Magyar Jövő - A Nemzeti Segély Lapja, 1947 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1947-09-15 / 10. szám
4 Magyar Jövő 1947 SZEPTEMBER lő. Találkozás Irta. Kovái Lőrinc A nagy sarokház fö'dszintjén, a hata mas üvegek mögött, sárgásszínű íróasztalok aludtak a furcsa vi ágo"zöld színű fényben. Bent a sarokban, a bútorok mögött, fürödve az egyetlen lámpafényben, sötétsárgán, súlyosan emelkedett egy hatalmas páncélszekrény. A villamos egyre közelebb ?ött, egyszerre lassított, azután va ami ösztönös állati megérzéssel megásott, a sötétségben megbújt állomást jelző betonsziget mellett. A vezetékből egy pillanatra éles, kékes színű fényű szikra vágódott, a sötétség s:éthasadozott, a hatalmas, falnagyságú ablakok üvegén kósza fények suhantak. Az ablakok között néhány betű csillant meg foszforeszkálva; ... Bank... A nagy, sötét, üveg cégtáblán úgy vicsorgott az öles, aranyozott betű, mint az aranyfogak egy sötétben meg apu'-ó meseállat szájában. ... Nem lehetett pontosan meg‘ mondani, honnan került elő. Talán valamelyik mellékutcából sodródott a forró csend néma hullámaival a Nagykorúira, a roppant üvegab'akok elé. vagy már órákig ott állott, mert lusta volt ahhoz, hogy tovább menjen és éhes ahhoz, hogy hazaínduljon valahol az alacsony házak mélyében meghúzódó, olcsó ila!szer- és izzadtságszagú szobájába. Kicsi volt, vékony és kócos. Talán, mert nem keresett egy frizurára valót, talán, mert leányos haját nem gyúrhatta foglalkozásához illő formába semmiféle fodrász. Világosban, amikor ezer lámpa fényzuhatagára, talán nem is jött volna ide ki, a nagy utca sarkára. De most, hogy a homály elmosta a színeket, a látszatokat, hogy a forróság, a nyár „divatossá tette“ egy szál kopott, tarka ruháját, most eljött-Bentről, az üvegek mögül, a Páncélszekrény tetejéről a ig észrevehető fény szűrődött ki az utcára- Lassan megmozdult, azután fús, diákos módon húzva a lábát az o - vadozó aszfalton, úgy sód ódott a fény felé, mint lepke a tűzbe. A hatalmas üveglapokon homályosan, alig észrevehetően sík'ott egy árnyék Talán az ő tükörképe volt. Bizonytalan, e mosódó, akár csak 6, A nagy páncélszekrény gőgösen hallgatott. Acélgyomrában arasznyi vastag. áthatolhatatlan falak mögött ott apuit lezárva, mint a varázslók óriási szellemei, a bűvös dobozban: az arany. Egymásra néztek. A vastag üvegfal elválasztotta őket. Kint sötét volt, bent világosság Kint kopott rongyok, furcsa elegánciával feszültek az elnyűtt leánytesten, bent titáni hata om aludta álmát acélpalotájában. A leány hátratett kezebén szorongatta apró kézitáskáját és félrehajtott feji el nézett befelé. Hirtelen egy fejmozdulattal hátralendítette arcába hulló hosszú hajtincsét és úgy hajolt e őre, hogy a homloka az üveget érte-Valahol messze-messze ott, ahol a súlyos, fekete felhők torlódtak, a budai hegyek hátán, már szikrázott az első villa. A háztetők felett felmoraj ott az első mennydörgls. A leány összerezzent. Jött va aki a széles utcán, hangosan kopogó, ütemes, egyenletes, kimért lépésekkel. A hegyek félő] újra vi.lámlott. A megtor-ódott fojtó forróság egyszerre rezzent, hűvös hu lám érkezett a széles utcán. Egy pillanatra csend lett. Azután vakító, izró, vörös tűzkorbács csapott a fojtó homályban meghúzódó házakra és rög_ tön utána dübörgő morajjal fölcsattan a mennydörgés. A koromfekete felhők tetején, roppant szekéren vágtatott valami mesebeli óriás, suhogtatta a tűzkorbácsot és a meseszekér dübörgő kerekei ott zúgtak a hegytetőkön. SZEPTEMBER * Áttetsző szeptemberi levegő hozd közel most az erdőt és a dombot s a hűvösödő fényben lebegő gyérülő lombot s a tétova kompot, mely ring a fodrozódó víz felelt és vár és vár és egyre keserűbb lesz, — a fák közül a szél pár levelet sodor s a szív is egyre keserűbb lesz. Te énekelj a szeptemberi fényben „cukros ízű és duzzadó gyümölcsről „víg szüretekről“ „simogató szélben „puttonyos lányokról“, „telt csűrű őszrőlén továbbra a szöges kerítésről beszélek és az elnyomott jogáról, a teremtő emberi verítékről s a nincstelenek gőgös igazáról. Hajnal Gábor KŐBÁNYAI GYÖRGY: HAJNAL A MŰHELYBEN Van közöttünk egy Pista nevű péklegény, akinek négy gimnáziuma van, de talán még érettségije is. Olyan úri* fajta ember, meglátszik a beszédén, viselkedésén, hogy -nem közöttünk nőtt fel. Ez a segéd minden hajnalban, ahogy a dagasztássai végzünk s pihentetni hagyjuk a tésztát meg magun kát. meaéba kezd az urak vi.