Magyar Hirnök, 1965. július-december (56. évfolyam, 27-51. szám)

1965-07-15 / 28. szám

MAGTAR HÍRNÖK

8. OLDAL1

Thursday, July 15, 1965

fas szabadságharcos vityillőja Tiberius császár diszkedében

Néhány évvel a világosi fegyverletétel után egy Rómából hazalátogató festő, Haan Antal, békéscsabai evangélikus lelkipásztor fia, a parókián azon mesterkedett, hogy a család barátjával, Petényi Salamonnal egy széjjelbontott kis állat teteméről tudományos pontosságú rajzot készítsen. Az állat ugyanis ritkaság volt, a tudományos világ kevéssé ismerte, a rajzolómester munkájából és Petényi tanulmányából azonban most már ország-világ előtt elvesztette titokzatosságát ez az alföldi néptől “földi-kutyá”-nak, a tudós körökben akkoriban ‘fogas vakony’nak nevezett ritkaság. Petényi tiszteletes ur ugyanis nemcsak híveinek lelki ügyeivel foglalkozott, hanem nagyon is földiekkel is; egyike volt Magyarország legkiválóbb állattani szakembereinek. A fiatal művész Haan Antal pedig magyar művészeti főiskoal hiányában a bécsi akadémiának volt a neveltje. Onnan 1848-ban hazasietett, kardot kötött és végigküzdötte a honvédség táborában a 48-as szabadságharcot.

A ' világosi fegyverletétel után a császár önkényuralma, a gazdasági összeomlás, az általános lehangoltság sem Békéscsabán, sem Aradon, sem Nagyváradon nem volt alkalmas arra hangolni az embereket, hogy a művészi munka iránt érdeklődjenek. Viszont a művész észrevette, hogy bármerre jár, gyanús alakok követik. A bécsi kormány kémei. Nem tehetett mást, viszszament Rómába.

Ebben a világforgalmi központban a még szerényebb felkészültségű festőknek sem okozott különös nehézséget képeiknek eladása.

Nevezetes régi mesterművek másolása az 1850—60-as években mindig jó fogyasztási holmi volt. De éppen ebben az időszakban a római műkereskedelem piacán egyre nagyobb mértékben jelent meg a nemzetközi turistatömegben egy uj alak :a minden giccset, minden furcsaságot is cél és terv nélkül felvásárló, különcködő angolszász turista, aki csakhamar kedvelt alakja lett Európa étlapjainak. Az angol világirodalom nyugdíjas kisbürokratája hamar rájött, hogy élet járadékáért, amelyből otthon csak szerényen élhetett, az olcsó Itáliában előkelő rangú életet élhet: A római pincér és kocsis még “eccelenzá”-nak, azaz kegyelmességednek is szólítja.

A római magyar festők kis csoportjában akadtak olyanok is, akik ilyen holmit gyártottak, akiknek nevére már senki sem emlékezik. A jobbak közül is nem egy festett efféle, könnyel eladható dolgot, mint például Róma-környéki parasztot és pásztort, mandolinos lányt és fiút. De nem pusztán eladás céljából, hanem a rendkívül élénk színű viselet miatt: a pipacspiros mellényke, fehér ingujj, az élénk kék nadrág vagy a szoknya alkalmat adott arra, hogy mélyen bemártsák az ecsetjüket, a legélénkebb színű festékekbe, amire a bécsi akadémia alig adott alkalmat. Itt vált szirtesebbé Haan Antal művészete is. Ugyanígy járt Than Mór, a már akkoriban nevessé lett történelmi festőnk, itt volt még Telepy Károly néhány évig, és sokkal rövidebb ideig Vidéky János és egy sor magyar festő, akiknek egy része inkább csak átfutó vendége volt Rómának; megnézték nevezetességeit, aztán odébb álltak

Viszont élete végéig Itáliában maradt a festőknek ebből a csoportjából Heinrich Ede, Szoldatits Ferenc s Haan Antal.

Azoknak a magyar festőknek kis csapata, akik Rómában maradtak, a rendes napi munka után, egy kiskocsmában találkoztak, ahol boron kívül nem lehetett semmit se kapni; a harapnivalót ki-ki magával hozta. Borozgatás közben megjelent a mandalinos lány és a fill, és felcsendültek azok a félig falusias, félig külvárosi nóták, melyek: az' olasz estéket oly hangulatossá teszik. Haan Antal is velük tartott, de csak télen.

