, ha koromsötét felhők rohantak is az égen, irtózatos zivatart sejtve. Neki ment az éjnek. Alig sejtve hol van. Csak a villám vakitó fényénél mehetett előre egy-egy kis darabot.