ágárót, az 6 régi életéről-Elálmosodik ilyenkor az ember a mozdulat!:n, pálott melegben; a kemencék szájában a leégett parázs for rósagot lehel magából, az ajtókra, ablakokra zsákok: t terítünk, hogy ki na szökjék valahogyan is a gőz s a bádog vekker lomha ketyegése elmerül a sűrű hőségben, h. híveredünk a földre, zsákot sem terítünk magunk alá, lefékezünk csak úgy hasra, hátra a langyos keramit kockákra, úgy fektetjük el nagy, zsíros tagjainkat, hogy m.nden porcikánkat hűsítse* a jó, hideg kő- Nagyokat fújunk jólesően s szuszogunk, mint a disznók, hogy milyen jó dolgunk is van minekünk... És ez a Pista segéd még le se ül közénk a kör*, üres krumplis ládát húz m:ga alá s térdre vetett lábbal mesébe kezd-Hallgatjuk mi, figyelünk is erősen a beszédre, de kis idő múlva egyikünk, másikunk hortyogása belerepeszt a békés csendbe. Ma pedig igazán kár elaludni, mert olyan szépen beszél egy régi nagymarosi Anna bál emlékéről, hogy itt, ebbtn a gőzös műhelyben íj látom azokat a finom úrilánykákat akikkel Pista táncolt s látom azt a hajnalt, £ melynek ébredése a „rózsás arany findzsához“ volt hasonló. Így beszélt Pista: -. és tudjátok, mikor már közeigett a hajnal, kiszöktem Mártuskával a táncteremből a kertbe. Ott a pázsitos úton, kar karba öltve sétáltunk le a Dunapartra és úgy vártuk be a napfelkeltét. Égi csoda volt! A Duna széles ezüstszalag s a könnyű fe hők széle rózsás arany volt, mint a drága porcellánfindzsák pereme • -.“ Hogy mi az a findzsa. pontosan nem tudom. De ha most kinézek a behomályosodott ablakon, a párán keresztül is látom, hogyan feslik rózsaszínbe a hajnal s látom percről-percre hogyan változik át az egész világ áttetsző pirossá, — s úgy gondolom ekkor, hogy közel járok a rózsaszín szélű findzsák szépségéhez. Észre eem vesszük, mikor hagyja abba a szót Pisti — az elmerült vekker puha ketyegése néha-néha felerőlteti magát az értelemig, egy tücsök ciripel kint a kemencegcdörben (nem leint őket teljes.n kiirtani), a segédek m.nd emyuivd a-szmaK, egyedül <nak Jancsinak, a kisinasnak van nyitva a szeme, az ablak egy pontjára bámul, de azért ő is alszik, magában próbálja megkeresni azokat a szépségeket. £ melyekről Pista mesélt. És én? Én már régen n.m hallom Pieta szavait, valahol egészen máshol vagyok, egy kertben. v.gy táncteremben, virágok és finom, karcsú bokájú lányok közt. Veronika. Ugye szép név? Ez volt a neve a lánynak, akivel egyszer én is táncoltam egy ilyen úri táncmulatságon. A mesterem fia vitt el közéjük. Szabadulásom után történt, párhetes segéd volt:m. Egy szombat délután odajön hozzám Péterke a kemencéhez és így szól: Na, Jozsó, siethetnél egy kicsit. mert tea-estélyre megyünk ma. .Ügy mondta, hogy szólni sem szóltam rá. nem eí'enkezfem. inkább titkon Izgatott voltam, hogy a nagy sietségben öt cipóm oda is égett Fekete ünneplő met és sárga cipőmet vettem fel hajamat meg jól beolajoztam a Pétikétől kapott szagos olajjal, hogy hasonló legyek a főnököm fiához. Mire megérkeztünk, a műsort már b-fejezték és nagyban állt a tánc. A kavargásában egészen elszédültem. A lányok ruháit sokszorosan verték viszsza a terem nagy csiszolt tükrei, a zenek'r hangszereiből, mint szeszélyes fecskék színes szalagok röpködtek öszsze vissza, a hangzavar, a fel-feltörő nevetések, mint felrobbanó színes rakéták szöktek fel a mrgasba még a finomfalú üvegpoharak csengésének is színe- volt: halványkék. Péterke magamrahagyott — otthonosan érezte ' itt magát, táncba kezd-tt rög' ön egy vöröshajú lánnyal —. hát n*e kitámaszkodtam a falnak.