Magyar Paizs, 1900 (1. évfolyam, 1-13. szám)

1900-11-08 / 6. szám

I. év. Zalaegerszeg, 1900. november 8. V / 6. szám. Egy évre 4 korona Fél évre 2 korona Negyed évre I korona Egyes szám 8 fillér. AGYAR PAIZS Hazai dolgok hirdetése féláron: egy oldal 20 K. Szerk.és kiadóhivatal: Wlassics-utcza 23. Szerkeszti és kiadja: BORBÉLY GYÖRGY. MEGJELENIK HETENKENT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE. Vörösmarty Mihály. Három hét múlva száz esztendős lenne, ha élne. Erre a száz esztendős emlékre szobrot akarunk állítani a fővárosban. S talán nem is valami nagy hiúság tőlünk ez a száz esztendős jubileum; ha kezdünk örvendezni, s kezdjük dicsérni a Gondviselést azért, hogy ezelőtt száz esztendővel megajándékozott volt minket evvel a hivő lélekkel: Vörösmarty Mihálylyal. Nem nagy hiúság. Hiszen főispáni jubileumokat ötévenként is szoktunk tartani O ötvenéves életével sem érte utói a jubileumot. Egy félszáz esztendő nem volt elég rá. Pedig milyen félszázad volt ez! 1S00tól 1855-ig. Az égi háború sötét előzményével, s pusztító következményével. Nagy vihar előtt fekete felleg takarja el az eget, a világosságot, s fojt a sűrű levegő, és rémület szállja meg az embert. Mindenki megijed, még az erős is. Ilyen fojtó levegő volt Magyarországon 25 éven át Vörösmarty életében. Eljött a zivatar, az égi háború; tövestől kicsavarta a fákat, a villám felgyújtotta a házat, az árvíz elsodorta az utat, s iszappal borította el a határt. Csak nagy idő múlva kezdett helyreállani a régi rend. De ezt már Vörösmarty nem érte meg. Ilyen félszázadot élt ő át. Kinek volt még hite az élethez abban a «nagyszerű halálban, hol a temetkezés fölött egy ország vérben állt». Ne hasonlítsuk a kivételes Petőfihez, kinek az Isten olyan vakmerő hitet adott, s a ki nemcsak maga hitt, de kergette az embereket a hitre. Vörösmarty nem volt kivételes, vakmerő ; ő csendes ember volt, az előzményekhez kapcsolta a következményt, s gondolt nagyszerű halálra, dicsőségesre, de nem mondott le végképen. <Megfogyva bár, de törve nem,» a IV. Béla korszaka jutott eszébe. De kinek volt még ennyi hite is rajta kivül? Kisfaludy Sándornak nem. Kölcsey lemondott, s a Zrinyi nemzetét csak nevében találja már a négy folyam partján. Rettentő énekében Berzsenyi csak romlásnak indult népet lát: az elsülyedt Rómát, az elsepert Kartágót, s a leomlott Tróját. A legnagyobb magyart sem tudta éltetni saját hires prófécziája, hogy • nem volt, de lesz!> Az égi háború fojtó levegője elnyomta még őt is. Vörösmarty hitt. S mintha Széchenyinek a később elkövetkezett sorsára mondta volna: <Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért, s keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért.» A Hunyadiak és Rákócziak szabadságharczában nem csupán a multat látja. A reménynek, sőt a biztatásnak is egyegy selyemszálát áthúzza már onnan a jövőre. Vörösmarty a régi dicsőségen csupán siránkozó költőket aranyhiddal köti össze a jövőért lelkesülő Petőfivel. Avagy csak a száraz emlék kedvéért írta volna meg Árpád csatáját, régi dicsőségünket ? Nem. 1823-ban nem akartak országgyűlést tartani, de adót és katonát szedni akartak, vagyis száraz rendeletekkel akartak kormányozni Magyarországon, és a többi. A 24 éves férfiasodó Vörösmarty csatasorba állítja Árpád katonáit, kik alatt reng a föld, s iszonyodva szalad előlök Zalán és • búba merűlten csak távolról nézi sajátját». Hol van ez az erős nemzet? Kérdezi. • Éjjeli mécseknél zabolátlan vétkeit üzi.» Azt mondja. Nemcsak, de arra is gyáva, hogy felemlegesse régi nagyságát. • Hol vagyon, a ki merész ajakát hadi dalnak eressze?> Talán nem szabad? Engem is ez a gyáva kor szült. De azért elmondom énekemet, mert «zászlódat látom Bulcsú, s szemem árja megindul». S elmondja az éneket, hogyan szerezték apáink ezt a földet. Ne engedjük könnyen elveszni, mintha mondaná. «. Megjön az éj, szomorún feketednek az or[mok. Az élet Elnyugszik, s a félföld lesz nyoszolyája. De [ engem Fölver az elmúlt szép tetteknek a gondja»... Nem tud alunni. Lelki szeme előtt megjelennek a harczos daliák. A régi dicsőség örömkönye s a jelen gyávaság bánatkönye önti el szemét. De, mondom, csatasorba állítja az erős szabad nemzet daliáit, kik • hajnalölű* Találkozás. Erdélyben volt. Abban a fenyőillattal teli, szűziesen tiszta légben, mely a gyenge emberből is