Magyar Katonaujság, 1942 (5. évfolyam, 4-28. szám)
1942-04-11 / 15. szám
1942 ÁPRILIS 11. MAGYAR KATONAUJSAG 7. OLDAL Székelyudvarhely előtt Ha az ember háromheti kerékpáros-bolyongás után húsz kilométerre van a várostól, mely a cél elérését és a hazafelé-utat jelenti, általában türelmetlen lesz és rohanni szeretne. De Székelyudvarhely előtt húsz kilométerrel — nem lehet rohanni! A KüküUő-völgyének meghitt szépsége s a falvak kínálkozó kedvessége a leghevesebb kerékpárost is megmarasztja. A völgy maga 500—1000 méter széles csak: a vetett táblák mögött hamarosan felnyúlnak a hegyek, meredeken, megállást parancsolva a nyújtózkodó szántóföldeknek. Éles a határ: eddig az emberé, innen a természeté. Nem lehet rajta civakodni. Az út Nagy galamb falva után megunja a Küküllő jobboldalát és helyet cserélnek; itt a völgy kiszélesedik s olyan sík lesz, mintha legyalultak volna. Ez a gyönyörű, zöld rét az agyagfalvi sík. A múltban kétszer is minden székelyek gyülekezőhelye volt. Történelmi határozatok keltek rajta, kemény határozatai egy keménysorsú népnek. 1506-ban itt hozták fontos döntéseiket a székelyek, 1848-ban pedig 60.000 ember — a fele fegyveresen, harcmenetelre készen — itt vallotta a márciusi határozatokat a székelység nevében magáénak. Ma a székely nemzetgyűlések helyén a szénát forgatják harisnyás emberek. A Székelykere sztár felől jövők Décsf alv ár ól érnek a síkra. Csöpp kis falu, jellegzetesen háromszéki házakkal és ka púkkal. Az egyik előtt megállva kérek egy ital vizet s aztán beszélgettünk. Néhány ember áll meg pár szóra körülöttünk, aztán tovább bandukolnak hazafelé; nem kérdezősködnek és nem mondanak ámító igazságokat. A föld keménységéről beszélnek és a nap hevéről, ami jól elkél inast a szénának. Azzal mennek tovább. Póznák A háziak, akikkel már egy kissé jobban összemelegedtem, a bevonulásról beszélnek, meg a mostani fonák világról, amit az új határ teremtett. A nagy felvevő központ, a «nagytőkés» itt Segesvár volt, az azonban tiílnan esett. A vidék közt és a falvak közt arra és itt nincsen különbség, csak éppen egy határ húzódik a hegyeken és völgyeken keresztül, nem bolygatva a táj egységét, mert ahhoz erőtelen; csak pár póznányi helyet követelve magánalt. A póznákról pedig megtanulhattuk már, hogy kidönthetők ... Székelykapu Lakatos Ákos udvara előtt. Letérek Agyagfalvára, hagy ősrégi templomát megnézzem. A kőtorony kívül áll, a templonihajótál meglehetősen messze. Története szerint eredetileg bástya volt, amelyet az idők folyamán addig emeltek, mígnem toronymagasságú lett. Akkor talán csendesebb idők jártak és őrszem helyett harang került bele. így jutottak az agyagfalviak különálló kőtoronyhoz. Bogoz Hét óra elmúlt, esteledik. Beérek Bögözre, amelynek templomáról és jószágairól sokat hallottam a környéken, ha parókia előtt, vagy gazdaembernél megálltam egy percre. A jalunak külön bika-istállója van, benne négy gyönyörű állat, mind erről a vidékről. A faluban egyébként négyszáz tehén van, kitűnő tejelők, ez egyik fő jövedelmi forrásuk. Látom is őket, amint a legelőről hazatérőben lekényszerítenek a kerékpáirról; ezekért a percekért azonban nem kár, egy féligmeddig gazdaembert ilyen látvány bőségesen kárpótol mindenért. Aztán a templomot nézem meg a tiszteletes úr kalauzolásától. A hatalmas kőfalait magva még a XII. században épült. Apránként újabb és újabb részek csatlalioztak hozzá, ahogy a régiek