Magyar Hirnök, 1965. január-június (56. évfolyam, 1-25. szám)

1965-04-01 / 13. szám

Á császár, aki nem császár

II. Frigyes német császár, az utolsó Hohenstaufen, nem német földön halt meg, hanem messzi idegenben, Olaszországban. Utána Habsburg Rudolf szerezte meg a császári koronát.

Császárok és királyok mindenkor úgy gondolkoztak, hogy ámbár Isten kegyelmének köszönhetik a trónt, mégsem árt ezt a kegyelmet megtetézni a sátán találmányával, a háborúval.

Rudolf is egyre háborút viselt, ehhez pedig pénz kellett. Honnan vegye? A polgárnak van aranya, a népnek pedig verejtéke, ebből is aranyat lehet kiszívni. Tehát nyakukra küldte az adóprést. Ezenfelül az apró hatalmasságok is folyton hadakoztak

egymással, úgy hogy a lakosságnak sem az élete, 'sem a vagyona nem volt biztonságban.

Ebben az általános zűrzavarban fakadt ki a sóhaj: “Bár élne Frigyes császár, nem szakadna ránk ez a temérdek nyomorúság! Más világ volt a Hohenstaufenek idejében, mint most a Habsburg császár alatt.”

A nép óhajtása valóra vált. Megjelent Köln városában egy ősz, tiszteletet parancsoló külsejű férfi és tudtul adta, hogy ő II. Frigyes, németrómai császár, a tulajdon személyében. Nem halt meg Itáliában; ott mást ravataloztak fel helyette, ő pedig jámbor szerzetesek közt húzta meg magát győztes ellenfelei elől. De fogadalmat tette, hogy ha

eljön az ideje, ismét kilép a rejtekéből és kezébe veszi birodalma sorsát.

Köln város tanácsa tréfára vette a dolgot. Jó legyen császár, de a pellengéren. Trónra ültették egy magas emelvényen, papiros koronát tettek a fejére, majd kisepríizték a városból.

De a szívós öreg nem hagyta magát. Neuss városában ütötte fel a tanyját és ott újra szétharsonázta a mesé.t Nagyobb bizonyság okáért Frigyes császár pecsétgyűrűjét is mutogatta. Hol tett rá szert? — nem derült ki.

Ha Frigyes császár ekkor, 1283-ban élt volna, a 8'9-ik évét töltötte volna be. Nem látszott valószínűnek, hogy ilyen korú aggastyánok még kiáll janak verekedni egy

gondokkal terhelt koronáért. A nép mégis hitt az öregnek. Aki nem hitt, az is úgy tett, mintha hinne, mert Frigyes császár palástja mögött el lehetett bújni Rudolf adószedői elől.

Az álcsászár ekkor már nagy lábon élt Neussban. Fényes udvartartása volt, peres ügyekben bíráskodott és kinevezéseket, címeket osztogatott. Hivei egyre szaporodtak s ekkor elszánta magát a legvakmerőbb lépésre.

Levelet irt Rudolf császárnak és felhívta, hogy tegye le a bitorolt koronát és adja. vissza neki a császári hatalmat.

Idáig Rudolfot lekötötték a saját külön háborúi és nem foglalkozhatott a furcsa vetélytárssal. De most már cselekedni kellett. Elindult seregével az álcsászár ellen. Ez székhelyét áttette Wetzlarba, ott fegyverkezett és készült az ellentámadásra.

MAGYAR HTRNfiK

Mikor Wetzlar polgárai megpillantották Rudolf Vadait a falak előtt és látták, hogy az komolyan készül az ostromra, úgy gondolták, legjobb lesz magára a két császárra bízni, igazítsák el egymás között az ügyüket. Ennélfogva a saját Frigyesüket kiszolgáltatták Rudolfnak.

Rudolf császár emberei maguk is meghökkentek, amikor elébülc lépett a büszkén felemelt fejti, villogó szemű, méltóságteljes alak és parancsoló hangon hódolatot követelt. Rudolf azonban látta, hogy ezzel más nyelven kell beszélni. Ivinpadra vonatta.

