Magyar Jövő - A Nemzeti Segély Lapja, 1947 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1947-10-15 / 12. szám
8 Magyar jövő 1947 OKTOBER 15. ben is ez az intézmény, amely most már a mienk, a munkásoké. Az ország hároméves tervébe szervesen beilleszkedő újjáépítési tervünk új lehetőségeket nyit abban az irányban, hogy társadalombiztosításunk tovább fejlődjön- Speciális gyógyintézrrnényeket létesítünk; Sósfürdőn női beteg és reuma kórházat és tüdőbeteg szanatóriumot. Vidéken új rendelőintézeteket építünk, ezek elhelyezésénél különös figyelemmel vagyunk a mezőgazdásági biztosítás kívánalmaira. Mozgó ambulanciákat létesítünk, hogy a városi központoktól, távollévő jobbára mezőgazdasági biztosítottjaink betegellátása a lehetőséghez mérten tökéletes legyen Vidéken orvosi lakásokat építünk. A hároméves terv keretében to~ vább fogjuk emelni a táppénz mér tékét, emeljük a járadékokat, töké~ létesítjük betegellátásunkat, ahol szükség mutatkozik szaporítjuk az orvosi körzetek és szakrendelések számát. Ezt m jelenlegi tagadhatatlanul fejlettebb állapotot is az intézet vezetősége csak átmenetinek tartja. Célunk az, hogy minden lehetőség teljes kihasználásával rendeltetésünknek, a munkában megbetegedett vagy megrokkant dolgozóknak az OTI legbiztosabb támasza legyen. A 3 éves tervet újabb tervek fogják követni és bízunk benne, hogy a magyar dolgozó még emlékét is el fogja felejteni a régebben oly sokat kárhoztatott OTI szellemnek, mely nem segítőtársa, hanem megadóztatja volt a biztosítottnak. Minden erőfeszítésünk árra irányul, hogy az OTT valóban a munkásoké legyen,— fejezi be információját Pikier György, a kommunista vezérigazgató. Borosa László A kozarai csata Irta: Branko Csopics. Hegedűs Bite Dániel fordítása. A sötét, nedves, levegőtlen kis parasztszobában, mely a szegénység savanykás szagát árasztja magából, a kis hétéves Mdrkó mélyen elmerülve, nagy csatát vezet. Durván összegázolt, döngölt padlón két hadsereg AU egymással szemben: a kifényesített, sötét, régi mogyorószemek a mama itthonhagyott kosarából, ezek a mieink, a kozaraiak. Egy apró, kemény dió Sósa, Komra parancsnoka. Ezekkel szemben különböző nagyságú sárga kukoricaszemek lapulnak: a németek és a többi ellenség. Egy üres féldióhéj, Stahl, a gyűlölt német generális, a Kozara elleni támdás vezére. — Most Sósa úgy megüti ezt a t^vábát", hogy ezer métert repül — suttogja a kicsi meggyőződéssel. — Izgatottan csillogó szemekkel úgy vágja a diót a kukoricaszemek közé, hogy szerterepülnek a szobában: egy-kettő vűódzva koppon a tenyérnyi ablakon. Ezeknek aztán befellegzett — ujjong a kisfiú. Csikorog az ajtó. Márkó nagyapja lép be, vérszegény, apró. fázékony öregember. — Hát te mit csinálsz, szememfénye? — Háborúzom! — válaszolja Markó röviden, — védem Kozarát. — Védd csak, védd, jövőnk reménysége — mosolyodik el ritkás bajusza alatt az öreg s mikor kimegy, óvatosan csukja be az ajtót maga után. Csak attól félek, — szakad ki belőle a hangos sóhaj — kevés lesz a te segítséged. A Kozaráról idehallatszik a géppuskák kattogása, A messzeségből e hang nem hat borzalmasnak, nem emlékeztet háborúra, pusztulásra. De az időnként megszólaló némtet nehézágyuk dörejétől megreszket a föld. a lég és a szív. Több, mint. egy hónapja folyik