Mert ő úgy osztotta be olaszországi tartózkodását, hogy ősztől tavaszig szorgalmasan festett Rómában népi alakokat, római utcán játszó gyerekeket, műhely-tanulmányként Lédát, aztán tovább másolta Raffaello falfestményeit a budapesti Nemzeti Muzeum számára, sőt IX. Pius pápa képmását is. De a nyár heve őt is elűzte Rómából, amelynek háztengerében ilyenkor úgy érzi magát az ember, mintha kemencében ülne. A nyár kezdetével áttelepedett Capri szigetére: ezt, a nápolyi öböl párás levegője még valamelyest hűsíti.

Caprit nagyon megszerette a művész. Ott nemsokára háziúr lett: megvette azoknak a házaknak egyikét, amelyet az idevaló parasztok tákoltak. össze azokból a kövekből és téglákból, amelyeket a bozótból kikandikáló régi évezredes épületek romjaiból bányásztak ki. Ezek egykor Tiberius római császár itt épült palotáihoz, kerti házaihoz tartoztak. A szigetlakok most már Villa Haan-nak kezdték nevezni művészünk szerény vityillóját, de nem gúnyból vagy csipkelődő kedvből, hanem mert a nyelvszokás Itáliában évszázadok óta villának mond minden házat, sőt

palotát, amely a város bástyafalain kivül fekszik.

A “Villa Haan” történélmi nevezetességű területen állt. Azon a hatalmas kiterjedésű földön, amelyet az embergyülölő Tiberius császár palotái és messze terjedő diszkért jei tettek nevezetessé. Ez a világgal meghasonlott, boldogtalan ember, az akkor ismert világ korlátlan, ura, ide menekült az emberek elől, a halál is itt érte. Életrajza tele van keserű tapasztalatokkal ; rokonairól, barátairól, legmeghittebb embereiről sorjában kiderült, hogy életére törnek, trónjára vágynak. A hatalmas császárnak tapasztalnia kellett, hogy a tragikus magányban, állandó rettegésben éli római imperátori palotájában keserves napjait Hogy otthagyta Rómát és Capriba telepedett és onnan ki sem mozdult, szinté természetes következménye volt sorsának.

Lyka Károly

SZERELEM

KIIAKJAI

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

— Tehát még mindig nem jön, — fohászkodott az öreg ur, — Ah’ Géza1 hátha nem is jön el? Hátha még mindig vonakodik kibékülni velem? Megirtad neki, hogy súlyos beteg vagyok és az orvosok sehogy sem tudnak segiteni rajtam?

— Megirtam. De azért nem kell még lemondanod a reményről. Az orvos úgy mondta nekem még tegnap . . .

— Ne higyjél neki, — vágott közbe az öreg ur. — Én érzem legjobban, hogy áll a dolog. Sem te, sem az orvos, de a világon senki sem képes bennem uj reményt kelteni. Ebben a tekintetben nem lehet engem elámitani. A halál már nyakamba ült, szoritja a torkomat, ráfekszik a mellemre és már tegnap is azt hittem, hogy meg kell halnom, mielőtt egyetlen fiamat még egyszer viszontláthattam volna. De mi ez? Figyelj csak! Lépteket hallok.

— A komornyik jár fel és alá az előcsarnokban. A szegény ördög roppant unatkozik.

— Oh, tehát mindig csak csalódnom kell? — sóhajtott az öreg ur. — De beszélj’ Géza’ ugye te is hiszed, hogy el fog jönni? Nem hihetetlen, hogy egyetlen fiam visszautasitsa a békejobbot, atyjának, jobbját’ akinek oly sokkal tartozik. Megvallom, hogy nagyot vétettem Aladár ellen. Nekem- mint atyjának’ mint legjobb barátjának egy pillanatig sem lett volna szabad kételkednem benné. Hinni kellett volna ártatlanságában. De mikor minden körülmény ellene szólt és mikor Rédey Irma is ellene vallott. Oh, olyan sok mentő körülményt hozhatnék fel magam mellett. De csak egyszer itt lenne már Aladár és elmondhatnám neki, mennyit szenvedtem azóta. Hiszen annak vagyok betege. Az visz engem a sirba. Fél lábbal már benne is vagyok. Most még csak az az egy vágyam van, még egyszer látni fiamat és hallani az ő ajkáról az engesztelés szavait.

