Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)
1993-04-01 / 4. szám
akinek tette inkább indokolt volt. Nekünk, az 1951-ben Budapestről kitelepítettek jövője a szibériai szűzföldeken való megsemmisülés volt. A cél: egy társadalmi osztály, a volt ún. „úri osztály” kiirtása volt. A kitelepítések idején a kommunisták ezen szörnyű tettüket azzal magyarázták a lakosságnak, hogy a „nép ellenségeitől”, a reakciósoktól tisztították meg a fővárost. Én, mint volt kitelepített, kijelentem, hogy az 1951-es budapesti kitelepítések sokkal, de sokkal kegyetlenebbek voltak, mint a zsidó állam mostani kitelepítése. Szomorú, hogy az Antall-kormány a kártérítéseknél ezt nem vette figyelembe, hiszen a kitelepítések során az érintettek tetemes kárt szenvedtek: lakásukat elkobozták, a bent lévő értékek veszendőbe mentek. Nem kártérítési jegyekkel lehetett volna az egynéhány túlélőt kielégíteni. EMRA KAPSI LONDON AMI ÍRÁSOMBÓL KIMARADT Az Új Magyar Hírek 1992. májusi számában megjelent Rozs János falfestménye Helsinkiben című írásomnak csak az első felét közölték le. Tekintettel arra, hogy az elhagyott második rész is fontos művészettörténeti és finn-magyar művelődési kapcsolatokat érintő adatokat tartalmaz, kérem a kihagyott részt utólag közölni. Manapság, amikor megnőtt az igény a múltunk s az igazságok felderítése iránt, kár lenne mellőzni s feledésre ítélni olyan tényeket, adatokat, amelyek a szemtanúk hitelességével máris birtokunkban vannak. Budapesten az Iparművészeti Múzeumban 1940. április 19. és május 2. között megrendezték a „Finnország magyar szemmel" című finn tájképek tárlatát. Ezen három, Finnországot járt magyar művész mutatta be finn tárgyú alkotásait: Orsós Ferenc, Miklós József és Rozs János. Utóbbi képei közül a következőket emelte ki az akkori kritika: Kangasala vidéke, Megérett a kalász, Vaasai halászok, Finn fejek, Tanulmányfejek, Hämeei táj, Tampere vidéke. Alkotójukról pedig így nyilatkozik: „Rozs János olaj- és temperafestményei erővel teljes tehetségről tanúskodnak. Művei alapján elhisszük neki, hogy a finn tájat magyar szemmel látta. Józan realizmusa megragadja a nézőt. Színei talán túlságosan erősek, de ennek oka, hogy inkább a nyári Finnországot festette meg, midőn fény és árnyékhatások sokkal jobban figyelhetők meg északon.” Fontosnak tartom mindezt felemlíteni, mert Rozs János és festőtársai finn vonatkozású dolgai később feledésbe mentek. Az egyik finn lap 1983 októberében gazdagon illusztrált cikket jelentetett meg Tapani Kovanen tollából, Rozs János freskójáról és a „Barátok, rokonok" című kötetben (Európa Kiadó, 1944. ugyanaz finnül is megjelent). Bár két tanulmány is foglalkozik a finn-magyar képzőművészeti kapcsolatokkal (Koczog Ákos: A finn képzőművészet Magyarországon, valamint Aimo Reitala: Magyar képzőművészet Finnországban), egyik sem említi Rozs János Helsinkiben látható freskóját, sem pedig az egykori budapesti, finn tárgyú képkiállítást. A sors furcsa iróniájának tekinthető, hogy 1990 októberében, éppen abban az épületben rendezték meg a Finn Magyar Társaság fennállása 40. évfordulójának nagyszabású ünnepségeit, ahol Rozs János freskója látható. Azaz, látható lett volna, ha a feledékeny, hálátlan utókor zárva nem hagyja annak a teremnek az ajtaját, ami a finn-magyar kulturális kapcsolatoknak ezt a régebbi, tárgyi bizonyítékát őrzi. A történelmi igazság kedvéért azt is meg kell itt jegyeznünk, hogy finn-magyar baráti társaság már a 20-as évektől fogva működött, és csak a háborús viszonyok szüntették meg időlegesen azok élénk működését. A sorsnak egy másik fintora, hogy a szemközti épületben székel, immár több mint tíz éve, a Magyar Kulturális és Tudományos Központ, amelynek helyiségeiben otthonra lelt a fent említett baráti társaság is, amely lerövidített évfordulóját ülte. A hely tehát ismert lehet sok Finnországba utazó magyar előtt. Csak a múltat nem kéne oly könnyen elfelejteni. BENEDEKNÉ DR. SZŐKE AMÁLIA HELSINKI, FINNORSZÁG MAGYAR TÁJÉKOZTATÁSI ALAPÍTVÁNY Megalakult a Pro communitate - Magyar Tájékoztatási Alapítvány, adtuk hírül előző számunkban. Az Alapítvány elsőrendű célja mindazokat a törekvéseket támogatni, amelyek a hiteles tájékoztatáson keresztül hazánk nemzetközi megismertetését, jó hírét és a külföldi magyarságkép javítását szolgálják. Az Alapítvány nyitott, ahhoz bármely bel- és külföldi magán- és jogi személy csatlakozhat. Ügyvezetője Aniot Judit, székhelye: Külügyminisztérium, 1027 Budapest, Bem rkp. 47. Telefon: (36 1) 156- 8000. Telefax: (36 1) 201-9693. A SZERKESZTŐ VÁLASZOL: Németh Gyula (USA) olvasónk kérdezi: szlovák szó-e Kossuth neve? - A levelében érintett nyelvészeti, közelebbről nyelvtörténeti, azon belül is névtudományi kérdés érdekes ugyan, de nem tekinthetjük közérdekűnek. A szaktudományban sem alakult ki egységes, minden tekintetben megnyugtató, megfellebbezhetetlen vélemény róla: másként látja egy szlavista, másként magyarázza - mondjuk - egy turkológus. A mi kompetenciánkat meghaladja, nem foglalunk, nem is foglalhatunk állást ebben a kérdésben. Dr. Sándor Imre (USA) olvasónk írja: „A minap egy társaságban (három magyar és néhány amerikai) a háziasszony vadashúst tálalt, és ehhez áfonyát adott. Felmerült a kérdés, hogy ez piros áfonya volt-e, vagy van-e más magyar neve? Itt, lingonberrynek hívják. Tudtommal magyarul mind a blueberry (kék áfonya), mind a lingonberry (piros áfonya) a vaccinium családba tartozik, és mivel hegyes vidéken terem, talán nincs különböző magyar elnevezésük. Ezzel kapcsolatban valaki azt említette, hogy a blueberry: kökény. Nincs megfelelő magyar szótáram, így nem tudom eldönteni, hogy így van-e? A kis szótárban a kökény meg sincs említve.” A Magyar Etimológiai Szótár szerint áfonya szavunk román eredetű. Az erdélyi nyelvjárásokból került a magyar köznyelvbe. Régebben havasi cseresznye néven ismerték. A kökény szó ótörök eredetű; a kék névszó származéka. (Mint kökörcsin = „kékecske”.) A növény nem azonos az áfonyával. * Januári számunkban Legközelebb ne így címen közöltük egyik olvasónk levelét. Bebizonyosodott, hogy nem minden úgy történt, ahogy levélírónk látta. Az érintettektől elnézést kérünk.