Magyar Katonaujság, 1942 (5. évfolyam, 4-28. szám)
1942-07-10 / 28. szám
8. OLDAL MAGYAR KATONAUJSÁG 1942. JÜLIUS 10. Kitüntetett legénység arcképcsarnoka Balról jobbra: ERDEI SÁNDOR törzsőrmester, Magyar Nagy Ezüst Vitézségi Érem. FEHÉRVÁRI JÓZSEF törzsőrmester, Magyar tíronz Vitézségi Érem. KRISTÓFFY TAMÁS hadapród őrmester, Magyar Kis Ezüst Vitézségi Érem. KUN FERENC szakaszvezető, Magyar Kis Ezüst Vitézségi Érem. MEGYESI JÓZSEF szakaszvezető, Magyar Kis Ezüst és Bronz Vitézségi Érem. PARASZT FERENC tüzér, Magyar Kis Ezüst Vitézségi Érem. NAGY MIKLÓS őrvezető, Magyar Bronz Vitézségi Érem. PAPP ANDRÁS tizedes, Magyar Bronz Vitézségi Érem. MAJOROS GÉZA őrvezető, Magyar Bronz Vitézségi Érem. TOLDI GYÖRGY tizedes, Magyar Bronz Vitézségi Érem. Haláltmegvető bátorság A Bug-menti harcokban Varga János őrmester mint egyik páncéltörő ágyús századunk szolgálatvezető és lőszeraltisztje rendkívül heves gyalogsági, aknavető és tüzérségi tűzben haláltmegvető bátorsággal ‘végezte a lőszerutánpótlást. A vörösök, nem törődve véres veszteségeikkel, egymásután indítottak rohamokat csapataink ellen. Az elkeseredett küzdelemben egyik szakaszparancsnokunk hősi halált halt. Varga őrmester saját elhatározásából azonnal átvette a szakasz vezetését és a legnagyobb bátorsággal tovább vezette a tüzet, miáltal nagyban hozzájárult a mi tüzérségi tüzünk kiegészítéséhez. A példás együttműködés eredményeképpen, az ellenséges gyalogság újabb és újabb támadásai összeomlottak. E heves küzdelem során, a századparancsnok légnyomást kapott egy közelében robbanó gránáttól, mire Varga János őrmester a század vezetését is átvette. Példaadó hősiességgel tartott ki a helyén az ütközet eredményes befejezéséig. Magatartásával a lehető legjobb példát mutatta és jelentősen hozzájárult a sikerhez. Leleményesség és vállalkozó szellem A Donec-partján lezajlott küzdelmekben tüntette ki magát Szu székár András tizedes és Vince János honvéd. Mindketten ugyanannak a gépkocsizózászlóaljnak kötelékében harcoltak. Szuszekár András tizedes október 28-án, amikor szakasza Bogoroditesnoje községet elfoglalta, az ellenség igen heves tüze ellenére önként vállalkozott a Donee túlsó partjának felderítésére. Nagy ellenséges tűzben kelt át a Donecen és rendkívüli ügyességgel kémlelte ki az ellenség helyzetét. November 1-én, még mindig bonyolult helyzetben a szakaszának állásaival szomszédos magaslatokat szövetséges csapatoknak kellett megszállaniok. Szuszekár ekkor ismét önként jelentkezett járőrszolgálatra s felvette az érintkezést a szövetséges csapatokkal. Vállalkozását a szovjet szakadatlan tiizében hajtotta végre. Eközben megsebesült, de ennek ellenére is kitűnően megoldotta feladatát. Magatartását mindenkor lelkes készség és leleményesség jellemezte s mindenkor példát mutató bátorsággal és önfeláldozó hősiességgel látta cl szolgálatát. Az említett önkéntes vállalkozásokban Vince János honvéd kísérte Szuszekár tizedest, s mikor az megsebesült, az ellenséges tüzeléssel initsem törődve, elsősegélyben részesítette rajparancsnokát. A szovjet heves tfizzáporában hosszú útszakaszon támogatta végig bajtársát és elöljáróját, akit visszasegített szakaszparancsnokához. Az átlagot messze túlhaladó bátorságával és vállalkozó szellemével tűnt ki a legnehezebb harcokban is. EMLÉKEZTETŐ a magyar katona dicsőséges napjaira. 