Ott megtört és vallott.

Beismerte, hogy ő nem Hohen staufen-vér, hanem egyszerű szülők kalandos életű fia. Neve Tile Kolup. Itáliában megismerkedett a fekete mágia — vagy ahogyan

akkor hívták; nigromantia — titkaival, s ezeknek nagy hasznát vette a merész kalandnál.

Csak ezt ne mondta volna a boldogtalan! Ha csak magát a csalást vallja be, egyszerűen a fejét veszik, ami egy nyolcvanéves öregemberre ne mis olyan nagy szerencsétlenség. De a nigromantia üzésével eretnekséget is vállalt magára, ennek a büntetése pedig máglyahalál volt.

Tile Kolupot hát kivitték a vesztőhelyre, odakötözték a máglyából kimeredő karóhoz és a hóhérlegények a négy sarkon meggyuj tották a rozsét. Rudolf császár is végignézte a furcsa nevti trónkövetelő kínos halálát. Mikor mindennek vége volt, a nép nekiesett a hamurakásnak, összekeresgélte a csontokat és elvitte haza.

Ki emlékül, ki ereklyéül.

UNCLE SAM,

A FÖLDBIRTOKOS

Az országos kormány, vagyis a nemzet összessége birtokában vannak nagy területek valamenyi államban, főleg a nyugati államokban, íme a számok, amelyek beszélnek; Alaszkában az állam óriási területe csaknem teljességében országos, nem állami tulajdonban van, száb szerűen; 998 százalék. Utána következik tUah 67.3 százalékkal ; nagyobbára hegység és erdőség. Idaho: 64.5 százalék. Oregon: 52.2 százalék. 45 és 30 százalék közt országos tulajdonban vannak a következő nyugati államok földjei: California, Arizona, Wyoming Colorado, New Mexico, Montana.

Thursday, April 1, 1965

SZERELEM

kef Arjai

Irta: KERTÉSZ MIKLÓS

Aztán maga elé varázsolta a leánykát, midőn a tébolydában újra találkoztak, midőn a leányka is bevallotta szerelmét és midőn ajkuk a fal nyílásában az első szent csókban összeforrt. Aladár felszökött fekhelyéről és szinte magából kikelve szétterjesztette karjait és felkiáltott:

— Rózsika! Lehetséges, hogy megtagadtál? Igen, úgy kell lennie, mert máskülönben nem lennék itt. És ha már te is megtagadtál, akkor nincs mit keresnem többé ezen a földön. Meghalok, megölöm magam. Minek is éljek? Minek növesszem szenvedéseimet a végtelenségig?

Újra lefeküdt a kemény fekhelyére és tovább fűzte gondolatait. A kimerültség erőt vett rajta és elszenderedett.

Akivel az imént foglalkozott, az álmában is megjelent neki, erdei tündér alakjában. Csodálatosan szép volt és kibontott hajjal, melybe csipkerózsák voltak tűzve, lengő fehér ruhában, pillangó módjára röpködött előtte és ő egyre futkosott utána, de nem birta elérni. Többször is utána kapott, de mindannyiszor csak üres levegőt fogott. Végre egy óriási meredély szélére jutott. Nem mehetett sem előre, sem hátra. A mélységből irtózatos állatok nyújtották feléje undok csápjaikat. Mintha kard lett volna kezében és ő azzal kétségbeesetten védekezett volna ellenök, de hasztalan. Minél többnek vágta le a fejét, annál többen jöttek utána.

Végre felébredt. Halántékáról csurgott a verejték és szinte örült, hogy mind az csak álom volt.

— De most talán legfőbb ideje, hogy végezzek — mormogta maga elé. — Az időt nem ismerem, mert órámat elszedték tőlem, de a házban uralkodó mély csendből azt következtetem, hogy mindenki mélyen alszik. Rajta hát. Megesküdtem, hogy ezt az első éjszakát nem élem túl, nos, beváltom eskümet. A fecsegő börtönmester reggel már csak hült tetememet fogja itt találni.

Elővette az üveget és megsimogatta.

