Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)

1992-11-01 / 11. szám

dafilmecskékben használ­ták ki - ugyanakkor bűnéül rótták fel. A szocializmus­ban csak a politikai vezető „elvtársak” lehettek sztá­rok ... Bár kitüntették Kos­­suth-díjjal, érdemes és kivá­ló művészi címmel, szünte­lenül el kellett viselnie az „építő bírálatot”. A sajtó mintha rajta trenírozott vol­na a többpártrendszerre: úgy kezelték Latabárt, mint manapság a kormányt. Még ha dicsérték, azt is sértő módon tették. Emlékszem, milyen mértékben felizgat­ta, amikor őt, a komikusok királyát, a szakma profesz­­szorát egy újságiró - talán tudatlanságból? - vállvere­getve „tehetséges táncosko­mikusnak” aposztrofálta. Számtalan támadás érte „haknizása” miatt is, aljas módon és indokolatlanul. Igen, szakadatlanul járta műsorával a vidéket. De miért? Amikor a filmgyár­tás áttért a „művészfilmek­re”, rá többé nem volt szük­ség. Színháza is egyre rit­kábban foglalkoztatta. Ám benne élt a hivatás- sőt kül­detéstudat. Tudta, ő arra kapta Istentől a tehetségét, hogy vidámságot lopjon az emberek leikébe. És neki mindegy volt, hol teljesíti a kötelességét: az Erkel Szín­házban vagy netán egy kis szabolcsi falu düledező kul­­túrházában. Súlyos betegen is rótta a százkilométereket, mert mélységesen hitt ab­ban: ez a dolga. Ő igazán, szívvel-lélekkel a nép művé­sze volt. Tizenötmillió ma­gyar komédiása. Nem volt földrész - kivéve persze az Antarktiszt... -, ahol meg ne fordult volna. Amerikában léggömbbel a kezében lépett a színpad­ra. „Hoztam maguknak egy kis pesti levegőt!” - mondta és kiengedte a léggömb „tartalmát”. Ez volt talán az egyetlen eset, amikor vicc­nek szánt mondatán a kö­zönség nem a nevetéstől könnyezett. Amikor haza­térte után Amerikáról fag­gattuk, legyintett. „Oly mindegy, hol lépek fel, Los Angelesben vagy Lajosmi­­zsén. Itt is - ott is magyarok ülnek a nézőtéren, itt is - ott is kedvesen szolgál ki a pincér előadás után a ven­déglőben. De a Los Ange­­les-i pincér kedvességének nem tudok örülni. Az min­denkivel kedves. De a lajos­­mizsei csak velem!” Ha Miskolcon járt, min­dig elzarándokolt dinasztia­alapító őse, Endre sírjához. Dicsekedve mutogatta: Miskolcon van Latabár ut­ca is. Ebbe a városba szinte hazajárt. Éppen ezért bosz­­szantotta, hogy egyszer Miskolc főutcáján sétálva a munkából hazasiető, fáradt emberek ügyet sem vetettek rá. Nem szerette, ha isme­retlenek leszólították, muto­gattak rá, összesúgtak a há­ta mögött - de ha ez elma­radt, sértésnek tekintette. Morgolódott: „Most nézd meg! Észre se vesznek! Bez­zeg, amikor még filmeztem, Latabár Kálmán anno..., amikor még az ifjabb „Kálmus” és Kati az iskola­padokat rótta nem ez volt. Ha végigmen­tem a miskolci utcán, leállt a villamos!” Aztán, rádöb­benve, hogy kicsit tán túl­zott, hozzátette: „Igaz, a sí­nen mentem!” Betegségével is tudott tré­fálni. Élőadás után mindig inzulininjekciót adott ma­gának. Egyszer egy vidéki kultúrházban éppen akkor nyitott be az öltözőbe a fia­tal kultúrosnő, amikor Kál­mán a tűvel a combját cé­lozgatta. Kálmán, hogy el­oszlassa zavarát, udvaria­san felpattant és felajánlot­ta az injekcióstűt: „Megkí­nálhatom?!” Humora még a halálos ágyán sem hagyta el. Ami­kor meglátogattam a Kút­völgyi Kórházban és a hogyléte iránt érdeklődtem, keserűen mondta: „Meglá­tod, nemsokára minden új­ság nagyon szépeket fog ír­ni rólam!... És én pont elő­ző nap fogok meghalni!...” így is történt... Ha élne, idén novemberben lenne 90 esztendős. És nagyon bol­dog lenne. Mindig mélyen vallásos, hagyománytisztelő ember volt, aki megérde­melte volna a sorstól, hogy megérje a változásokat. Kö­zel lakom a Farkasréthez. Ha jó társaságra vágyom, magányos sétát teszek a sí­rok között. Ilyenkor mindig megállók Latabárék előtt. Gondolatban elmesélem nekik, hogy az időről időre felújított filmjeiken ma is könnyesre kacagja magát a közönség - nemcsak a régi­ek, hanem az azóta születet­tek is meg hogy Újpesten van egy kis utca, amely La­tabár Kálmán nevét viseli. Bár lehet, hogy Kálmán­­ka elégedetlenkedne: miért ilyen kis utca, és miért pont Újpesten? De ha megtudná, hogy a Latabár Kálmán ut­ca a hosszú, széles Árpád útból nyílik, megnyugodna. Még akkor is, ha az Ár­pád út táblájára nincs kiír­va a családnév... SZUHAY BALÁZS59

Next

/
Oldalképek
Tartalom