fokozatosan tönkrementek. A tornyot hihetetlenül vastag támasztó pillérek veszik körül megkapó összevisszaságban. A tömör kőfalak ugyanis időközben meggörbültek, megrepedeztek, megroklumtak, s akkor újat építettek hozzájuk, vagy a régieket megfejelték — így állott elő ez az összevisszaság. Magyar szentek Belül meszelt fal, néhány helyen lekopott, s alatta ősrégi freskók körvonalai bontakoznak ki. Magyar szentek életéből vett képeket ábrázolnak ezek a festmé'nyek, kánokkal vívott harcokat, aztán égi jeleneteket, talán az utolsó ítéletről. Az egyik, aránylag épen előkerült freskón például egy ördög éppen a pokol felé vonszol egy kún legényt, tán épp azt, akitől az elrablóit magyar lányt László királyunk viaskodta vissza. Valószínűleg árpádkori műemlékről van szó, ahogy azt egy nemrégiben ittjárt szakember megállapította. A fal elképzelhetően köröskörül ilyen meglepetést tartogat, a feltárás mégis késik, mert mindenféle kontárra nem merik bízni, az illetékesek pedig idáig még nem intézkedtek. Meg aztán van egy bökkenő is: a renoválás után ugyanis az a helyzet állna elő, hogy református templomban szentek festményeivel volnának díszítve a falak, ez pedig a vastagnyakú kálvinista koponyákba nehezen fér bele, különösen, ha az a koponya székely. Most fő a pap feje; valószínűleg az lesz a vége, hogy a falakra majd fehér lepedők kerülnek, melyeket hozzáértő látogató érkezésekor könnyűszerrel el tehet távolítani. Fenn, a karzaton, az orgona mögött kőből faragott régi címer látható. A címeren kardot tart egy kar: a kardon két levágott fef van. Ez a székelyek ősi címere, itt véletlenül találtak rá, mert a vakolat egészen elborította. Az biztos, hogy itt a renoválok hatalmas munkát végeztek, de erről párszáz éve élt őseink vajmi keveset tehetnek: ugyan ki tanította őket akkor arra, hogy holmi kopott festmények egy falusi templom falán rendkívüli értékek lehetnek? A tiszteletes urék nagyon kedvesen magukhoz hívnak éjszakára. Vacsora után elbeszélgetünk. Mint a Székelyföldön mindenki, ők is bizaliodva várfák a jövőt. A temérdek munkahelyet és kereseti lehetőséget jelentő délnyugati részek elszakadása kemény csapást, de nem legyűrhetetlent jelentett a székelységnek, amelyben ma határtalan életkedv van a magyar jövő felépítésére. A falvak tele gyerekkel, a férfiak tele munkakedvvel, a földek tele feltáratlan természeti kincsekkel: van miben bizakodniok. De nekünk is van kikben bizakodnunk! D. M. Száz éve hall meg Dardzsilingben Körösi Csorna Sándor 1942 április 11. Nagyjelentőségű évforduló a magyar művelődéstörténet számára. Éppen száz esztendeje annak, hogy az őshazakutató Körösi Csorna Sándor, nemzetünk nagy fia, a Kelet-Indiai Társaság tagjaként meghalt a távoli Dardzsilingben, a Himalája hegyóriásámak tövében. Hazafias kötelességünk, hogy megemlékezzünk a Julián barát nyomdokain járó önzetlen, lelkes magyarról, Erdély szülöttéről, a hazaszeretet, a kitartó és áldozatos munka mintaképéről és megtestesítőjéről. 