— Jöjj jó halál, vigasztaló és megváltó halál! Rémnek neveznek, a boldogok rettenve gondolnak rád és zúgolódnak a gondviselés ellen, mely téged teremtett. Nekik rém vagy. De mi lenne sok szerencsétlenből, ha te nem lennél, oh halál? Ők te benned megváltójukat látják és tárt karokkal fogadnak, úgy, mint most én is. Tehát a gondviselésnek bölcs intézkedése a halál, mert sokkal nagyobb baj az, hogy a boldognak meg kell halnia, mint amilyen baj lenne az, ha a boldogtalanoknak örökké kellene kinlódniok. Jöjj tehát halál és vess véget az én boldogtalanságomnak és az én kínjaimnak.

Ebben a pillanatban trombitaszó verte fel az éjszaka csendjét, éppen akkor robogott el az utcán a tűzoltóság.

— Valahol tűz van, — mormogta maga elé. — Szobámból nem láthatom a lángok fényét, de hallani vélem ropogásukat. Egy szerencsétlennel több lesz, aki elveszti vagyonát. Van olyan, aki ezt nem birja túlélni és a lángokba ugrik. Hadd haljon meg ő is, ha már mindene elpusztult. Oh, a szerencsétleneknek mindenhol közös a sorsuk. Mindenütt meg kell halmok. Meghalok én is.

Fogta az üveget és ajkához emelte.

— Isten veled, Rózsika! Megtagadtál, szerencsétlenségemben nem jöttél segítségemre, de azért mégis szeretlek. És ki, tudja, mivel kény szeritett erre téged Morvay? Most utoljára mondom, Isten veled! A túlvilágon viszontlátjuk egymást.

Inni akart a méregből, de úgy összerázkódott tőle, hogy minden foga vacogott. így telt el egy másodperc. Irtózatos volt az, amit ebben a percben szenvedett. Meg akart halni, az életösztön azonban még egyszer feltámadt benne. Az önfentartási vágy érvényesíteni akarta veleszületett jogát. A test élni akar és irtózik a feloszlástól. De mit ér az ilyen élet, tele szégyennel, gyalázattal és reménytelenséggel?

— Eh mit, — mondta újra. — Miért vagyok gyáva? Miért rettegek a haláltól? Egy percig tart csak, aztán mindennek vége. A haláltusának hamar vége lesz és utána beáll az örök nyugalom, a teljes érzéketlenség, mely nem ismer több szenvedést.

Ajkához emelte az üveget. Ekkor egyszerre hangok hallatszottak be kívülről.

— Nyissátok ki cellájának ajtaját! — kiáltott egy hang. — Ő ártatlan, ezt nemesi szavamra mondom! Nem szabad egy percig sem tovább a börtönben maradnia!

Aladár felriadt ... a következő percben azonban kábultan tántorodott hátra és ujjaival görcsösen markolta meg az üveget.

— Ez Szentiványi gróf hangja, — mondta maga elé. — Azt mondja, hogy ártatlan vagyok? Hiszen máskor is mondta ő már ezt és én mégis itt vagyok. Ez csak álom . . . felizgatott képzeletem érzéki csalódásokba ringat. Azért csak rajta! Nekem már nincs mit várnom!

Újból szájához emelte a poharat. Ekkor behallatszott egy másik hang is.

— A fogoly élete veszélyben forog és én, mint egyetemi tanár és udvari tanácsos, követelem, hogy azonnal nyissák ki az ajtót. A felelősséget minden tekintetben magamra vállalom! Egyébként hívják ide azonnal az igazgatót!

Aladár nem tudta, hányadán áll. Igaz mindez, vagy csak összezavarodott érzékeinek csalóka játéka ez?

Ágya előtt a földre kuporogva, kidülledt szemekkel ügyelt a hangokra, miközben görcsösen szorongatta ujjaival a mérget tartalmazó üveget.

— Álom, álom, — rebegte maga elé. — Mikép is lehetne ez valóság? Fólam már mindenki megfeledkezett.

