Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-02-01 / 2. szám
név viselője, Mogyoróssy Árkád „Önállás” című folyóiratot alapít és azt sürgeti, hogy az amerikai magyarság szervezzen meg egy Magyar Nemzeti Szövetségnek nevezendő országos testületet, „hogy a magyar nevet kiemeljük a megvetés, a közöny, vagy a szalmalángok ingoványából...” Sürgeti, hogy „követeljük a magyar nép számára az általános titkos választás jogát; fejlesszük ki az amerikai magyarságban a legteljesebb mértékig a fogadott haza iránti kötelességek érzetét és képesítsük azok teljesítésére; kulturális módon hassunk oda, hogy honfitársaink a többi itt élő nép közt méltón foglalhassanak helyet; kezdjük el segíteni bevándorló honfitársainkat már a partra lépésnél!...” Kohányi-ötlet alapján készül egy hatalmas, nehéz selyemre hímzett magyar lobogó, az amerikai magyarság ajándéka az Óhazának: „Nemzeti Díszzászló”, amelyet a jövő évnek, 1902-nek nyarán visz Budapestre egy delegáció; tetején ércgömb, benne hazai föld Szigetvárról Zrínyi emlékére... Pusztaszerről, a honalapítás talajából... Borsi mellől, ahol a Nagy Fejedelem született... Aradról a Tizenhárom és Segesvárról Petőfi emlékére... és egy kis por George Washington Mount Vernon-i sírja mellől... Kohányi magával viszi egy általa indított gyűjtés több ezer dolláros eredményét, hozzájárulásként egy tervezett budapesti Vörösmarty-szobor költségeihez. Kossuth-szobor készül Clevelandben: az előkészületeket a Szabadság sürgeti és Kohányi barátja, Csutoros Elek református lelkész vezeti. (A leleplezésnél, 1902. szeptember 28-án, az ünnepi beszédek egyikét James Barnett tábornok mondta, aki mint fiatal katona, kezet rázott Kossuth Lajossal a kormányzó clevelandi látogatása alkalmával.) Egy Budapestnek ajándékozandó Washington-szobor gondolatát is Kohányi vetette fel a Szabadságban; támogató nyilatkozatokat szerzett az elnöktől, kormányzóktól, szenátoroktól, képviselőktől, polgármesterektől és adományszerző csoportokat szervezett. Ő lett végül a Budapestre küldött Washington-szobor bizottság díszelnöke. A leleplezés a Városligetben 1906. szeptember 16-án történt; a főváros nevében Barczy István főpolgármester vette át a szobrot, a magyar ünnepi beszédet Apponyi Albert kultuszminiszter tartotta, a magyar-amerikait Kohányi. A sajtó kiemelte a Szabadság alapító szerkesztőjének ezt a két okból is feltűnést keltő kijelentését: „Ne féltsenek bennünket, ne gondoljanak ránk aggodalommal óhazai magyar testvéreink, mert amit itt elszakadásnak, beolvadásnak neveznek, az megújhodás lehet, és amire azt mondják, hogy kivándorlás, az olyan öntudatos munka kezdetét jelentheti, amellyel a jövő közös történelmének kialakulását mozdítjuk elő. Mi az egész magyar nemzet és az amerikai nép közös jólétét, a demokratikus életet akarjuk szolgálni - és a teljes függetlenség létrejöttét kívánjuk!" Ennek a „teljes függetlenséginek hangoztatása „rebellis magyar” torokból nem hangzott jól a Monarchiában. Már a következő évben egy időre betiltották a Szabadság postai terjesztését. De vezércikkeiben és szónoklataiban Kohányi ezután sem engedett a negyvennyolcból... Nagy urak kérik otthon a tanácsát; miniszterekkel, főpapokkal, akadémikusokkal tárgyal ; fölolvasásokra hívják meg, elsőnek az Országos Közgazdasági Egyesület. A sajtó folytatólag ismerteti munkásságát: Clevelandben kiharcolta a magyar katolikus egyházközség elismertetését... Pittsburghben a magyar lakosság többirányú érdekében verekszik a városi tanáccsal, hírlapi vitát folytat a vezető napilap szerkesztőjével... nyomdatechnikai bravúrt hajt végre: kiadja az első színnyomatos karácsonyi számot... Kimagasló közéleti személyiség lett az eladósodott ősjogász, akinek azért vettek hajójegyet amerikai útra, hogy ne hozzon további szégyent a hétszilvafás famíliára. „Dúsgazdagon megyek el...” Kerek tizenkét évet, de csak annyit kapott a Sorstól Kohányi arra, hogy létrehozza és felvirágoztassa „Magyar-Amerika szócsövét”, a Szabadságot, amelynek 1911. december 21-én megjelent vaskos jubileumi számában azt írta, hogy „ez az újság annak a megbízatásnak záloga, amelyet újhazai népünk arra adott nekem és derék munkatársaimnak, hogy azt az ő javukra becsülettel teljesítsem. Áldjon meg a magyarok Istene mindenkit, aki csak egy téglával is hozzájárult a Szabadság felépítéséhez!”. „Téglák” otthonról is érkeztek: súlyos papírtéglák, nagyszerű írások, amelyeket majd azok a bizonyos eljövendő „magyarságkutatók” maradandó értékű antológiákba foglalhatnak. Kohányi és példáját követve utódai a tolinak olyan mestereitől rendeltek tárcákat, elbeszéléseket, mint Mikszáth és Gárdonyi, Herczeg Ferenc és Tömörkény István. Szász Károly és Tápai Szabó László, Pázmándy Dénes és Tamási Áron, később ideát Ignotus és Molnár Ferenc, Márai Sándor és Remenyik Zsigmond, Körmendi Ferenc és Incze Sándor... és bel- és külmunkatársaktól, akik alant talán utoljára kapnak itt említést - feltétlenül utoljára olyan emlékezőtől, aki még ismerte őket. Az első nagy jubileumhoz odaátról elsőnek gratulált az „Egri csillagok” meleg lelkű írója, Gárdonyi Géza: „Ma az én napom is amerikai-magyar ünnepnap. A jubileumi szám nemcsak egy nagy munkával előállított rendkívüli kiadás, hanem hegyorom, amelynél a magad mellé letűzött magyar és amerikai zászlónál megpihenhetsz. Újságházad őrtorony lett a kolumbuszi világrészben szerte élő magyar testvéreink számára. Ott szorít kezet az Óhaza az Újhazával; ott haladjon tovább kéz a kézben, magyar a magyarral, testvérharc nélkül, mert nagyon kevesen vagyunk." Most, aránylag későn, az eddigi megfeszített munkát egészségi okokból is csökkentve, megnősült Kohányi. Budapestre utazott háztűznézőbe, onnan hozta Orsóczi Klósz Bertát. De már szó szerint is fogyni kezdett a lélegzete, homályosodon a látása is... Utolsó óráiban, 1913. március 10-én kórházi ágya mellé hívatta egy fiatal barátját, Kováchy Miklós Györgyöt, az