1784 április 4-én született a háromszékmegyei Kőrös községben, amelyet róla Csomakőrösnek neveztek el. Atyja szegénysorsú katona volt. A szegénység, az anyagiakban való szükölködés örökségképpen szállt át a fiúra, Sándorra, akinek lelkét belső tűz, lelkesültség, rajongás hevítette a dicső magyar múlt iránt. A székely havasokon messze túlra, a végtelen turáni alföld és a belsőázsiai ismeretlen tájak felé kalandozott el lelke és keresve-kereste az Ázsiába szakadt testvéreket: az őshazában visszamaradt magyarokat, akikkel a IV. Béla-korabeli domonkosrendi szerzetes találkozott. Indulás Ázsia felé A nagyenyedi református főiskolát sok nélkülözés, lemondás közben végezte el. Később ugymjebben az iskolában tanár lett, majd pártfogói segíts« ével közel négy évet töltött a göttingai egyetemen. ( t elsajátította az arab nyelvet, hogy tervbevett na r útján a nyelvismeret közelebb segítse célja elérés« ez. Tehát nemzetünk szolgálatára készül elő az idegenb í is! 1819- ben hazajött, azonban még ebben az évb i, vándorbottal a kezében, gyalogszerrel elirulult Azsii felé. 1820 őszén Alexandrián, Palesztinán, Mleppón és Bagdadon keresztül Perzsia fővárosába, Temránba érkezett; közoen megtanulta az angol és a pemsa nyelvet. A következő év őszén Bokharába, 1822 e :jén pedig Kabulba jutott el. Ezután bejárta «a vil ; tetejét»: Tibetet és a Himalája völgyeit. Vasszorgal« imái megtanulta az európai ember számára addig te esen ismeretlen tibeti nyelvet, Kalkuttában pedig elkészítette a tibeti nyelv első nyelvtanát és szótárát, f l«mc négyszögölnyi kis szobában, ahol a hőmérő né y hónapon át állandóan a —15 C fok alatt állt, re: «éltől estig dolgozott. Irta a tibeti szótárat. Mintegy 40.000 tibeti szó jelentését magyarázta meg. Több tibeti szónak magyaros hangzása késztette erre a kutató munkára. Meggyőződése volt, hogy az idők viharai által elsodort magyar népcsaládot, illetőleg annak utódait Tibet környékén kell keresni. Kutatásainak könnyebbé tétele céljából elsajátította a szanszkrit nyelvet, amely már az angol, német és az arab nyelv tudásával párosult Körösi Csorna Sándor életcéljának megvalósításánál. Hitté vált benne, hogy a dzsugur nép, amely I.ásszátói kelet és észak felé, Cham tartományban, Kína nyugati határán él, «olt az, amelyet állandóan keresett, amelyben a visszamaradt ösmagyarok utódait vélte megtalálni. A tibeti nyelvtan A Keletindiai Társaság, értékelve Körösi Csorna Sándor munkásságának óriási jelentőségét, támogatta őt. Ezenkívül megérkezett hozzá a hazájából küldött segély is, a Magyar Tudományos Akadémia 200 és Nagyenyed 450 aranya. Ezeket a segélyeket — bár Körösi Csorna a legnagyobb mértékben rá volt utalva — viszszautasitotla, illetőleg visszaajándékozta. 1834-ben kiadta angolnyelvű tibeti nyelvtanát, e nyelv szótárát pedig huszonöt magyar könyvtárnak küldte meg ajándékul. 1835-től 1837-ig a Himalája tövében élt. 1841- ben Sikken tartományban dolgozott. A hindu lámák kolostorainak csendjében dolgozott fáradhatatlanul, mindhalálig, idegen nyelven, de magyar lélekkel. 1842 áprilisában annak a vidéknek jellegzetes betegségébe, maláriába esett. A gyötrő lázak és a vele kapcsolatos tünetek felőrölték testi erejét és az említett hónap 11. napján, a kora reggeli órákban Dardzsiling varosában kiszenvedett. Halálos ágyát néhány meghitt embere állta körül. A « messzeségek vándorának» sírja fölé emelt díszes emlékoszlop a tudomány önzetlen magyar mártírjának emlékét hirdeti. Az ősrégi hindu lámakolostorok köveibe ütközik a szél, majd pedig a végtelen őserdők fáiba kötve bele, félelmes zúgássá erősötlik fel. Ebben a zúgásban benne van a magyar akarat, önzetlenség, erő, hazaszeretet és kitartás, amelyekre Zrínyi Miklós után legszebben talán éppen Körösi Csonm Sándor tanított. (m. z.) HÚSZAI t LETTEM,HORTHY HUSZÁR.. Élénken.C MsnefciLtemben.)
