Magyar Katonaujság, 1942 (5. évfolyam, 4-28. szám)
1942-04-04 / 14. szám
1942 ÁPRILIS 4. MAGYAR KATONAUJSAG 7. OLDAL'. A Szamos kapuja Aki mint a magamfajta kóborló szerencsés, a Szamos völgyén felfelé igyekszik Erdélybe, Cikinál búcsúzik el a síkságtól s ott nőnek először fejére a hegyek. Nem hiába jeleni a <cikó> szó a régi magyarok nyelvén kaput. A hegyek úgy állnak ott, hogy a folyó csak egyet lép és máris a szatmári síkra érkezik. Onnan felfelé, meredek hegyek szűkítik mind jobban-jobban a völgyet, komor, őrtálló, megigéző óriások, Erdély örök testőrsége. Szemközt valahol a hódi rom van, amin ma még vitatkoznak, hogy vár volt-e, vagy klastrom? Ha a régi Kővár megyére gondolunk, amelynek középpontja ott volt valahol, nem valószínű-e, hogy az ember is kedvet kapott várat építeni oda, ahová az Isten hegyvárakat rakott? A Meszes kapuja a vidék egyetlen útvonala s az ország egyik kulcsa; vájjon őseink kulcsárról nem gondoskodtak volna? A folyó völgyét kétoldalt erdőrengetegek szegik; kereskedőknek, hadseregeknek áthatolhatatlan akadály. Az út szorosan hozzálapad a Szamoshoz, ahonnan apró vízimalmok integetnek vissza, komoly fejtőrösdít okozva az idegennek, hogy hol a csudában terem itt őrölnivaló? A vidék lakossága színmagyar — volt. A szamoscikói református templom karzatán vers örökíti meg a templom renoválását; ennek utolsó két sora a környék magyarságának a gyászjelentése lehetne: • Ez a helység régente magyarokból állott, Kiknek számok ma már tíz gazdákra szállott.» Egy híján 1800-at írtak akkor. A török terjeszkedés nyomán Erdélyt elözönlő tatár hordák utolsó részei is kikotródtak már az országból. Hanem a pusztításukat azóta is megérzi ez a vidék. Addig ugyanis az volt a helyzet, hogy a folyó mentén színmagyar községek következtek egymásután; beim, a hegyek közt pedig román falvak húzódtak meg, szegényesen, kopottan, egészen kezdetleges műveltséggel. A végigszáguldó tatár hadak nem bajlódtak a rengetegekben fekvő koldusszegény román falvak meghódításával. Az élénk forgalom miatt gazdag magyar helyek a jól járható út mentén feküdtek, s kevésbbé is voltak védhetők; csak azokat rabolták ki és perzselték föl. A hegylakók pedig odafenn lesve figyelték, hogy mikor alszik ki az utolsó parázs. S akkor elindultak az apró kis rajok a kanyargó hegyi ösvényeken. Ha a földesúr véletlenül megmenekült valahol, torzonborz hegyi emberek álltak eléje nemsokára. És bár egymás nyelvét nem ismerték, azért megértették egymást, mert a földek műveletlenül álltak és egyéb munkáskéz nem volt sehol. Am a legtöbb helyen nem is kellett a földesúrral külön egyezkedni, legfeljebb földet kaparni fölé, hogy az új honfoglalókat ne tizedelje meg a dögvész. S mire a fejedelem megint eladományozta a birtokot, vagy végnélküli pereskedések közben sikerült valamelyik oldalágnak megkaparintania, az új gazda örült, hogy a felégetett vidéken még egyáltalán akad munkása. A románok csendes honfoglalása sikerült és az itt-ott megmaradt magyarok száma «tíz gazdákra szállott». Nézzünk még egy kicsit körül a cikói templomban. Megéri. A kórus mellvédjén, a fentebb ismertetett vers mellett nemesi címer, s alatta a következő írás: • Insignia gentilitia illustris familiae Toldi de Nagy- Szalonta et de Fekete-Bátort («a hírneves nagyszalontai és feketebátori Toldi-csaiád nemesi jelvénye»). A család címerének bal mezejében levágott bikafej van (Toldinak akkoron sok máj adatott vala ...). A faluban ma is él a Toldi-monda. Ma is mutogatják azt a nagy követ, amellyel szerintük Toldi Miklós hajigálódzott. Magam is láttam: a református elemi kapuját támasztja két oldalról alá, két darabban; együttes súlya talán két-kétésfél mázsa lehet. Tegyük még hozzá, hogy a környéken nem messze van Selymes-ilosva, ahonnan a mi Péterünk, a monda első megörökítője valószínűleg származhatott, sőt: Nagyfáin is van a vidéken. Persze, tudományos kutatás illetékes csak a döntésre, de ha a Toldi-monda valóban ott keletkezett, az mindennél ékesebb bizonyíték lenne a környék hajdani színmagyarságára. Mert abban egy fia nem sok, annyi román sem szerepel. Pedig akkor már a tizennegyedik századot írták ... Ma ezen a vidéken a magyarság még nem szórványban, de már kisebbségben él. Száma különösen az idegen uralom alatt eléggé kedvezőtlenül alakult s akkor el lehetett mondani, hogy innen kezdve fokozatosan válik románná a vidék, kilométerenként és naponként. Pedig a magyarság a kisebbségi sorsban hihetetlen szívósságról tett tanúbizonyságot. Szamoscikó és Sülelmed például, ez a két szomszéd község, alig számlál összesen 360 magyart, s mégis a gyülekezet nemcsak református elemit tartott fenn, hanem szűk kis jövedelmükből