Magyar Paizs, 1900 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1900-11-29 / 9. szám

2 MAGTAR PAIZS 1900. november 15. A Sárdi háza. Meggyúlt. Beléje ég a gazdája is, a felesége is, a feleségének a szeretője is. Ott fojlódnak már a iüstben. Ardet Ucalegon. Mi közöd hozzá? Nem apád. 'Sz, úgy is csak mese az egész. Volt egyszer egy ember. Egy falusi gazdag paraszt. Egyszerű, becsületes, de buta ember volt, < Zéngerájosok» jöttek a faluba. Feleségül vett közülök egy sleppes nagysás asszonyt, hogy legyen ő is Tekintetes úr. Kemény kalapot tett, pantallóba bújt, csizma heyett czipőt húzott, s öt perez alatt készen volt. De a szive porrá égett, mielőtt még magára gyújtotta volna a házát. A felesébe nem őt szerette. Az ő Szive is álnok lett a tekintetes <rokk> alatt. S a meggyúlt ház már csak a ruhát, s az elhamvadt velejű csontokat találta. Géczy találta ki ezt a mesét, s írt róla egy drámai költeményt. Azt mondják, meg is történt. — Történt? Talán történik. Nem szüséges, hogy feltétlenül Sárdinak hfjják azt az embert, a ki saját lejére gyújtja a házát, nem a tüzes üszökkel, hanem a majomkapaszkodással. Nem csak az ő szemevilágát, veszi el a csillogó fény, s nemcsak az ő szive üdeségét piszkolja el a tekintetes úr máza. Sok Sárdi gyújtja önfejére a házat a majomkorszakban. S Géczy rólunk írta nekünk ezt a színdarabot. Mai időnkben alig van értékesebb költemény, mint az ostorozó tanköltemény. A költő is azért ir ilyet, mert ilyenre van szükség. A színésznek is ilyent kell előadni. És a Zoltán Gyula színtársulata, mely városunkba jött, igen a helyén tette, hogy másodiknak ezt a hatalmas költeményt adta elő. S igen helyesen teszi, hogy felveszi a műsorba az effajta Csiky darabokat, melyek érthetetlenül olyan ritkán fordulnak elő színpadjainkon. Ezeknek van jogosultságok és nem a »Primadonna» féléknek. A semmit mondó darabok előadásakor azzal mentegetődzik a szinészet, hogy a közönség a léha, ő kivánja ezeket, a szinész pedig engedelmeskedik, mert kenyér csak kell neki is. De két dolog közül az egyiket mégis csak szemünk előtt kell tartanunk. Vagy nem hazai, de művészi, vagy ha nem művészi, legalább hazai legyen. Az ókori drámaművészet az idő haladtával, s Kovács Gyula halálával is jó nagyot csökkent. Helyébe jőn a bécsi meg a párizsi lári-fári, s ha nem lári-fári is, nem a miénk. így a magyar színészetnek fejéről is lehull a művészet koronája, s lába alól is kiesik a magyar föld. Olyan lenge könnyűd lesz, ég és föld között, mint akár egy operette. Sohasem hiszem én pedig, hogy olyat szeressen az ember, a mi nem egyezik a vérivel. Az örök igazságot hazudtolnék meg. Akár dráma, akár történelem, akár a népdal virága, szebb virág az előttünk, illatosabb az nekünk, ha a mi saját életünknek, érzésünknek és gondolatuknak a talaján sarjadzott, s a mi könyünkkel öntözzük. A ki nem hisz ennek az elméletnek, próbálja meg gyakorlatból. Sírhat az a magyar dal, vagy magyar történet szomorú nótát, akár víg hangokat pattogtasson, jókedvű, vagy bánatos lehet, erényt dicsőítsen, vagy bűnt ostorozzon: közelebb áll a szivünkhöz, s szeretjük, ha nem tökéletes is, ha csúf is, ha fekete is, mint a czigányné is az ő fekete rajkóját szereti legjobban a világon. Nem, tisztelt szinészet, sohasem