— Kedves barátom, miért izgatod fel igy magad?

— Már hogy ne lennék izgatott, mikor fiam egyre késik. Talán el sem fog jönni. Sejtem, hogy nem akar megbocsájtani. Oh, én makacs vén bolond, hogy lehettem olyan őrült. Nem adtam hitelt esküjének, hanem hihetetlen elvakultságomban a törvény kezébe szolgáltattam őt. Erőnek erejével odáig vittem, hogy apa létemre milyen természetellenesen cselekedtem. Feláldoztam saját fiamat abban az őrült hitben’ hogy igazságnak kell lennie. Pedig nincs’ nincs igazság! Fiamnak esetéből látom, hogy az igazság csak üres fogalom.

— Sőt’ ellenkezőleg — szólt közbe Géza gróf. — Aladár esete kétségbevonhatatlanul bizonyltja, hogy nagyon is van igazság. De ezt az igazságot nem az emberek kezelik, hanem a felsőbb hatalom’ mely a világ sorsát intézi. Fiad ügyében ez a felsőbb hatalom juttatta diadalra az igazságot. Igazság nagyon is van, csakhogy nem az embereknélk kell azt keresni. De most térjünk át Aladárra. Légy nyugodt’ kedves barátom. Fiad meg fog érkezni, ezt én mondom. Én ismerem őt. Sokkal jobb fiúnak, sokkal nemesebb lelkű embernek tartom, hogy sem atyjának, beteg öreg atyjának meg ne tudná bocsájtani azt a túlbuzgóságot, mellyel az igazságnak szolgálatot akart tenni. Légy meggyőződve, kedves öregem, hogy fiad már útban van, sőt talán már meg is érkezett.

— Fiam? — suttogta maga elé az öreg gróf. — Nem tudom’ vájjon van-e még fiam? Mióta elhagyhatta a börtönt, melybe juttattam, nem volt rábirható arra, hogy hozzám jöjjön. Azóta egy év múlt el és még mindig nem történt semmi közeledés. Bolyong a világban, ami arra mutat’ hogy szándékosan kerül engem, pedig hány levelet intéztem hozzá. Esdeklő szavam nem tudta megindítani szivét. És most ismét te voltál az, aki közbejárásoddal utat egyengettél nekem, aki szenvedéseimnek ecsetelésével rábirtad, hogy térjen vissza hozzám és tegye könnyebbé utolsó órámat, mert érzem’ hogy nem tudok meghalni, mig nem békülök ki vele. Nem lenne nyugtom siromban.

Ebben a pillanatban siető léptek hallatszottak. Egy eleven friss fiatal hang izgatottan kérdezte: \

— Hol van atyám? Életben van még? Nem késtem el?

Az ajtó kitárult, két felkiáltás rezgett végig a szobám két

megható’ sziveket megindító felkiáltás:

— Atyám!

— Fiam!

Aladár úgy, amint volt, utazóköpenyben, kerek nemezkalappal fején, rohant be atyjához. A karosszéknél azonban hirtelen megállott. Amint meglátta atyját' megkövült és elhült benne a vér.

Mikor legutoljára látta őt, akkor még magas, karcsú alak volt. Erő volt tagjaiban és szemében az élet tüze égett és bámulatos volt ruganyossága. Most azonban csak egy roncs volt az, amit szemeivel látott. Egy végképpen megtört aggastyánaki fél lábbal már a sirban volt.

Remegés fogta el Aladárt. Ilyennek nem képzelte atyját. Csak most látta, milyen indokolt volt Géza gróf sürgetése. Ha csak egy napig késik még, akkor talán már nem is találta volna életben.