még arra is futotta, hogy a zilahi református kollégiumnak évente 150 pengő segélyt küldjenek. Aki nem tudja, hogy ez milyen hatalmas öszszeg egy apró kis falusi eklézsia részéről, az kérdezze meg otthon a falujában, hogy hasonló célra mennyit szoktak évente fordítani. Pedig ezeknek az iskolát is fenn kellett tartaniok, minden állami segítség nélkül, sőt sokszor az államhatalom ellenére. Néha csak 19 tanuló ült a padokban, de mégis megvédték az iskolát minden román paragrafus és államosító törekvés ellen. Nemhogy segélyt kaptak volna, de még ők küldtek évente segélyt. Olyan ez, mint a koldusasszony alamizsnája a Bibliában «s bizony az Isten előtt a legkedvesebb ...» A Meszes kapuja a történelem folyamán mindig igen megbecsült hely volt. Bizonyíték erre például Sülelmed környékén talált néhány lelet, valószínűleg a la-Téne korból. A magyar vezetéknevekből arra lehet következtetni, hogy a honfoglalás előtt nagyobb szláv település lehetett itt, amely az országnak ezt a kapuját védte. A megmaradt töredékek aztán a magyarságba olvadtak, amely, mint az egész Számos-völgyét, sűrűn ülte meg ezt a helyet. Porosán kászálódom le Sülelmeden a kerékpáromról, s bekopogok a református parókián. A pap szabadkozva jön elém, éppen nagy munkában van: a lakását festi. Festékes kezében még ecset van, de a szeme fénylik, amikor a vidékéről beszél. Egyiket se szégyenli: sem a festéktől tarkáló házikabátot, sem az idegenektől tarkáló vidéket. Tudja jól: így kell megfogni az ecsetet. Bátran, de finoman, gondoskodó óvatossággal. Sok fáradsággal és vesződséggel kell munkálkodni, míg egyszínű, homogén lesz itt megint minden. Az eredmény nem születik meg egyik napról a másikra, de ha megszületik, hatása sem napokra szól: ma ezen a vidéken a második honfoglalás korát éljük. Egészen a miénknek kell lennie I Húsvéti üzenet oroszföfcfön hareofó ßonvecfeinkßez Ma minden szó, hit, remény, tett Fegyver, melyet a honvéd kézbe vett. Ma minden vágy, álom, jobb jelen: A győzeleml Hulljon a könny, vér-zuhatag, Közülük bár csak egy marad A honvéd győz, tovább halad. Nem akasztja meg vas, sár, vér. Golyó, páncél semmit sem ér. Hosszú ezer esztendőn át Rettegett tőlünk a világ. Félt Napnyugat, félt Napkelet... lm most láthatja: mit tehet Ellenünk, ki támad. Bajtárs! ki harcolsz messze Keleten, BúSy leigázott földeken, Lélékben mi is ott vagyunk. Egy vágyunk, álmunk, sóhajunk, Hogy győzzünk, mert győzni akarunk!. ■ Benke-Győrffy Géza. Tényszóró A festői Szamos völgy A parókia asztalán ütött-kopott agyagkorsó, vaskor9zakbeli lelet áll velem szemben, mintha a múlt nevében számonkérné a jövőt. A pap éppen megkér, hogy ne szólítsam «nagy tiszteletű úr»-nak, mert ő csak tiszteletes úr és errefelé a címekben gyönyörködés már nem divat. Mélységes megnyugvással nézek viszsza a korsóra és szeretném megmondani neki: végtelenül bízom/ a vidék jövőjében. • Mint felkiáltójel az óhajtás végén, úgy áll mögöttünk a templomtorony. (d. m.) A budapesti gépkocsizó zászlóalj küldöttsége a szovjetben zsákmányolt és Andrásföldje bácskai falunak ajándékozott haranggal. Az ünnepségről részletes tudósítást közöl a Vitézek Lapjának e heti száma Mint óriási szembogár Ügy hordozza át a kopár Égbolton fénye sávjait. Olykor egy-egy felhőcsalit Kusza bodraiban kutat, Hogy a párabozót alatt, Ragadozó vasmadarak Ne törjenek felénk utat, Hullatva bomb atoll akat, Melyektől házfedél szakad, Hanem láthassák: nem lehet Éjjel sem elbánni velünk: Minden homályon átható Világosság a fegyverünk. Csinger József. Képzőművészeti pályázat A Vitézi Rend Zrínyi Csoportjainak központi vezetőség« a ni. kir. honvédelmi, valamint a vallás- és közoktatásügyi minisztérium támogatásával — <rTörténelmi faliképek a magyar vi:ézség világában» c. képsorozatának kiegészítésére a múlt év végén zártkörű pályázatot írt ki. Az elbírálás az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács kiküldötteinek bevonásával most történt meg a következő eredménnyel: A Rákóczi szabadságharca c. tárgykörben díjat nyert Garay Ákos és Basilides Sándor, az 1848—49. évi szabadságharc tárgykörében pedig Haranghy Jenő és Udvary Pál. A legújabb idők tárgykörébe beérkezett pályamunkák közül vitéz Pataky Ferenc és Varsányi Ferenc műveit, a szabadon választott: tárgykörben pedig Haranghy Jenő egyik művét érdemesítette díjazásra a bíráló bizottság; jutalomra javasolta vitéz Darvassy István és Szalay Lajos pályamunkáit. A pályamunkák egy része sokszorosításra kerül s így rövidesen országszerte, elsősorban a honvédség körében támogatják majd a magyar nemzeti és katonaeszményre nevelés fontos munkáját. Az olasz földmívelésügyi minisztert Bábolnán lovas-zenekar fogadja
