Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-12-01 / 12. szám
Hí fm * i i áltás hangzott: dézsát vegyenek, dézsááát... Az országút betonszalagján négy szekér közeledett. Rézsűt átvágtam a domboldalon, a falu előtt leértem a szekerekhez. Megálltak, fényképeztem, s közben beszélgettünk. Mindig vonzott a parasztember, a sokat megélt, sokat látott emberek közelsége-bölcsessége; az egyszerű szókimondás, amikor valóban azt jelenti a mondat értelme, amiről beszélünk. Az Aranyos völgyéből indultak, át a hegyeken a Szilágyság felé tartanak, káposztaszezonra elkél a dézsa. Minden évben ilyenkor indulnak, nagy havazások idejére hazaérnek. A lovak mellett bandukolnak, ha elfáradtak az ülésben, a kanben. Százados nyomokat kerestem, régi kopjafákat, valamikori jelzéseket hajdani mivoltunkról. Régen magyar vidék volt, ma úgy tudják: itt a mócok laknak. Tisztességes, szelíd emberek. Rég jártam errefelé, talán húsz évvel ezelőtt. Felvételeket készítettem egy elhagyott, öreg fatemplomról. Október ködfalát nehezen törte át a nap fénye, hiányzott a fény-árnyék játéka. Messziről elnyújtott ki-Az öregember szemében már ágyat vetett a halál Káposztaszezonra elkéla dézsa társzárat se kell fogni, a lovak ismerik az utat. A negyedik kocsi kóbere alatt ült az Öreg. Egyetlen vak ló húzta szekerét. Az öregember szemében már ágyat vetett a halál, sok ilyen arcot fényképeztem, ismerem ezt a tekintetet: fátyolos, élettelen, beletörődött. „Vegyen egy dézsaát”, mondja, és az á betű előtt érzem az elharapott a-t. „Olcsón megszámítom magának, háromszáz lej...” Káposztám sincs, különben a határon se engedik ki a faárut.- Visszakapta a földjét? - kérdem.- Vissza, de már minek? Mit kezdjek vele? Dézsákat, teknőket csinálok. Eladom búzáért, kukoricáért, almáért. Tavaly kitartott tavaszig. Igen, van egy tehenünk. Megvagyunk valahogy. Magyarországról jött? Bólintok. A gyanakvást keresem benne, a napi politika magyarellenes uszításának nyomait. Egykedvű.- Mondják - folytatja -, arra jól élnek az emberek. .. Újra bólintok, akaratlanul Ion Codru Drágu§anu 1838 decemberében, Bécsből keltezett levele jutott eszembe s annak mottója: „Extra Hungáriám non est vita, Si est vita, non est ita.” A magyarok szerint, állítja a szerző: „Magyarországon kívül nincs élet, vagy ha van is, nem olyan jó.”- Ez attól függ, mihez, kihez viszonyítom. Máshol még jobban élnek az emberek - mondom, s nagyon furcsán érzem magamat, mert a felszín mindig mást takar, amit látunk, az nem lefordítható. Százötven év távlatából tekintve Drágu§anu párhuzamát a két nép között a különbség nagyon nagy lehet, de a közös gondok hasonlóak. Ezt írta haza, Havasalföldre: „Ti szegény fejetek, kínlódtok a mindennapi kenyér előteremtésén, s a szükség vitt rá a materiális, mi több, ultramateriális életmódra. Számotokra a romantikát és festőiséget az a kupica pálinka jelenti, amely fáradságtok enyhiti egy pillanatra, miután a hegyről egy saroglya fát hoztatok le Károlyig, miután a Lazul Tunii réten egész álló nap kaszáltatok, hogy esteiig bár annyi juhcsenkeszt gyűjtsetek, amennyi a kucsmátokba belefér, vagy miután »more39 T
