Magyarok Világlapja, 1993. január-május (46. évfolyam, 1-5. szám)

1993-02-01 / 2. szám

A New York máig őrzi múlt századi külsejét ügyben könnyűszerrel vásá­rolhat magának tanút. Erről képzelt utazónk mit sem tud, csak kopott kabátos urakat lát sürögni és láza­san tárgyalni; könnyen hi­­hetné, forradalmi konspirá­ció hívatlan szemlélője lett. Ha ünnepélyes hangulata támad, és különösképp cilinderek sorakoznak, alat­ta vajszín és galambszürke kesztyűk várják a most még kávéspoharat emelgető ke­zeket. Carvajal flór illata járja át a termeket, valahol távol kávépörkölő duru­zsol. Az asztalok mellett bo­hém társaság lebzsel, csak úgy villognak a hányaveti A Pilvax 1848 történéseire emlékezteti a betérőket pompára vágyik, képzelt utazónk a New Yorkba tér be, a kapu fölött fáklyát tar­tó bronz-Lucifereknek kedvtelve megbillenti a ka­lapját, mielőtt átlépné a kü­szöböt. Bent zsongás és kristálycsillárok ragyogása fogadja, az óarany falakról s a csavart oszlopokról szin­te lesiklik a fény. A kalaptartón az éppen divatos, félmagas Almássy­sálak, a nankin-pantallók és kockás nadrágok. Színé­szek, költők, hírlapírók... Képzelt utazónk mégis­csak inkább a meghitt, csöndes helyeket kedveli. Ilyen a Kávéforrás, mely hol a bécsi Gastádterre, hol a párizsi Café Richelieu-re emlékezteti. Csibukfüst és csíkos kendővel letakart bá­dogasztalok, fakereskedők, alkuszok, vigécek zajgása. Úgy érezte, részese lesz az életnek, ha itt tölti idejét, még ha idegen, még ha át­utazó is. Ha zajos mulatságra vá­gyik, útja a Fekete Macská­ba vezet, ahol Pastor úr ri­­szálja a vonót a térde közé szorított hegedű húrjain. Pastor úr különben afféle műszerecsen, ki estére hígí­tott korommal keni be az ábrázatát. Napközben csen­des, szőke, angol fiú. Más­kor fátyolokkal leplezett álgrófnők nyekeregnek gyá­szos zöngeményeket. A Kék Macskáról már messze föl­dön hallott az utazó, na­gyobb a híre Bostontól Fokföldig, Szentpétervártól Mailandig, mint Petőfinek vagy a tokaji boroknak - az ördög sem tudja miért, vagy csak éppen ő tudja. Uta­zónk némiképp csalódott, mikor először járt itt. A kupiék tört németséggel hangzanak, a korántsem fiatal leánykák talán kissé prűdek a hely szelleméhez mérten, s a banda folyton változó ritmusban játszik, mintha polkát járó cirkuszi lovak patája alá húzná a nótát. A díva keble erősen fűzött, sikongásaival pedig csak az öregurakat tudja lázba hozni. A közönség mégis vele énekli a refrént. Utazónknak ez túlontúl bé­csi, mi több: túlontúl ger­mán; a szünetben általában távozik. A zengeráj a durva érzékeket mozgatja csupán meg, erre is szükség lehet olykor, de eddig: s ne to­vább. Képzelt utazónk ezüstfe­jes sétapálcáját a sarokba támasztja, megoldott kra­vátliját az ágy rézkeretére dobja, cúgos cipőjét a kü­szöbre készíti a szobalány­nak tisztítás végett. Lecsa­varja a lámpát, érzi, hogy kabátjából a sötétben elő­gőzöl a szivarfüst, és lassan betölti a szobát. Nehezen jön álom a szemére, fülében még ott visszhangzik a ti­vornya zaja. Hangtalanul fekszik, és egyre csak az jár az eszében, másnap fürdő­be megy, sőt lehet, hogy vé­gigpróbálja Buda összes fürdőhelyét; ideje, pénze van: miért is ne? S míg a fal felé fordulva szuszog kép­zelt utazónk, és honvágyat érez egy képzelt táj iránt, el­és feltűnik a hatalmas teli­hold, gomolygó felhők ér­keznek az Alpok felől, át­­száguldanak Pest-Buda fe­lett, az Alföld felett, s eltűn­nek túl a Kárpátokon... N. A. K.57

Next

/
Oldalképek
Tartalom