Ekkor kulcsak csörrenése hallatszott, mindjárt rá kinyílt az ajtó, fénysugár özönlött a sötét cellába és megvilágította Aladár alakját, aki az ágy előtt a földön hevert. A fénysugár olyan hirtelen jött, hogy káprázva hunyta be szemeit.

Ez már még sem volt álom. Emberek léptek a szobába, hangok hallatszottak, lámpafény világítja meg a cellát és a következő percben Szentiványi Géza gróf hozzárohant és megragadta kezét.

— Él . . . él! . . . kiáltott kitörő örömmel. Aladár, kedves barátom, milyen boldog vagyok, hogy újra karjaimba zárhatlak és még egyszer boldogabbá tesz az, hogy egy örömhírt hozhatok neked. Ártatlanságod be van bizonyítva. Olyan világos, mint a nap, hogy ártatlanul lettél elitélve, ártatlanul kerültél a börtönbe. Be van igazolva, hogy nem te vagy a gyilkos!

Aladár hallgatott. Erre az örömhírre nem talált szavakat. Ez az egy éjszaka talán már annyira megviselte lelkét, hogy minden fásulttá, közönpössé lett?

Egy percig mintegy öntudatban pihent az ő átkarolva tartó gróf keblén. Végre azután kitör belőle valami. Nem lehetett tudni, öröm volt-e, vagy fájdalom, de úgy sirt, zokogott, mint a gyermek. Görcsös zokogása olyan heves volt; hogy csaknem elájult.

— Segíts, Bodoky! — kiáltott Géza. — szerencsétlen fiatalember egész^ oda van. Nem bírom tovább tartani. Feje hátraesik, mintha Inár meg lenne halva.

— Szó sincs róla, — felelte Bodoky. — Örömében ritkán hal meg az ember. Engedjünk neki időt és hamar összeszedi magát.

Megtapogatta a fogoly ütőerét.

— Csak múló felindulás az egész. Gróf ur, — tette hozzá Aladást megrázva. — Szedje össze magát! Eleget szenvedett eddig, most az öröm napjai következnek, mert kitudódott, hogy ki az igazi gyilkos.

Aladár hirtelen kiegyenesítette magát.

— Tehát ártatlan vagyok?

— Igen, teljesen ártatlan!

— Légy erős! Amilyen nagy voltál a szerencsétlenségben, olyan férfi legyél az örömben is.

— Igaza van, kedves barátom. Férfinek kell lennem. Az is voltam és nagy megadással tűrtem el azt, amit rám mért a sors. De most, hogy ártatlanságom az ön szavai szerint be van bizonyítva, most kétszeres fájdalmat és keserűséget érzek a fölött magamban, hogy engem gróf létemre ilyen förtelmes gyanúba kevertek és rám fogták, hogy gyilkoltam. Soha életemben egyetlen egyszer sem követtem el olyasmit, ami jogot vagy okot adna bárkinek arra, hogy engem gyilkosnak mondjanak. És mégis elitéltek engem a bírák. Elhagyott atyám, megtagadott az, akit legjobban szerettem. Oh, önök el sem tudják képzelni, milyen szörnyű feladat volt mindezt elszenvedni. Meg is vagyok törve, testileg, lelkileg egyaránt. Nem mint a

régi ember távozom a fegyházból. Gondtalan, életvidám ifjú voltam, mielőtt perbe fogtak. Akkor még fényesebbnek láttam a napot, virágos kert volt a világ, tele voltam egy fiatal élet gondtalanságával és jókedvvel, ma egy megtörtlelkü ember vagyok, akinek teher lesz az élet. Olyan leszek, mint a sorvadó növény, melynek éltető gyökerét féreg rágta el.

Zokogás fojtotta el szavait. A két férfi mély szánalommal nézett a boldogtalanra. Szavai nagyon igazak voltak.

Az igazgató, aki ezalatt előjött és szintén meghallotta szavait, megsajnálta őt. Nem hihette volna senki, hogy ez a durva ember az igaz részvét és rokonérzés hangját el tudja találni.

k.