a harc az idesötétlő Kozara hegységben, Stahl generális, a nyugatboszniai német haderők parancsnoka újabb friss tartalékokat dob harcba a vitézül és elkeseredetten védekezőpartizánok ellen Egyedül a kis Márkó nem szentel figyelmet Stahl pokoli terveinek. Nincs S thalnak cyinyi tartaléka, amennyi legyőzné őt. — Hiába jöttetek méganyian — suttogja dacosan — és a hideg szobában, melyet egy piciny szív indulata hevít forróvá csupán, úgy ütiveri a kukoricaszemeket, hogy azok riadtan hullanak a sarokba, az ágy alá. —■ Ahá, menekültök! — gúnyolódik. — Nem, olyan könnyen TSgm viszitek el irhátokat. És minduntalan visszatereli a csatarendbe a szétzúzott ,,németeket". A nap már rég letűnt az ostromlott-hegy mögött, a szobában nehéz árnyak nőnek és a sötétség szorongatja a kis csatateret. A mogyorók összeolvadnak a. földes padló homályával, csak a kukoricaszemek villannak meg olykor és a gyermek szívébe félelem lopózik. Ugyanebben az időben megélénkül a harc a Kozarán. Zárótüz alá veszik a hegyet és a szünetnélküli dübörgés, robbanás remegéssel tölti el a későnyári estét. A sötétség, az ágyúzaj egyre nő, a magányos gyermek mind többet vészit és a csata sorsa többé már nem az 5 kezében van. A kozaraiak eltűnnek valahol a sötétben, nincsenek vele, egyedül marad; egyedül az éjszaka, az ismeretlen, titokzatos messzi ágyúzás és a láthatatlan borzalom ellen. Minden sarokból hatalmas szörnyek kísértenek, kis szive megbénul a félelemtől, úgy érzi, szárnyas rémségek tornyosulnak föléje, az egész wilág fölé és süketítő rémes hangon fülébe ordítják: ,,Ahá kicsi, most megvagy!“ És mint a vesztét érző állat, a hide£ borzalomtól gyötörve, vakon ugrik neki az ajtónak, hogy a fojtogtó szörnyek meg ne ragadják. Később rőzsetüz pattog a tűzhelyen, eltűnnek az árnyak és a kis Márkó megkönnyebbült szívvel fúrja fejét a nagyapó ölébe• — Ugye apó, kapnak erősítést a kozaraiak? A gyermekért harcol a Nemzeti Segély állj mellé! Lépj be a N erezeti Segély táborába! JÓZSEF ATTILA Lázasan fényes sínekre buktál hűsíteni forró homlokod. Megfutottál a sorsod elöl s futni volt bizony számtalan okod. Mert nem szolgált neked e csillagon senkifia igaz menedékül, s költő, — ember — földi buta sorban soha meg nem béküL Szivére ölelt azóta a szent, szappanfőző József Áron, s a mama, aki hiányzott, boldogan csucsujgat égi ágyon. Az éhség se tép, ehetsz már ha kell sonkát, meg kalácsot. Borús homlokod is fényesre csókolják angyal-proletárok. * VITÁNYI JÁNOS — Hogyne kapnának, persze, hogy kapnak*— nyugtatja meg az öreg és miközben a gyermek forró fejét simogatja, elmerüli lélekkel bámulja a sárga, kékes lángokat és nem is hallja már az ágyúzást, sem a szélvihart, mely versenyt zúg a harc zajával a völgy apró viskói felett. A szörnyű éjszakán erős tűz közben kitör a szűk gyűrűből Siuka Ránkó, egy megtizedelt kozarai zászlóaljjal. A véres, holtfáradt, menekülő harcoso'k a halál és a gyilkos rettenet lehelletét árasztják, töredezett szavaikból megtudják borzalmas eredményét a kozarai ütközetnek. Mindjobban gyengül az ágyúzás, aztán teljesen elhallgat. Akik nem menekülhettek, harcolva estek el és a hegyek alatt szétszórt falvakban szomorú hírt suttognak egymásnak az emberek: — ,,Elesett Kozara, meghaltak a hősök!.. ■ Senki