Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-04-01 / 4. szám

lom: a Reuter hírügynökséget tájékoztatom, s New Yorkban is várják híreimet az Amerika Hangja angol nyelvű adásához, mely azonnal világgá sugározza a közelgő tragédia híreit. Hétfőn, október 26-án egész nap a telefonon ülök. Azt hiszem, ezen a napon egyéni csúcsot javitottam a telefonszámlámmal. A szenátoroktól, képviselőktől és az elnökjelöltek irodáitól azonnali leveleket kérek, amelyben tájékoztatják Meciárt, hogy nem kap se kölcsönt, se vámkedvezményt, ha eltereli a Dunát. Sokan, a választási kampány ellenére megértenek, elküldik leveleiket, faxaikat, de négyszemközt, „letagadom, ha idézel” bevezetés után kifejtik, hogy „amikor már csak egy hetetek van, akkor csak az izraeli módszer működik!” Az amerikai

FOTÓ: SZÁNTÓ TAMÁS ÉS CSIGÓ LÁSZLÓ

sajtó is példa nélküli módon segít. A New York Times, melynél máskor három hétig tart míg egyáltalán elolvassák az ember írását, most két nap alatt megjelenteti az elnökjelöltekhez szóló írásomat.

Csatát veszítettünk, nem háborút!

A hét folyamán Andristól rossz hírek jönnek. A kormány tétlen, a Duna Kör Keresztes K. Sándor környezetvédelmi minisztert akarja lemondatni, s azt szeretnék, ha én is támogatnám őket. Amikor ezt megtagadom, kideri 1, hogy akkor a Partnership fizet:e buszok nem állnak rendelkezésünkre az október 31-ei utolsó nagy tüntetésünkre. Közben jön a hír, hogy az építkezés vezetője,

Binder úr azt terjeszti, hogy a mi akciónk elveszítette lendületét, s most ő rendez eltereléspárti ellentüntetést. Kapkodok összevissza. Miből fizessük ki a buszokat? Magam is küldök 1000 dollárt. Aztán felhívom Csoóri Sanyit, és mindenkit, aki eszembe jut, s koldulok. A kormányt már nem is kérdezem, minek? így aztán szombaton, október 31-én még egyszer átlépi 1024 tüntető a szlovák határt.

Sokat tanultam, sokat láttam ezekben a napokban. Láttam egy önromboló, lelki paralízisben szenvedő népet. Láttam egy kormányt, amely nem vezet, egy sajtót, amely nem tájékoztat, s egy kiskorú társadalmat, amely csak akkor mozdul meg, ha „megszervezik”. Bizony sok víz folyt le a Dunán 1956 óta, amikor „szervezés”, ingyen buszok és tévé nélkül is tudtuk, mit kell tenni, s meg is tettük azt, pedig az ellenfelek nem Binder úr meg a teherautós Svejkek voltak. Kicsit szégyellem magam, kicsit szomorú vagyok, de azért azt is tudom, hogy soha semmi el nem veszett, amig azt mi magunk fel nem adtuk. S mi nem adtuk fel ezt a harcot! Az igazi harc csak most kezdődik: ott állunk most Szlovákiában, ahol 1988-ban voltunk Magyarországon.

Évekre lesz szükség, míg a szlovák társadalom is belátja, hogy saját ivóvizét, saját mezőgazdaságát tette tönkre, s akkor elsöpri majd a Meciárokat, s kezdődhet a helyreállítási munka. Addig a mi dolgunk a bojkott, a kölcsönök és vámkedvezmények megtagadása, s annak előkészítése, hogy amikor észre tértek, akkor a Világbank finanszírozza a helyreállítást. Nem ez az első mélypont hosszú harcunk folyamán. 1988-ban, amikor a magyar parlament megszavazta Nagymaros építését, akkor is úgy éreztük, hogy minden összeomlott. Aztán mégis felülkerekedett a józan ész. Most is ez történik majd. Az ezredfordulóra visszatérhet a Kisalföldre az a kócsag- és kanalasgémfészkekkel tarka mesevilág, amely itt évezredekig létezett. Ez a mi változatlan és feladhatatlan célunk. (Vége)

LIPTÁK BÉLA