— Gróf ur, — mondta. — A bírák elitélték önt, ez azonban csak azt bizonyítja, hogy ők is emberek, akik tévedhetnek. És ha én néhány óra előtt még durva és rideg voltam ön iránt, ez is emberi hiba, melyet meg lehet bocsátani. Mer,t lássa, hivatásom olyan, hogy csupa álnokságból, képmutatásból, nyomorult hazugságból áll a környezetem. Ez keménnyé és érzéketlenné teszi az embert. Valósággal elszoktam attól, hogy hinni is lehet az embernek. Azután hivatalom is úgy hozza magával, hogy kemény és szigorú legyek, mert különben ilyen gyülevész népség között, nem lehetne fegyelmet tartani. De azért végtelenül örülök, hogy ön ártatlan. Engedje meg gróf ur, hogy ehhez gratulálhassak.

Szentiványi gróf közbeszólt:

— Remélem igazgató ur, az ártatlanul elitéltet egy percig sem fogja tovább itt tartani, hanem azonnal szabadon engedi. Én, Szentiványi Géza gróf, szavamra mondom, hogy ezt bátran teheti, mert már holnap jelentkezni fogok az igazságügy miniszternél, aki személyes ismerőseim közé tartozik. Eléje fogom terjeszteni az ügyet és ő a szabadlábrahelyezést rögtön jóvá fogja hagyni és egyúttal a perújításra való engedélyt is megadja. Az uj per hamar le lesz tárgyalva, a bíróság megadja Földváry Aladárnak az elégtételt és a világ hamar el fogja felejteni a múltat és te is Aladár.

— Igyekezni fogok.

— Akkor hát menjünk, — szólt Géza gróf.

— Még annyira nem vagyunk, — jegyzi meg a fogház igazgatója. — Ama kívánságukat, hogy a fiatal gróf urat egyszerűen eresszen szabadon, ilyen alkaban legnagyobb sjnálatomra nem teljesíthetem. Habár nagyon szívesen elhiszem mindazt, amit a gróf ur mondott, de nincs semmi okmányba kezemben, amellyel eljárásomat igazolhatnám.

— Ebben igaza van, — mondta Bodoky helyeslő fejbólintással. — Ön mint hivatalnok a szabályokhoz és törvényhez köteles alkalmazkodni. Ön nem bocsáthat senkit sem szabadon, mig erre Írásbeli rendeletet nem kap. Nos, én ezt még ma éjjel ki fogom eszközölni. Rögtön elmegyek az igazságügyminiszterhez és elhozom önnek a kívánt okmányt.

— Akkor hát siess, barátom, siess! — szólt Géza gróf nyugtalanul. — Alig várom, hogy az írásbeli parancs kezedben legyen.

Az igazgató egész a kapuig kisérte az orvost és jó sikert kívánt vállalkozásához.

Szentiványi Géza még egyszer keblére szorította Aladárt;

— Örvendjünk Aladárom, hogy ennek a rettenetes állapotnak egycsapással vége lesz. A múltat feledve, ezentúl egy szebb jövőnek élhetsz.

Aladár fejét rázta.

— Hogyan? — kérdezte Géza csodálkozva. — Nem is örülsz az uj életnek?

— Az uj élet reám nézve csak úgy lenne uj és gyönyörteljes, ha egyesülhetnék azzal, akit mindenekfelett szeretek.

— Ki lenne az? Oh, tudom már. Arra a leányra gondolsz, aki Morvay doktor tébolydájában tartózkodik. Nos, nem látom át, miért ne érhetnéd el őt? Azt mondod, hogy Morvay doktor erőszakosan tartja ott. Nos, úgy hiszem, találunk rá utat-módot, hogy ez az ember is megkaphassa a magáért. Majd a körmére koppintunk neki. Megkiséseljük előbb szép szóval kikapni a leányt és ha az nem használ, akkor majd a rendőrség segítségét fogjuk igénybe venni.

Aladár magasra emelte öklét.

— Hah! — kiáltott — Nektek fogalmatok sincs ennek az embernek a gazságáról.

Most meg Géza gróf szökött fel és öklével homlokára ütött.

I*!'! (Folytatjuk) _ .

8. OLDAL