sem beszélt hangosan, de mindenki tudja, érzi, mi történt; utolsó szálig harcolva estek el a kozaraiak. Márkó is tudja mi lett kedvenceivel, hőseivel, akik ax mesék ködéből élőkként léptek elébe, mintha nagyapó régi regéi elevenedtek volna meg. S most nincsenek többé?!... I Napokig ül mfigábaroskadtan, csendesen, halott 'mesékkel szívében szomorúan nézi saját ki harcterét. Nincs tovább! Néha még előveszi harcosait; a mogyorók hidegek és kemények. Nem tud többé játszani velük. Hogyan is játszhatna, mikor a kozaraiak elhullottak a harcmezőn. Sósa nincs többé és a többiek is mind halottak. De nézd csak, a gyűlök Stahl életben maradt! Márkó egész idő alatt tudta, érezte, hitte, hogy a végén Stahl és katonái megverten ottmaradnak a harcmezőn. És most — nézd — él. A hősök miért pusztulnak el? És miért marad életben az. akit a gyermek nem szeret? Igazságtalannak érzi ezt, nem érti, de erre a kimondatlan kérdésre senki sem felel. Hosszan hallgat a kicsi, a puszta, csendes harctér felett, aztán nehéz szívvel összeszedi a kozaraiakat, vörös Ukai sapkájába rákja őket, hosszú léptekkel a kertbe sétál és a korcs birsalmafa alatt, az elárvult, gazos gyümölcsösben kicsiny kefével sírt kapar, hallgatagon, nem is számolva őke*; eltemeti a hősöket és a piciny sírhant fölé vesszőből készít keresztet. A sáros földön térdepelve, keresztet vet maszatos kezével. Most imádr kozni kellene, — villan eszébe, — de egyetlen szó imádságra nem emlékezik. Végül eszébe jutott Jóvá, a templomi énekes. Egyetlen sor templomi ének, orgona, kórus, tömjén és halkan énekli magának; könnyek szöknek a szemébe és mély árkokat ásnak sovány gyermekarcán. ,,Mindenünk Űristen, minden erősségünk ■.." Tovább nem tudja, ezért még néhányszor elénekli. Van ebben valami temetői. A való halál árnyéka száü a kis sír felett és a valahol eltemetetlenül heverő hősök arcán megenyhült mosoly támad Amikor Márkó visszatér a szobába, ' összeszedi a gyűlölt sárga kukoricaszemeket is. Aztán sokáig sétál az udvaron le-fel, majd hirtelen elhatározással a markát égető kukoricákat a sáros, kajlafülü, egyetlen sovány malac elé dobja s míg az vidáman ropog*atja fokai közt a nem várt éleséget, mélységes gyűlölettel mondogatja: „Nesze, pusztítsd el őket“ Áll a durván összetákolt disznóól előtt, hallgatja, amint ropognak o ..németek“ az éhes malac fagai alatt és a bosszuérzettől eltelt kisgyerek érzi, mint ébred benne minden szívdobbanásnál jobban valami megkönnyebült tiszta öröm. Á meszesgödömél, a bokor őszülő lombjain a farkát billegeti egy jókedvű gerlice. A szél a hegyek felől lágy illatot permetez a megszinese• dett gyermekarcra. Az alacsony dombok felől birkák apró kolompja csilingel, a barna kövek és a sötétzöld cserje közt az út hajlatában felfehérlenek a gyapjas állatok. Ügy integetnek feléje, mint a béke apró zászlócskái. Eszébe jut Pé*erke, a pásztor, a kis, meleg báránykák, elmosolyodik, gyermekké válik és rövid időre megfeledkezik a kozaraiak magányos sírjáról a korcs almafa alatt. f Felelős szerkesztő és kiadó: KARÁSZ GYŐZŐ Kiadóhivatal és szerkesztőség: Nemzeti Segély országos központja, Budapest, Munkácsy Mlhály-utca l§ Szikra Irodalmi és Lapkiadó Vállalat. Nyomdai Rt., Budapest, V., Honvétí-u. Mt Felelős vezető: Nsdeczky Léstáó \