Fiának belépésekor az életnek pislogó lángja még egyszer fellobogott, de talán csak azért, hogy utána annál gyorsabban aludjék ki végkép. Remegő karjait kitárta és reszketve mondta:

— Jöjj keblemre, fiam- Aladár! Ugye- alig ismersz rám? Nem hitted, hogy ennyire jutottam. Igen, atyád menthetetlenül veszve van. Csak a vágy tartotta bennem a lelket’ hogy még egyszer láthassalak és ajkadról hallhassam azt az egy szót, csak azt az egyet: megbocsájtok! Oh’ fiam, mondd ki azt az egy szót,

— Oh, ne is hozzuk elő többé ezt a sötét eseményt, — mondta Aladár és fájdalomtól megtörve térdrerogyott. — Legyen minden elfeledve, eltemetve. Oh' ha tudtam volna, hogy ennyire jutottál, már régen karjaidba siettem volna.

— Hiszen megirtam neked’ fiam. Avagy nem kaptad meg veleleimet?

— De megkaptam. Ámde saját keserűségem bizonyos tekintetben önzővé és siketté tett. Csak Szentiványi Géza barátunk leveléből értettem meg végre a valóságot. Abból tudtam meg, hogy állapotod válságosra fordult, akkor éppen Brüsszelben voltam és azonnal vasútra ültem. És most itt vagyok. Hálát adok Istennek, hogy még életben talállak. És most nálad is maradok, ápolni, gondozni foglak és kiragadlak a haláig kezéből.

— Oh’ fiam, már csak a szememet fogod befogni, — felelte reszkető hangon az öregur. — Ezt vártam csak tőled.

Zokogás fojtotta el szavát, de csakhamar erőt vett magán és folytatta:

— Oh’ fiam, egyetlen gyermekem, ki se mondhatom’ milyen boldognak érzem magam, hogy ismét itt vagy. Hogy szemeim láthatják arcodat és füleim hallhatják hangodat. Örömömben azt hiszem’ hogy ez csak álom, csak káprázat, melyet megzavarodó elmém okoz. Oh, szólj, hogy nem úgy van. Beszélj’ hogy hangodat hallva valónak ismerjem el ittlétedet.

— Itt vagyok, atyám, — felelte Aladár és melegen megszorította atyja kezét.

Mondd meg azt is’ fiam, vájjon megbocsátasz-e? Hogy nem tartasz haragot szivednek mélyén. Hogy feleded a múltat.

— Megbocsátok, atyám. Minden feledve van.

— Akkor megáldlak még egyszer és utoljára. Hadd tegyem kezemet fejedre. Oh, Aladár, nagyot vétettem ellened. Milyen mély fájdalmat okozhatott neked az a gondolat’ hogy elpártolt tőled az, akinek mint apának’ legfőbb és legelső kötelessége lett volna kitartani melletted.

Az öreg gróf Géza gróf példájára akart hivatkozni, ez azonban már előbb csendesen kiment, mert tudta’ hogy apa és fiú találkozásánál egy harmadik személy jelenléte legalább is felesleges.

Aladár megszólalt:

— Atyám, légy nyugodt. Esküszöm neked’ hogy mindent elfeledtem és megbocsátottam neked. Tudom, hogy ellenem szólt a látszat és milyen nagyon igazságszerető voltál, ez a látszat könnyen tévútra vezethetett téged. Legyen tehát feledve minden. De most felelj egy kérdésemre, atyám.

— Kérdezz, fiam.

— Hogyan jutott eszedbe Párisba jönni’ mikor olyan nagy beteg vagy?

— Beteggé tett az a tudat, hogy téged szerencsétlenné tettelek. Nem volt nyugtom otthon. A nagy lelkizárkódás betegágyba döntött. Azt hiszem, nem kell külön elmondanom, milyen lelkiállapotban mentem haza, mikor téged börtönbe hurcoltak. Attól a naptól fogva meg voltam törve, lélekben és testben egyaránt. Régi bajom, melytől tiz évig meg voltam kiméivé, megújult és éjjel-nappal gyötört. De most már jól van minden. Visszakaptalak és most már sokkal jobban érzem magam. Mindig csak igaz marad, hogy az öröm a legjobb orvosság. Nemde’ már jobb szinben is vagyok?