- Jóidéig áítam így. mikor valaki váll'mra tette kezét. — Maga miért nem táncol? A kérdező felé fordultam, vékony, fénylősz-mű barna lány volt. Nagyon szép volt. hirtelen szóhoz ~ sem jutottam- Galembszürke ruhát viselt, piros övvel. Gyenge virágs2ál. — Csak nézem ezt a forgatagot — válaszoltam sokára— De miért nera táncol? * — Nincs kedvem. — Ift nix nincs kedvem, itt muszáj táncolni. Na, kérjen fel, szépen. Hogyan szégyenem n.gy kezeimet, ügyetlen lába.mat! Jaj, c.ak össze ne törjem nagy tenyeremben pici tenyerét s lábaun rá ne taposnának fürge lábaira!-.. Egészen be.e.zz.dtam h nagy igyekv&ba, hogy hibát ne ejtsek "és Doiüog voitam, mikor a z.neszek letették szerszámaikat- Kart-karbaoltve. ’mi is kóroeaetaitunk a teremben, mint a többiek. — Hogy hívják, még be sem mutat • kozott. — Kakas József — mondottam a nevem, t. Erre megállt egy pillanatra és nevetni kezdett: — Kakas Józsi fi Ez nem is rossz. Dehát tényleg mi a valódi neve? — A pap Kakas Józsefre keresztelt — erősbbítettun. — De akkor miaga nem is idevalósi! Igazat adt:m a lánynak: — Nem vagyok idevaló. — Hát honnét jött? — Péterkéék pékségéből-Gondolkozott kicsit, majd a vállát rándította: — Ahá... Aztán újból megszólalt, de már nagyon vállveregitő volt a hangja. — Csacsi • •. A csacsi után furcsán éreztem magam. Piros lettem, egyszeriben nem tudtam hová dugjam kezeimet s nyelvem sem állt többé a sima szóra. Z vartan sétáltunk még egy-két kört- Veronika segélytkérő arccal tekintett jobbra-balra. lábúm előtt meg minduntalan kettévált a föld s naevon kellett ügyelnem, hogy szakadékba ne hulljak. Végre megszólalt a zene. táncba kezdtünk, de egy két lépés után Veronikát elkérték tőlem. Szédültem, ismét a falhoz álltam. Mint egy kis madárka, úgy repkedett egyik fiú karjából a másikba. De egyszer sem nézett felém. S mert megfájdult a fejem, kimentem » teremből. A sötét udvaron csókolódzó, öeszeboruló párokat láttam. S mert bent rossz a levegő, kint meg jó, hűsítő, tiszta, hát vissza sem mentem- Hazafelé indultam- Az utcák üresek voltak, csak lép teim kopogása hallatszott. A pékség kapuját zárva találtam, leültem a járda szélére, megvárni sz öregsegédet, aki korahajnaiban jön be dagasztani. Ace.kék volt felettem az ég. a magányos csillagok tüzes p:rázsként fénylettek. Egyetlen egyszer sem csukódtak le a pil-álm- Ébren vártam meg mély bánatommal a hajnalt. És akkor, ott a járd:szélen lestem ki, miként öltözik át reggeli ruhájába az utca Mint a szemérmes asszonyok, előbb hálóréklijét engedte le magáról derékig — az éjjel szürkesége csak lassan tűnik el a ház k tövében —, majd feltartott karjával belebújik, úgy engedi magára a tiszta nappali inget — a gyárak kéményeit, a házak teteit elönti a felkelő nap pírja — s aztán lassan hull alá ez a rózsás arany ruh3, eltüntetve az éjjel ittfelejtett nyomait. S ahogy világosodott, úgy tűnt sz vemből a bt nat is- Mire megérkezett az öregsegéd, kérdezte is tőlem, talán bizony úrilányokkal mulattam, hogy ilyen jókedvem van. — Bizony, olyasfajtákkal — mondtam s fütyöréezve láttam a kemencékhez. Régen történt ez, azóta már sok aszszonnyal, leánnyal volt dolgom, da mind olyan hozzámhason’óak voltak, munká-asszonyok, érdes ttnyerűek. egy ■em olyan finom, mint az a Veronika- De, miért is jut eszembe most az a lány?... Talán, mert most is épp olyan rózsás-arany a hajnal, mint akkor, vagy csak, mert Pista olyan szépen beszélt azokról a szép, úri kisasszo nyokról. ■. A szaktársak e1 nyúlva a földön, nagyban húzzák :a lóbőrt, János, a kisinas nyitott szemmel alszik. Pedig itt lenne már az ideje, hogy felkecmerrgnének a legények, munkához látnának — a dagasztócsészékben felpuffadvn m'gkelt már a tészta — s Jánosnak is előre ke lene menni a kemencékhez, hisz nemsokára vetni fogunk. De nem keltem fel őket — Jancsi bizonyára valamilyen törékeny Veronikáról, vaey Gvön cry vérről álmodozik: hadd á'modjék, úgysem az ő karjai közt fognak összetörni ezck a kényes virágok —, hadd pihenjenek még. Magam megyek a kemencékhez, veszem a lüzvonót, mártom a vízbe s húzom vele a parazsat, hogy repül a pernye szerte-szét- Aztán lököm a kemencébe a vizesrongyot, haragosan lököm, forgatom a rúdat, hadd'udja meg a kölyök, hogy milyen a kemence, ha segéd tisztítja!...