168* július 12-én Eger várának török őrsége ki akart törni a magyar ostromgyűrűből. A kitörés azonban nem sikerült. Ä harcban Ozmán basa, a vár parancsnoka is elesett. 1919 július 13-án nagybányai vitéz Horthy Miklóst a Nemzeti Hadsereg fővezérévé nevezik ki. 1456 július 14-én Nándorfehérvár ostroma közben a magyar naszádosok tönkreverik a török hajóhadat. 1663 július 15-én Zrínyi Miklós serege Zerin vára alatt szétszórja a Zrínyiek főerőssége ellen támadó kanizsai basa tízezerfőnyi seregét. 1381 július 16-án Durazzói Károly magyar csapatokkal elfoglalja Nápolyi. 1849 július 17-én Le inin gén tábornok, az aradi hős vértanuk egyike, Vác eleste után a honvédségnek orosz nyomásra történt visszavonulását Balassagyarmatig fedezi. 1915 július 18-án kezdődik meg a 24 napig tartó, második, nagy isonzói csata. Szegény ember dolga Juli tétován lép be a kórház kapuján. Tekintete esdeklőn, tanács után kapkodva rebben a boltívek alatt jövő-menő katonákra. Arca olyan színű, mint a hamu, szíve a torkában vergődik, akárha lépesvesszőre tűzött gilice volna, hét-nyolcéves forma kisfiát meg úgy húzza maga után, mint húnyni készülő nap a fekete árnyékot. No meg is van a miértje. Két napja sincs, hogy levelet hozott neki a posta: az ura, név szerint Varró Péter földműves, jelenleg tartalékos tizedes és lövegvezető, Oroszországban megsebesült. Ha látni kívánja, jöjjön be a városba, mert itt fekszik a kórházban, második emelet jobbra, 127. szoba. Hát Juli most itt van. Látni akarja az ő szeretett, édes urát, akinek elment a szépesze, mivel ellenség elibe vitte a vérét, holott nem kellett volna. Imbolygó léptekkel halad fölfelé a széles lépcsőkön, szorongó szívvel, szinte lábujjhegyen megy végig a homályos folyosón, mégis úgy cseng-bong alatta a kőpadló, mintha kalapáccsal ütögetnék. Végre a 127. szoba elé ér. Megtorpan. Nézi a számtáblát, szaporán kapkodja a levegőt, tétovázik, keze nem találja a kilincset, mert attól fél, hogy valami nagy-nagy szomorúság vár rá odabent. — Menjünk már, édesanyám — noszogatja a gyerek. Mire végezzük, ha itt tipródunk helyben? — Menjünk no — biztatja önmagát az asszony, azzal megtárja az ajtót. Vakító napfény hull ki a folyosóra. Juli egyetkettőt lép az aranyzuhatagban, tekintetét meghordozza a tágas teremben s kifogja az egyik ablakmelleti ágyat. Odasiet, szinte repül, majd lerogy az ágy szélére s fátyolos szemével, halk sóhajtással körülcirógatja Pétert. — Hát kellett ez magának? — mondja végre, amikor visszaparancsolta kikívánkozó sírását. — Mi ugyan? — hunyorog Péter a pokróc alól, miközben jobbjával magához húzza a gyereket.-— Hát ez a sebesülés, ez a szenvedés. A kutya se hívta kendet katonának, mégis elment, önként. Legénykedésből . . . Most aztán cipelheti a keresztjét holtáig. —- Én-e?! — pattan ki az ágyból Varró. — Hát mi bajom van nekem? Kissé fölszisszen, mert sajog még a lába, de azért peckesen, kifeszítve áll, mint az útszéli kőbálvány. Az asszonynak majdhogy leesik az álla. — Hajnye-bajnye! Hiszen kendnek tíl-túl semmi baja! — Nem is! — Pedig a faluba hazatérő legények azt mesélték, hogy igencsak odavan. — Legfeljebb voltam. De az se bizonyos. Julinak a szíve megtelik nyugalommal. Ám nem volna asszony, ha nem adná fel ilyképpen a szót: — Vélekszem, azért mégse kellett volna magunkra hagynia. Mert bár megsegítette most az Isten, adódhatott volna úgy is, hogy árvaságra