Magyar Hirnök, 1970. július-december (61. évfolyam, 27-44. szám)
1970-10-15 / 42. szám
26. oldal MAÍÍV4P HÍRNÖK Thursday, Oct. 15. 1970 r£s 'S' “Emlékezetes tragédiák, kalandok, bűnügyek és szerelmek. A SZEKRÉNY TITKA (Egy detektív naplójából) A budai Duna-parton áll egy bérpalota, amelynek csaknem az egész földszintjét egy magányos öregember, bizonyos Bontha Károly lakta. Bontha a történet idején, 1947-ben már közel járt a hetvenedik évéhez. Valamikor egy budapesti nagy gyárnak a vezérigazgatója volt, a háború első éveiben ment nyugdíjba. E házba négy évtizede költözött, amikor megnősült. S fenntartotta a lakást azután is, hogy f ]esége — egy évtizedes házasélet után — váratlanul meghalt. Azóta egyedül élt a nagy lakásban. Háztartásának ügyeit már tizenöt éve ugyanaz az asszony, Jakab Mihályné, egy asztalos felesége intézte. Bontha népszerű alakja volt a szomszédos parknak és a ház előtti Duna-partnak. Az öregember mániákusan szerette a gyerekeket, akik már jól ismerték és várták a bácsit, s a mamák is tudták, hogy ha elkéri tőlük kisbabájukat, nyugodtan rábízhatják, mert olyan gonddal és óvatossággal sétáltatja az apróságokat, vagy tolja a gyerekkocsit, hogy annál jobban az anyák sem tehetik. Történt pedig 1947 augusztusának egyik meleg, napos,, szép vasárnapján, hogy Bontha nem jelent meg sem a ház belső folyosóján, sem a kis parkban, sem pedig a Duna-parti sétányon. A bérpalota gondnokának eszébe jutott, hogy nemcsak ezen a ragyogó vasárnapon nem látta az öreget, de előző nap sem. — Gondoltam, megnézem már, mi van vele — vallotta később. — felmentem az ő házrészének a folyosójára, s közben még az is eszembe jutott, hogy az öreggel egész biztosan valami baj lehet, mert nagyon csendben van, pedig nem múlott el egyetlen délután sem, különösen nyaranta, hogy ne játszott volna valami szépet harmóniumán. — Ahogy mentem a lakása felé, láttam, hogy az ajtó egy kis résnyit nyitva van. — Ezen még nem csodálkoztam, mert tudtam, hogy belülről biztositóláncot szereltetett fel, s gondoltam, talán huzatot csinált, s a láncig kinyitotta az ajtót. Többször csengettem, de nem jött ki senki. Megpróbáltam beljebb tolni az ajtót. Sikerült. Nem volt beakasztva a biztositólánc. Az előszobában először a furcsa szag tűnt fel, majd amikor benyitottam a belső szobába, elszörnyülködtem a rettentő látványon . . . A látvány valóban rettentő volt. Azonnal értesítettek bennünket, s nemsokára odaérkeztünk a helyszínre. Persze, óriási volt már a csődület, alig lehetett a kíváncsiskodó házbelieket és idegeneket félretessékelni az útból és eltávolítani a lakás elől. Benn, a háromszobás lakás úgynevezett szalonjában, a könyvespolc és a harmonium között a szőnyegen feküdt a halott öregember. A feje olyan iszonyatosan szét volt hasogatva, hogy a látványt a kevéssé edzett szem és idegzet nehezen bírhatta elviselni. Az öregembert baltával vagy bárddal, több csapással, hátulról ütötték le. Az első ütés nem lehetett súlyos vagy pontos, mert annál az öregember odakapott a fejéhez. A második csapás azonban már levágta a fejet védelmező négy ujjat is, és széthasította a koponyát. Az ujjdarabok a szobában szétszórtan hevertek. A gyilkos ezután még jó néhányszor lesújtott a szerszámával, holott előtte is nyilvánvaló lehetett már, hogy áldozata meghalt. Ebből arra kellett következtetnünk, hogy vagy rettentő felindulásban hajtotta végre tettét, vagy pedig nem volt beszámítható (például józan) állapotban. Az utóbbi lehetőséget gyorsan elvetettük, amikor a helyszint jobban átvizsgáltuk, ugyanis nem leltünk óvatlanságra való nyomot. A holttestet a tettes befedte mindenféle keze ügyébe akadó holmival, asztalterítővel, házikabáttal, diszpárnával, sőt a szekrényből kirángatott fehérnemüfélével, ingekkel, pizsamákkal. Nem találtuk meg a gyilkos