Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-04-01 / 4. szám

Szobor és virág Beregszász, ez az ódon hangu­latú kárpátaljai magyar város is kezd magához térni félévszázados ájultságából. A történelmi neveze­tességű épületeken újra megjelen­nek a magyar nyelven emlékezte­tő feliratok, a jelenét és jövőjét kereső város már nyíltan vállal­hatja múltját. A közelmúltnak persze vannak talán soha nem múló nyomai... Annak a régi épületnek az udvarán, amelyben hajdan Bethlen Gábor pihente ki a hosszú utak fáradalmait, vi­szonylag szerényen hivalkodik egy átszellemült arcú fiúcska szobra. A helybéliek úgy tudják, hogy ez maga Lenin elvtárs: kis­fiú korában. Ott ül Lenin elvtárs­im (vagy minek is nevezhetnénk íz elvtársra-menendő szorgalmas, dszánt fiúcskákat?!), s azt hajto­­atja: tanulni, tanulni... Amihez zért annyit hozzá illik tennünk: anulni... a történelemből is. A nagy Lenin elvtársat” - ifjonti zobrával ellentétben - bizony ki­­suppolták Beregszászról. Lenin lvadult mai hívei nem a kisfiú, hanem a „nagy-elvtárs-Lenint” követték, és követelték - volna - vissza. S ha már lé kellett monda­niuk róla, revansképpen egy éj­szaka megrongálták a frissen fel­avatott Petőfi-szobrot. Letörték a karját. Gondolom, bilincset akar­tak tenni a szobor-Petőfi kezé­re... Beregszász polgárai pedig helyreállíttatták a megrongált em­lékművet - és másodszorra is ün­nepélyes szoboravatót tartottak. Közép-Kelet-Európábán ez az egyetlen szobor, amelyet rövid idő alatt kétszer avattak fel. Szi­lárdan áll a talapzatán, friss virá­gok között. A virágokat lerombol­ni nem lehet - és azt sem törölheti ki senki az emberek emlékezeté­ből, hogy hová szokták helyezni az emlékezés csokrait. Ezért is hi­szem, hogy Petőfi Sándor szilár­dan megvetette a lábát Beregszá­szon. És a nagy Lenin elvtárs el­vadult hívei talán hallgatni fog­nak a történelmi udvar sarkában makacskodó kisfiú-Leninre: ta­nulni, tanulni... A történelemből

Next

/
Oldalképek
Tartalom