Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-04-01 / 4. szám

csa” lehetett. Bizony ag­gasztó azt látni, hogy az élet egy különös kis darabkája áldozatul esik a rideg gaz­dasági szükségszerűségek­nek. Mert teljesen más az, ha egy tradíciót a hagyo­mányőrzők csoportja „kon­zervál”, és megint más, ha valamit maga az élet hagyo­mányoz. A mészégetés mestersége ugyanis apáról fiúra szállt. Vendéglátóm meséli: még vagy tíz éve is előfordult, hogy hajnalban kiment az idősebbekkel berakni a ke­mencét, aztán lezuhanyo­zott, átöltözött, és délelőtt már ott ült a jogi egyetem padjában. Milyen különös is az, ha az ember az egyik percben kétkezi munkás­nak, falulakónak és szlo­váknak érezheti magát, majd nem sokkal később ugyanilyen természetesség­gel városinak, magyarnak és értelmiséginek. Ügy tű­nik, Kormos Mihály bará­tom életét végigkíséri im­már ez a kettősség. Mik­száth szociografikus érdek­lődését idéző, bár kedélyes hangú novelláit magyarul veti papírra, ugyanakkor büszke szlovák származásá­ra, és történeteit kizárólag a pilisi szlovák népélet köré­ből meríti. Figurái gyakran maguk is mészégetők, és barátom éj­jeliszekrényén - mint állan­dó olvasmányt - ott látom Thomas Bernhard Mészége­tők című kötetét... Alig találkozunk ember­rel, ahogy a vasárnapi verő­fényben lépdelünk Pilis­szántó főutcáján.- Fognak itt még meszet égetni? - kérdem.- Talán nyáron újra neki­veselkednek - mondja ven­Kemencesor a Pilis alján A kétnyelvű feliratok általánosak Pilisszántón Kőfejtő a falu fölött déglátóm, és hangjában ér­ződik a kétely. Aztán arról faggatom, hogyan zajlott az élet a kemencék körül, mi­lyen volt a munka. Csak ím­­mel-ámmal válaszolgat, lá­tom, hogy szívesen kerülné ezt a témát.-Te akarod megírni? - kérdem. Rögtön bólint, és érzem, ezzel a kérdéssel komoly terhet vettem le a válláról. „Ez a legtöbb, egyben a leg­kevesebb, amit tehetek” - fűzi hozzá később. Igazat adok neki, mert hirtelenjé­ben mit is mondhatnék. A szüleim annak idején még találkoztak drótos tót­tal, valószínű, hogy az én fi­am számára már a mészége­tő is ilyen legendás-mesés figura lesz csupán. Vagy az is lehet, hogy mint novella­hős él tovább - ez szinte már csak Kormos Mihály barátomon múlik. Eltűnik tehát egy mesterség, egy ti­pikus kisebbségi életmód, pedig ez része mindannyi­unk közös kincsének, füg­getlenül attól, hogy mi az anyanyelvűnk és milyen nemzetiségűnek valljuk ma­­gunkat. N. A_ K

Next

/
Oldalképek
Tartalom