Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-04-01 / 4. szám
Motorkerékpáros futárok terjesztették a lapot mindarra, amerre magyar katonai alakulatok (például a Szent László Hadosztály) vagy magyar polgári -menekültek voltak. Ebben az időben az egész világon a Magyar Őrszem volt az egyetlen, kizárólag magyar érdeket szolgáló magyar sajtótermék, amely a fasiszták és a bolsevista megszállók között, ezen a kis ausztriai szárazföldi szigeten megjelenhetett. A német hadvezetőség cenzort vezényelt hozzánk, Dammers főhadnagy személyében, aki azonban szerencsénkre egy szót sem tudott magyarul, így azt jelentettük meg a lapban, amit akartunk. Jóindulatú tartalékos tiszt volt, civilben a berlini opera korrepetitora. Minden kéziratot elfogadott. Nem volt Hitler híve. Persze, azzal tisztában voltunk, hogy lapunk nem juthat el messzire, és igen szűk körben terjed. A szétszórt magyarok és a megtiport ország jajszavainak mégis nyilvánosságot akartunk adni. Ekkor határoztuk el rádió-adóállomásunk üzembe helyezését. Magyar Őrszem Rádió a 41. méteren Rádiós szakembereink rövidesen üzemképessé tették a rádióskocsira szerelt adóállomást. Arról szó sem lehetett, hogy a német katonai hatóságok engedélyezzék az üzembe helyezést, és áramot adjanak. Veszélyes megoldást választottunk. Kalózrádió szerepre vállalkoztunk. Az áramot a mellettünk futó távvezetékről szabályosan loptuk és figyelő szolgálatot tartottunk. Megkezdtük az adást a 41. méteren. Hívójelünk a Szózat első sorának kezdő dallama volt, amelyet szájharmonika játszott rá zselatinlemezre. Bemondónk Joó László karpaszományos honvéd, civilben fiatal színész bajtársunk volt. Naponta félórát sugároztunk. Persze a német lehallgató szolgálat élénken kereste a titkos állomást, de mire cirkáló kereső gépkocsijuk a környékre került, addigra az adást beszüntettük, és minden áruló nyomot eltüntettünk. Adásainkban a Magyar Őrszemben megjelent cikkeink nyomán hangsúlyoztuk, hogy mi nem Hitlerért, hanem kizárólag nemzeti érdekeinkért vettünk eddig részt a háborúban. A rádiórészleg a Leibnitz-spielfeldi hegyi nyaraló területén fekvő egyik kiutalt villában működött. A várost fenyegető bombázások elől sok leibnitzi polgár költözött ki ide a nyaralójába. Dicséretes módon szolidárisak voltak velünk. Nyilván látták az áramlopást, és valószínűleg rádiójuk is észlelte az adásainkat, de nem árultak el, és egészen a fegyverletétel napjáig zavartalanul folytattuk adásainkat. Erre annál is nagyobb szükség mutatkozott, mert Magyarország teljes megszállása után az addig Magyaróvárott működő „Csak azért is rádió Budapest” is szovjet kézre került. A másik rádióállomás, amelyik magyar nyelven sugárzott, náci kézben volt, a Märisch-Ostrau-i Donausender. De az sem működött már. Ez az adó sugározta addig magyar adásában „Kolozsvár, Debrecen, Szeged, Budapest harangjai szólítanak. Halljátok? Magyarok higgyetek, magyarok bízzatok, nem veszhetünk el.” Akkor még nem ismertük a jaltai szerződést részleteiben, csak sejtelmeink voltak a „derék keresztény nyugati” hatalmak Isten és nemzet elleni árulásáról. A leibnitz—spielfeldi 50 négyzetkilométernyi területen élt, dolgozott a legcsonkább Magyarország 1945 május 8-áig. Az addig minden kockázatot vállaló egység okmányait, pénztárát, fegyvereit a spielfeldi erdőben - a mielőbbi hazatérés reményében - vízhatlan ponyvákba takarva elásta, és Klagenfurtba távozott. A rádió és a Magyar Őrszem főszerkesztő főhadnagya a szovjet megszállók kezébe került. Ám az Isten csodálatos körülmények között kiszabadította, és hazatérhetett, ahol négy évi börtönnel honorálták tisztességét. KELENVÁRY JÁNOS LÁSZLÓ