szerszámot sem. A lakást feldúlták; a szekrények ajtajai kinyitva, kitárva, a könyvek egy része a polcról ledobálva, az Íróasztal fiókjai kirángatva. Az Íróasztal tetején pedig kis acél pénzkazetta, kinyitva, üresen. A lakásból látszólag nem hiányzott semmi. A nagy értéket képviselő festmények (csak ízelítőül mondom: például két eredeti Munkácsy is) a helyükön lógtak, a polcok, asztalok tele arany és ezüst dísztárgyakkal, és mindenütt kincset érő órák. Bontha legfőbb szenvedélye a régi órák gyűjtése volt. Ezek szinte szünet nélkül kakukkoltak, csengettek, zenéltek, kalapáltak, ahogy az idő negyedóráról negyedórára múlott. A tettes célja tehát nem általában rablás volt, hanem egy meghatározott valamit kereshetett. Hogy megtalálta-e vagy sem, azt még nem tudhattuk. Ha felvetésünk helyes, akkor a gyilkosság indoka nem feltétlenül valamilyen anyagi érdek volt. Ha azonban az ok mégis anyagi természetű, akkor a keresett érték messze túlhaladhatta azt, amit mi magunk előtt láttunk. A szakértők elvégezték a munkájukat, ujjlenyomatokat, lábnyomokat sikerült rögzíteniük, a vérfoltokról is mintákat vettek, hogy megállapítsák, ha a gyilkos is vérzett volna, a vércsoportját; számos fényképet készítettek, amelyek lehetővé teszik majd a továbbiakban, nogy minden részletet a felfedezésnek megfelelően, pontosan fel tudjunk idézni. S csak három nappal később adtunk utasítást arra, hogy a lakást takarítsák ki, s ugy-ahogy, rakjanak benne rendet. A legelső tennivalók egyike ilyenkor a hozzátartozók és a házbeliek kihallgatása, ellenőrzése; gyanusithatók-e, vagy sem; mit tudnak, mire gondolnak, kit gyanúsítanak. Bontha Károly, mint már említettem, három évtizede egymagában élt. A házvezetőnő, Jakabné, Budakeszin lakott, onnan járt be Bonthához másodnaponként és akkor, ha a gazdájának valami külön kívánsága volt. A házvezetőnőt napok óta nem látta senki a házbeliek közül. Két nyomozó ment ki érte a lakására. Hatvan feletti öregasszonyt állítottak elém. Nagyon ijedt, egyébként azonban jó erőben levő nő volt. Tőlünk tudta meg, mi történt. Kétségbeesett, jajgatott, sirt, s ezt hajtogatta: “Szegény Bontha, hogyan tehették ezt vele . . .” Gyanúsnak látszott, hogy Jakabné — vallomása szerint — csütörtökön este szabadságot kért Bonthától és pénteken délben elutazott Ceglédre. Mi volt az oka ennek a rokonlátogatásnak? — Kérdeztem. — — Semmi különös, csak gondoltam, megnézem, mi van a nővéremmel és annak unokáival. — Gyakran szokott oda menni? — Félévenkint. j — Mikor volt utoljára? — Két hónapja. Ellenőriztük az alibijét. Jakabné valóban járt Cegléden. A nővérének vitt egy gyapjutakarót, a gyerekeknek játékfélét. A nővérétől élelmiszert hozott magával. Vasárnap este a vallomásában megadott időben indult vissza. Mellesleg Jakabné, saját személyében, egyetlen pillanatra sem jöhetett gyanúba, sem az egyénisége, sem a fizikai ereje nem tette alkalmassá ilyen cselekmény elkövetésére. De lehetett részese másként. Úgy, hogy ő elmondta valakinek, mi minden található a lakásban, s az a valaki, Jakabné tanácsai alapján pontosan tudhatta, mit és hol kell keresnie, honnan kell elővennie. S Jakabné, hogy magáról a gyanút elterelje és a rablónak is szabad utat engedjen, elutazott. Ez a valaki, aki Jakabné információi alapján a tettet végrehajthatta, lehet például a férje. Jakab Mihály asztalos ötvenöt éves, erőteljes, hallgatag és mogorva ember volt. A műhelyében naphosszat dolgozott, ezalatt alig lehetett a szavát venni. Delente az ételhordójából megette, amit a felesége reggel beadagolt neki, utána átment a közeli vendéglőbe, megivott egy fröccsöt, soha többet, aztán visszament a műhelyébe, és dolgozott este hatig. Ekkor ismét ivott egy fröccsöt a vendéglőben, néha odaült a kártyások asztalához, de csak bámészkodott. ( Folytatjuk)