diktálhatunk neked szebbet, jobbat magyar költeményeinknél, s nem fütyölünk ki érte, ha saját történelmünket dalolod e! nekünk, ha a mi emlékeinket támasztod fel, a mi érzelmeinket énekeled, vágyainkat ébresztgeted s reményünket éde síted. Tragédia vagy komédia, öröm vagy szomorúság, erény vagy bűn, mutasd fel, ha a miénk, hogy ismerjünk azokra magunkról, s ismerjünk magunkra azokról — a mint magunkra ismerhetünk a Sárdi házasságából, B. Karczok. ' f Osszmagyarság. Ha volt összbirodalom, miért ne lehetne «összmagyarság» is. Csak nemré ' giben fejtette ki egy népszerű államférfiú, hogy «mindenki magyar, a ki magyarnak vallja magát, ha nem tud is magyarul*. E szerint a magyarság nincs kötve sem nyelvhez, sem fajhoz, annál kevésbé külsőségekhez : hajviselethez, ruházathoz. Hanem azért kérjük a bécsi főpolgármester urat, hogy gyakori jókivánatait: «vigye el a magyarokat az ördög!» szíveskedjék világosabban fogalmazni, mert ebben a műtétben az ördög is tévedhet. * * * Jelenet a magyar boltban. Mit, András gazda, kend napi biztos, még kend is seftöl ? Próba szerencse, Jakab szomszied ; hátha a mi evüttö a füödemet meg a lovaimakot, a' majd meg is hozza üket. * * * Névmagyarosítás. A ki szívben lélekben magyar, miért legyen az névben- Idegen. Különösen pedig, ha azt az idegen nevet gunyképen erőszakos nyomás sózta valakinek a nyakába, miért ne igyekeznék azt lerázni, s felcserélni önként választott, s érzelmeinek megfelelő magyar névvel? Ebben az esetben A Végzetes utazás. Zala verőfényes ege alatt baraczkvirág rózsás szírmain a tavaszi nap éltető sugarainak hatása alatt született az iczi-piczi szárnyas teremtés. A hajnali eső gyöngyharmatja gyémántként ragyogott az üde virágszirmokon, a nap sugarai áttörtek a szőlőhegy zöld lombjai között, s fényes szárnyú bogarak zümmögve röpködtek ide s tova a levegőben. O is szárnyra kelt és vígan röpdösött venyigéről-venyigére. Úgy örült az életnek, a verőfényes napsugárnak! És ha lement a nap és rózsaszínű uszályát felfogta a kék és lilaszínű égboltozaton az ezüst hold fénysugára, ekkor gyönyörködött a levelek harmatcsepjein . . . A szőlő virága kábító illatot terjesztett. Végre a nyári nap heve megérlelte a zöld és fekete szőlőszemeket is. És ő ezeken lakmározott. Lukullusi lakoma volt ez; de meg is fizette az árát; életével lakolt érte. Mert mire szüret lett, lemetszették mind az érett fürtöket, a legszebbeket kiválogatták, becsomagolták és elküldték messzire. így került ő a nagy világba szőlő szemen, a mit már az egész világnak tekintett, nem tudva, hogy a teremtő a mindenség üregében millió világot függesztett szét . , . Oszi napsugárban fürdött a táj, a tiszta légben úszott az ökörnyál és neki el kellett hagynia a hullámzó Balaton regényes partját, útra kelni haladéktalanul. Pedig már kis családja is volt. Kicsike kis párját még akkor szerezte magának, midőn a balzsamos nyári éj csöndjében a fényes szentjánosbogárka szerelmeskedve tőkéről-tőkére szállt . . . Nem volt annyi ideje, hogy búcsút vehessen piczi családjától. Sőt még Isten hozzádot sem mondhatott a szép Badacsonynak. Mert míg a lemenő nap fénysugára pihent Tihany és Szigliget fölött, reáborították a rózsaszínű selyem papir szemfödőt és a fehér fonatú kosárka födele