Aladár titkolt fájdalommal tekintett atyjának arcába. Eddigelé alig egyszer-kétszer volt alkalma haldoklót láthatni, mindamellett szomorodott szivvel volt kénytelen belátni, hogy atyjának arca mindazokat a rémes elváltozásokat mutatja’ melyeket általában a halál előhírnökének lehet tekinteni. Vagyis a halál bélyege már rajta volt. Fájdalomtól megindulva ragadta meg atyja kezét, mely jéghideg volt.

— De azért nem áltatom magam’ — folytatta az öregur gyenge hangon. — Nincs kizárva, hogy szivszélhüdés hirtelen kioltja életemet. Nem egyszer kértem kezelőorvosomat, hogy tárja fel előttem a valót, és ő ebből nem is csinált titkot. Állítása szerint nincs is szebb a hirtelen halálnál. És még hozzá a szivszélhüdés nem is jár fájdalommal. A szív működése megáll, mint az óra és az ember megszűnt élni. Eddig rettegve gondoltam erre az eshetőségre, de most’ hogy itt vagy, már nem félek tőle. Elérkezettnek látom az időt, hogy egyetmást még elintézzünk. Elérkezett az idő, hogy komolyan beszéljek veled.

— Hallgatlak, atyám, — válaszolta Aladár. — Bármi legyen is az, ami elintézésre vár, Ígérem neked’ hogy teljesíteni fogom utolsó akaratodat' mint jó fiúhoz illik.

— Megesküszöl erre, fiam? — kérdezte az öregur reszkető hangon.

— Esküszöm, atyám — felelte illő készséggel.

Eszébe sem jutott az ilyenkor szokásos kikötéseket használni, hogy ha majd lehet’ ha a körülmények megengedik, ha módomban fog állani, stb.

— Hála gz égnek, — fohászkodott az öregur. — Nem is képzeled, fiam, milyen nehéz követ hengeritettél le a szivemről. Nem is hittem’ hogy nem lennél megelégedve választásommal, sőt ellenkezőleg, boldog leszel.

— Boldog? — kérdezte Aladár és kimondhatatlanul szomorú pillantást vetett atyjára. — Az én számomra nem virul többé boldogság. Annyit vesztettem már is, atyám, hogy többé semmi sem lenne képes kárpótolni.

Az öregur felsóhajtott:

— Ott sejtem, hogy még mindig nem felejtetted el a múltat. Hiszen nem is lehet olyan könnyen elfelejteni azt’ ami képes lett volna örökre szerencsétlenné tenni téged. Ezt tudom és éppen azért most újra felmerül bennem a kétely, hogy hátha még sem bocsátasz meg . . .

— Nem, nem’ — szólt közbe Aladár élénken. — Ne beszéljünk erről. A börtönt elfelejtettem. De itt a szívben székel a baj. Itt van szenvedésemnek kutforrása.

— Erre a sebre ajánlok én neked balzsamot, fiam. Boldogtalan szerelem bántja lelkedet ugye?

— Nem tagadom’ atyám.

— No, hát én már kiszemeltem neked valakit élettársul, aki hivatva van arra’ hogy téged boldoggá tegyen.

— Élettársról beszélsz, atyám?

— Igen, — felelte az öregur. — Ismerek egy leánykát, aki szép, mint a pirkadó hajnal és nemes lelki tulajdonságokkal ékes. Ezt szántam neked feleségül.

Aladárnak első gondolata az volt, hogy atyja Rózsikéra céloz és felkiáltott: ■

— Hála az égnek’ csakhogy beleegyezel.

— Soha nem is elleneztem, fiam. Hogy is ellenezhetném,

mikor meg vagyok győződve, hogy boldogságod ezáltal meg lesz alapítva. Az én napjaim, sőt óráim meg vannak számlálva, nemsokára értem jön a könyörtelen halál és magadra hagylak téged. Elképzelheted tehát’ milyen vigasztaló lesz reám a tudat, hogy lesz valaki oldalad mellett’ aki hü szivvel ragaszkodik hozzád és boldoggá tesz. Nyugodtan halok meg, mert nem leszel elhagyatva és egy előkelő családba jutsz’ melyet én nagyra becsülök. •’i

WJj

— Egy előkelő családba? — kérdezte Aladár elhülve.

(Folytatjuk)! __