ősi, hajlíthatlan egyedet formál azon bájos és fenséges környezetű fürdőhelyen, hova minden évben megtérnek, kik egyszer csak időztek volt benne. Egy fiatal asszony lassú, merengő léptekkel sétált a majdnem üres téren, látszott rajta, hogy gondolkodik. Nem lehettek kellemesek gondolatai; igen magába szállt, s valami elégedetlen volt egész lényén, meg arczán haloványsag, pirulás, s mosolygás váltá fel egymást. Aztán belépett a fedett sétányra, egy hintaszéket tett az ablak elé, szép ruhaját eligazította, s egy levelet vett ki zsebéből. Nem sietett vele, pedig szerető egyén írta, az a jó, öreg ura; minden betűje sima, puha, beczéző érintés, tartalma gyöngédséggel párosult gond. Uj vendégek nesze készti az asszonyt, hogy feltekintsen, s az imént oly közömbös arcz egyszerre érdekelt, szeme kitágul, ajka mozog, mintha magával tartana párbeszédet és halálsápadtság ül az arczára Jól látott ? Talán mégsem? De mégis — jól! Még nagyon fiatal volt, és már annyit szenvedett. Tépte a lelkét az önvád, s a sorscsapások minden neme, de ez, ez a legnagyobb minden tusa között. Ott alít előtte, férfi lett belőle, ki térden állva kérte volt egykor, hogy várjon reá, míg végez, s legyen a felesége. S ő? O várt volna szívesen, hisz szerette, sőt, a mint szokták mondani : imádta. Azzal a búzaszemnél is bujábban fizető szeretettel, melyről csak azok tudnak, kiknél a szeretve levés nem a bölcsőnél kezdődik, hanem akkor, mikor a szenvedélyesség kezdődik. «Miért simítja kedves, lágy érintéssel mosolygó anya a másik haját, s az övét nem ? Miért beszél más gyermek anyáról, rajongó bizalommal; egy angyalról, mely őt csókolja, védi, vigasztalja — s ő nem tud ilyen nemtőről ?» S most ott áll előtte, teljes férfiasságában, büszkén, önérzetesen, bizonyára sokra vitte. Kerkai Pál is észrevette az asszonyt. Szépnek találta, szemügyre vette jobban ; úgy rémlett előtte, nagyon hasonlít valakihez, a kit ismert. De hát kihez ? Egyszerre villámgyorsasággal ráismert. • Bocsánat asszonyom, Kerkai vagyok, talán emlékszik még reám ? Ugyan már rég volt, de azt tartják a nők egészen halálukig, gyémántos ujjaik hegyén felsorolhatják imádóikat, hisz annyiszor eldicsekednek velük, hogy még. Én is azokhoz tartoztam, tehát nagyságos asszonyom még ismer* . . . De megdöbbenve az asszonyi arcz fájdalmas rándulásától, elhallgatott. iHa megengedi asszonyom,» s leült melléje és nézte. Az volt, a ki régen. Azok a finom vonások, észről és szellemről tanuskodo, s a mellett jóságos vonások. De hol a szín ? az tideség ? Elvitte az öt év, s a bánat. Ez az asszony szenvedhetett, tehát megbűnhődött hűtlenségéért, ő pedig boldog férj és apa, tehát miért nehezteljen reá? • Régóta reménykedem már, hogy Önnel találkozom, majd meglepett, hogy nincs azok között, kik ide nyaralni jőnek, pedig minden erdélyi embert hazakerget a honvágy, ha nem is minden évben, de egyszer-egyszer, csak Ön volna kivétel ? Nagyon örülök, hogy végre Ön is eljött. Mennyire örvend majd az én jó Juliskám, a feleségem, hisz ismeri Önt már elbeszéléseimből. Ezek a fiatal asszonyok mindent kiszednek az emberből, még bűneit is, ha volnának» -— fejezé be hunezfutkás mosolygással beszélgetését. • Nem gondoltam, hogy nos. Mikor házosodott ? Talán gyermekük is van?» «Még jogász éveimet be sem töltém, s eljegyeztem feleségemet Megyénk legszebb leánya volt, s képzelje csak nagyságos asszonyom, várt reám! Sokáig pedig, s nem kis kinok között, mert a Pestről lerándulok ugyancsak elkeseríték elbeszéléseikkel várása idejét. Na, de hosszú Ulyssesút után visszakerültem, s a nélkül, hogy megkérdezné, hol lesz házam, hogy lehajtsa fejét, követett. Egy földre tévedt angyal ő, s igazán jól esik, hogy szívemből eldicsérhetem. Férfiak előtt az ilyesmi tilos ; azt mondják: •szerelmes*, tehát nem józan, s ez árt a tekintélynek.* Idegen hallgató talán egy kis szándékosságot hallott volna e szavakban, de annak a sápadt, remegő asszonynak olyan jól esett a szeretett hang, pedig szívét borzasztóan tépte, hogy elfeledték. Szótlanul ült, fel sem tekintve, félt, hogy elárulja magát. cDe Ön nem szól. Látom ujján a gyűrűt, tehát bátran asszonynak hiszem. Hol^ van férjnél, mióta, s úgy-e megengedi egy régi barátnak a bizalmas kérdést, megtalalta a boldogságot ?» <Meg. Boldog vagyok, nagyon boldog; ferjem jó s gazdag, oh nekem nagyon jó dolgom