fölötte bezáródott. Élve tette meg ekkép az utolsó útját. De a muskatály illatos nedve mámorba ejtette, és a vonat egyhangú zakatolása elaltatta. Végtére megérkezett a szőlő rendeltetési helyére. A fenyőerdős felsővidékre. Kinyílott a kosárka födele, lehullott a szemfödő is és behatolt hozzá a lámpafénynek sugárözöne és az ujongó gyermeksereg örömrivalgása. A piczi gyermekkezecskék mohón kapkodtak az édes muskatály és izabella-szőlő fürtök után és ekkor te, oktalan kis bogárka, egy rózsás kis tenyeren végig futottál, de még az életvonalka végére sem jutottál, már is elszakadt az életfonalad. Mert a rózsás ujjacskák széjjel morzsolták parányi kis testecskédet. Abban a hitben, hogy te ahhoz a csúf «Hemiptera» fajhoz tortozol, mely az európai szőlőket részben tönkre tette már. Szegény bogárka. Tegnap még a déli nap melegen reád tűzte ragyogó fénysugarait, zöld lombsátorodat általjárva — és íme most a lámpa mesterkélt világánál kerültél elő a búvó helyedből. Csoda, hogy még élve hagytad el a kosár sötét börtönét, te a napfény szülöttje. A nyitott ablakon ime kíváncsian bekandikál az őszi hold halvány fénye és behatol az északi hűvös szellő, melytől te valószínűleg dideregve összeborzongtál. Vagy tán nem is érezted a levegő változást, mert parányi testedet melegen átjárta szép hazád enyhe áramlata ? Csak azért tetted volna meg ide a nagy utat, hogy itt megöljenek a kis anarchisták, a rózsás gyermekkacsók ? Pedig olyan helyes voltál barna kis jelmezkédben, annyira hasonlítottál egy Katalinkához, csakhogy barnás szárnyfedeledről hiányoztak a pettyek és valamivel hosszabb szipókád volt. A természetrajzban kutattunk is a neved után, de hasztalan. Megsirattunk tehát, mint névtelent. Csak azért érkeztél ide élve, hogy itt kegyetlen módra fosszunk meg az életedtől ? Hányszor ; ha zivatar keletkezett fölötted, s a hullámözön fenyegetett, te egy száraz levélkébe bújtál és így menekültél meg a biztos haláltól. A hegyről szakadó csermely ára, elragadá egykor a levelkét is, melyben menedékhelyet találtál, s magával sodrá le a vad virágos lejtőkön. És ekkor egy virágszálon zátonyra jutott ingó-bingó kis csolnakod. Ép a méhes előtt. És te a virág illatos kelyhébe belebújtál és epedve vágyódtál kicsike kis párod után. A reményt, őt viszontlátni, elsodrá a patak zúgó árja. Elmúlt a nyári zivatar fergetegje, a felhők alól kisütött egy fényes napsugár s egy arany fürtös leányka parányi kis keze a virágszál után nyúlt, a keblére tűzte és arra felé vette az útját, merre te lekerültél volt. Te erre a virágból kirepülve, ismét haza kerültél. Akkor kedvezett neked a sors, de ez egyszer végzetes lett reád nézve az utazás. Annyira sajnállak kis pára! De hát ha nem szoktál volna itt meg sohasem. És rá nem akadva tieidre, sivárnak találtad volna a fenyő erdős, szikla bérezés új hazában az életedet. És elfogott volna a honvágy és megölt volna a búbánat . . . Vagy tán lassú éhhalállal múltál volna ki, itt a zord éghajlat alatt, nem találva a megszokott eledelt. Vagy egy ellenséges bogár orvul megtámadva, téged foglyul ejtett volna. Ha szabadlábra is helyeztelek volna, s vissza szép hazádba nem vezetne az út soha többé : jobb akkor mégis, százszorta jobb meghalni, mint élni hontalan . . . Reviozky Irma.