juttatja a fiát. — Nono. Nem minden golyó talál, s ami talál, nem mindig halál. — Hát igen ... De mi haszna mindabból, amit tett? Péternek kissé elszínesedik az arca. — Semmi! — mondja szárazon. — Legfeljebb az, hogy nem háborgat a lélek és bátran szembenézhetek mindenkivel, mert elvégeztem a kötelességem. — Sokra megy vele! — pittyeg az asszony. — Szegény ember dolgát nem veszi fülére-szájára a világ. — Hát ne vegye. Ha mit tettem, nem azért tettem, hogy utcahosszat kelepeljenek róla. Szerencsére a gyerek, ártatlan kézdezősködéseivel, belekontárkodik a nagyok beszédébe. Ezzel elköszörüli élét a már-már indulatba mártott mondanivalóknak s helyes nyomra tereli a szavak és érzések kocsiját. * Amikor Juli úgy hat óra tájt kilép a kórház kapuján, fülét megüti a szemközti kávémérésből bömbölő rádió hangosanbeszélője. Először nem fordít rá figyelmet, mert siet az állomásra, hogy elérje a vonatot. De aztán, hogy-hogy nem, megállásra kényszerül. Azt mondja ugyanis a rádió: «... az ellenség támadásai közben az egyik lőszeres mozdonyt találat érte. A mozdony kigyulladt s minden pillanatban várható volt, hogy a lőszer felrobban. Azonban Varró Péter tizedes életének önfeláldozó kockáztatásával eloltotta a lángokat s bár ruhája is tüzet fogott, megmentette a lőszert és ezáltal sok bajtársa életét... E vitéz tettével —• mindnyájunk okulására — beírta nevét a hősök könyvébe.» Juli megdöbben. Iszonyú szégyen cövekeli a járdához, mert eszébe ötlenek a kórházban ejtett szavai. De átvillan agyán az is, hogy az utcán járó-kelő, lótó-futó emberek egy pillanatra fölfigyeltek a rádióra. S ha ezek fölfigyeltek, miért ne figyeltek volna föl mások is. Mondjuk a faluja. Vagy a megyéje. Esetleg az egész ország. Talán-talán az egész világ.. . Minek okáért a szégyen halk-suttyomban kióvakodik a testéből, a szívét viszont olyan büszke ragyogás veri át, mint tavasszal a hajnali égboltot. S ez olyan szép, olyan fönséges valami, hogy majd leroskad a gyönyörűségtől. Mikor pedig kézenfogva fiát, ragyogó arccal, könynyű léptekkel megindul az állomás felé, a szemtől jövő embereknek tündöklő írást vet a homloka: «Az én hites uram az a bizonyos Varró Péter, aki életének önfeláldozó kockáztatásával eloltotta az égő lőszeres mozdonyt!» Maácz Endre. A VITÉZI REND ZRÍNYI CSOPORTJA közreműködésével szerkeszti: vitéz Rózsás József alezredes. A kiadásért és szerkesztésért felelős: vitéz M e z e y Dénes. Kiadja a VITÉZI REND ZRÍNYI CSOPORTJA MUNKATÁRSAINAK IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI SZÖVETKEZETE Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VIII., Reviczkyutca 4/b. — Távbeszélő szám: 143—448. Megjelenik hetenként. — Előfizetési ára: negyedévre 1.30 P, félévre 2.50 P, egy évre 5.— P. Jogi személyeknek (vállalatoknak) évi 36 P. A lap a 22.220. sz. postatakarékpénztári csekkszámlára (hianco-csekklapon) történő előzetes befizetés útján rendelhető meg. Csak válaszbélyeggel és megcímzett borítékkal ellátott levelekre válaszolunk. — Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Az egyes szerzők (cikkírók, rajzolók és fényképészek) nevét általában n e m közöljük, de a magunk számára és hivatalos használatra nyilvántartjuk. Közleményeink utánnyomását csakis a forrás pontos megnevezésével engedjük meg. Stádium Sajtóvállalat Rt., Budapest. V.. Honvéd-utca 10.— Felelős: Győry Aladár igazgató.
