Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-05-01 / 5. szám
KÁRPÁTALJA 10 EGYSZEMÉLYES TEOLÓGIAI AKADÉMIA mer atya A sarkvidéki Vorkutában 1956 tavaszán még politikai elítéltként szenet fejt. A hetvenes években illegálisan végzett egyházi tevékenysége után kutatva el-elhurcolják otthonából, ügyészek vallatják. 1989-ben a Magyarok III. Világkongresszusának szónoki emelvényén áll, hogy izzó magyarságáról és tántoríthatatlan vallásos meggyőződéséről egyként tanúságot téve, beszéljen egy olyan életútról is, amely szinte hátborzongatóan különleges, de nemzetünk életében mégis fájdalmasan tipikus; elkeserítő, s ugyanakkor fölemelő, sokaknak hitet, biztatást adó. Ez a valaki - dr. Ortutay Elemér görög katolikus lelkész, teológiai tanár - ma az egyik legfigyelemreméltóbb személyiség a kárpátaljai magyar szellemi életben, kis közösségünk egyik legnépszerűbb tagja. Még középiskolásként ismertem meg: az ungvári Drugeth Gimnázium hittanára volt. Nem tartoztam a tanítványai közé (református vagyok), de keze alá járó iskolatársaim rajongással beszéltek róla, óráiról. A hitre, jóra nevelés szigorát mesterien tudta egyesíteni amolyan majdnem pajtási viszonnyal, s mert iskolánk cserkészparancsnoka is volt, szeretettel vált nevelőjévé, barátjává más felekezetű ifjúságnak is. A fiatal, tudós teológusnak, kiváló hitszónoknak fényes egyházi pályát jósolnak, de Kárpátalja 1944-es szovjet megszállása, majd bekebelezése egészen más mederbe terelte az életét. 1949-ben a szovjet hatóságok elhurcolták, perbe fogták, kényszermunkára ítélték - szinte gyerekes vád alapján: legfőbb bűnéül rótták fel, hogy (mint az év minden napján) Horthy Miklós nevenapján is misézett ... Persze, ez csak ürügy volt. Bármi áron rács mögé kellett juttatni minden görög katolikus papot, aki nem tagadta meg felekezetét, hisz ez az egyház Kárpátalján a szovjet időben a legüldözöttebb volt; másokat, szigorú megszorításokkal ugyan, de megtűrtek, a görög katolikust azonban valami okból legfőbb ellenségüknek tekintették, templomaikat elvették, püspöküket, Romzsa Tivadart meggyilkolták. A hitüket megtagadó papoknak azonban sértetlenséget, sőt jutalmakat ígértek: Ortutay Elemérnek például felajánlották a lembergi egyetem latin tanszékét... Inkább a vorkutai rabságot és a lelki tisztaságot választotta. Nyolc évi bányamunka a zord Sarkvidéken. De a meghurcoltatás évei Elemér atyában nem hagytak tüskét. Ezt úgy fogta föl, mint hivatásgyakorlásának egy kifürkészhetetlen isteni rendelésből az ő számára kijelölt módját. Itt is pap. Egyik kezében a csákány, a másikban - igaz: csak odaképzelve - a kereszt. Vigasztalja rabtársait, lelket önt beléjük, sokakat tart vissza az öngyilkosságtól, titokban a szentségeket is kiszolgáltatja. Szomorú, de maradandó emléke egy bányaomlás áldozatául esett rabtársának a temetése, ahol egy éjszaka kemény munkájával betanult észt nyelvű beszédet mond... Az ötgyermekes lelkész 1956-ban szabadul, visszatérhet Ungvárra. Arról persze szó sem lehet, hogy szellemi síkon helyezkedjék el. Bányászkiképzést már kapott, most új szakmát tanult. Az ungvári csempegyár munkása lett. Élmunkás! Másképpen, mint élenjáró nem tudott dolgozni. Ekkoriban szövődött köztünk az egykori tanár-diák viszony barátsággá. Elemér atya gondosan olvasta könyveimet, mindegyikről egy-egy füzetnyi elemzést készített: mint egykor gimnazistaként, most is patronált. S ha leültünk egy-egy beszélgetésre, nem sejtettem, hogy az irodalmi kérdéseket boncoló csempegyári munkás álarca mögött az illegális görög katolikus teológia rektora húzódik meg. Mert a szétzúzott egyház talpraállt. A fogságból visszatérő papok titokban folytatták híveik lelki gondozását, magasfokú konspirációval játszva ki a KGB éberségét. Titkos csatornán jött vatikáni kinevezés alapján püspökké szentelték Szemedi Jánost (aki különben autószerelőként kereste a kenyerét)... De meggyérült a lelkészek sora, újak kellettek. Mint egyetlen Kárpátalján maradt teológiai doktor, Elemér atya kapta a szép feladatot: amolyan egyszemélyes teológiai akadémiát működtetett kis lakásának szűkös szobáiban... Csak a nyolcvanas évek végén beállt politikai enyhülés nyomán jöhettek elő az illegalitásból, kezdhették meg - a hajdúdorogi egyházmegye és püspöke, dr. Keresztes Szilárd segítségével - az egyház újjászervezését. De templomaikat csak nemrég kapták vissza (és nem mindet). Sokáig szabad téren tartották istentiszteleteiket. Elemér atya aranymiséjére is egyik elvett ungvári templomuk kertjében került sor 1991 októberében. ... Már a hetvenhetedik évét tapossa, de még ma is szívvel-lélekkel él kettős hivatásának, amelyre az életét föltette: a vallási meggyőződés és a nemzeti szellem ápolása a kárpátaljai magyarság körében. S itt apja, a szovjet koncentrációs táborban elpusztult Ortutay Jenő főesperes útját követi, aki a csehszlovák érában volt a kárpátaljai magyar kisebbségi küzdelmek egyik jeles egyénisége. Az ungvári Drávái Gizella Magyar Közművelődési Egyesületnek nélküle nincs összejövetele: vagy maga tart előadást, vagy az általa szervezett magyar cserkészlánycsapat mutat be az ő vezetésével kis hazafias műsort. Lelkészként teológiai tanári szolgálata mellett az egyik legnehezebb föladatot választotta: vasárnaponként abban a (sokszor nagyon távoli) egyházközségben hirdet igét, ahol a helyi szolgatárs valami okból akadályoztatva van. Úgy érzi: most érkezett a zenitre. Isten különös kegyelmének tartja, hogy öregségére adta meg neki a lelkes munkának azt az örömét, ami általában a fiatalkor sajátja. BÁLLÁ LÁSZLÓ
