Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-10-01 / 10. szám
POSTALÁDÁNKBÓL EMLÉKEK, EMLÉKMŰVEK Történelmi igazság, hogy a háborút Magyarország kezdte az akkori Szovjetunió ellen. A vereség után az ország megfizette a jóvátételt. Tény, hogy a németek megszállták Magyarországot, mint ahogy az is, hogy a szovjet csapatok a „követési jog” alapján verekedték át magukat hazánkon. Ezen nem vitatkozunk, mert a tények beszélnek. Magyarország 150 évet élt török uralom alatt. Ekkor épült a jászberényi templom, melynek építését a budai basa nem akadályozta. „Ha ezek a hitetlen kutyák a bálványaiknak templomot akarnak építeni, és erre akarják szórni a pénzüket, tegyék.” Ez volt a török álláspont. Történelmi tény. Mint ahogy a budapesti Regnum Marianum bazilika lebontása is az. Bank Zoltán barátunknak nincs igaza, amikor egy szovjet hősi emlékmű meghagyását a török emlékek létével szeretné igazolni. Nincs igaza, mert ami kevés épület maradt a töröktől, az mind kulturális emlék: fürdő, mecset stb., nem pedig idegen földön állított katonai emlékmű. Abban sincs igaza, hogy az aquincumi romok népünk leigázására emlékeztetnek, mert a Római Birodalom 476-ban megszűnt, és Magyarországot „csak” 896-ban, vagyis több mint 400 évvel később alapították. De történelmi tény az is, hogy a Szovjetunióban fogságba esett és az országból elhurcolt magyarok közül - összesen mintegy 900 ezer sok ezer még ma sem tért haza a „hadifogságból”. Tény, hogy a „népek barátja” mielőtt Magyarországra erőszakolta gyűlölt politikai rendszerét, egy állítólagos „népszavazás” után, magához csatolta Kárpátalját. Tény, hogy az országra erőszakolt rendszer a negyven év alatt többet pusztított - és nemcsak nálunk -, mint a mohácsi vész, a másfél százados török uralom és a hosszú osztrák megszállás és rablássorozat együttvéve. Magyarország még sok-sok éven át szenvedi meg a ráerőszakolt rendszer következményeit. Történelmi tény az 1956-os első kommunistaellenes forradalom, s az, hogy azt a „baráti” Szovjetunió fegyveres ereje volt képes csak leverni. Jelen sorok szerzőjét egy budapesti kommunista bíróság 1952-ben nyolc év börtönre ítélte egy szovjet katonai emlékmű ledöntésének szándékáért. Szerencsére „csak” 4 évet kellett letöltenie, de ez nem a szovjeteken múlott. Ha csak egyetlen szovjet hősi emlékmű marad Magyarországon, az nem jelent egyebet, mint az egész magyar nemzet megcsúfolását, mint igazolását az egész kommunista rendszernek, és azon hatóságok, melyek elrendelik vagy eltűrik ilyen emlékmű meghagyását, az egész magyar nemzetet csúfolják meg. Sugár Menyhért Béla, Bességes, Franciaország TANULNI, ÉPÍTENI Röviden szólnék dr. Mészáros György írásához, mely az UMH júniusi számában jelent meg. Nem értek egyet a doktor úr állításával, miszerint a Horthy-rendszerben módja volt tanulni a szegény ember gyerekeinek is, amennyiben jó tanulók voltak. Igen, de ez olyan, mint a fehér holló. Ha a jól tanuló szegény gyereket támogatta a pap, a jegyző, a szolgabíró, akkor esetleg volt esélye. De így is, ha évente a járásból egyegy gyerek felsőbb iskolába került - az már jó volt. Én inkább Tóth Máriának adok igazat. Ennyit erről. És most egy személyesebb ügyről. 1945- ben jöttem Kanadába, Torontóban telepedtem le. A híres kertészetben kezdtem a munkát, és ott is fejeztem be. Lehet, hogy Önöknek is tudomása van a torontói kertészekről. Az elnökük voltam, nemkülönben tagja voltam a Magyar Ház vezetőségének. Én és az egyik - szintén kertész - földim Sopron megyében, Und községben százezer dolláros költséggel egy szeretetotthont építtettünk. Az áldozatot nem sajnáljuk, csak azt szeretnénk, hogy az a sok „über okos” ne csak követelőzzön, követeljen attól a szegény, kirabolt magyar államtól, hanem segítse is egy kicsit. Az otthont szeptember 6-án avattuk és Szent Márton Szeretetotthonnak neveztük el, azért így, mert templomunk védőszentje is Szt. Márton, és mi magunk is Mártonok vagyunk. Schuller Márton, Toronto, Kanada (A szerkesztőnek ehhez nincs mit hozzátennie, talán csak annyit, hogy a tett -nagyságától függetlenül - többet ér mindenfajta, ma oly divatos szájhazafiságnál.) DUNAPATAJ TISZTELEG Én, Ács János, Dunapatajon születtem. Kettős állampolgárságom van, hol Magyarországon, hol Svájcban élek, ahova 1956-ban kerültem. Az Új Magyarország című napilap beszámolt arról, hogy mi is történt Dunapatajon 1919. június 18-23-a között, a kommunizmus elleni első népfelkeléskor. A fölkelésnek 60 dunapataji és 4 ismeretlen áldozata van, akik Szamuely „vörös ifjainak” estek áldozatul. A fehérek harcát vitéz Benke Sándor és Ács János, apám vezette. Volt egy ágyújuk, kevés lőszerrel, s néhány, a háborúból megmaradt puska. Az ágyúval több páncélost kilőttek, amint a Duna védgáton igyekeztek Harta felől Dunapataj elfoglalására. Fölrobbantották az állomásra beérkezett lőszeres vagonokat. Apám és a kőműves Tóth István harcképtelenné tették a Kis- Dunán bevetésre váró két gyorsnaszádot. Ugyanekkor községünket elfoglalta a vörös horda. Megkezdődött a mészárlás. Aki nem tudott elmenekülni, Fiatal vagy idős férfi, azokat lelőtték vagy fölakasztották a szép Református téri gesztenyefákra, és elrettentő példaként, napokig ott hagyták őket. A fehérek Kalocsa felé vonultak vissza, és bár a környék férfilakossága őket támogatta, csapatuk fegyver- és lőszerhiány miatt fölbomlott. Apám, több bajtársával együtt, bevette magát az örjegi ingoványosba. Amikor híre ment a dunapataji öldöklésnek, apám, hátaslován belopódzott a község szélén lakó menyasszonyához, majdani anyámhoz. Néhány ilyen út után apámat valaki besúgta. Egy éjjel a vörösök körülvették a házat, apámat elfogták, lovát, fegyverét elvették, összeverték, és bezárták a községháza cellájába, ahol két megvert földije fetrengett. Reggel a létszámuk ötre szaporodott. Dél felé kivezették őket a községháza udvarára. Vendég József hentesmestert a bejárat erős gerendájára akasztották, de a kötél leszakadt a 135 kilós ember alatt. Úgy szaladt el, kötéllel a nyakában. Nem jutott messzire, a 23 lövedék megölte. Ekkor érkezett gépkocsin Szamuely, leállította a kivégzést, mondván: nem akar több akasztást látni. így maradt életben apám és három földije. Ács János, Zürich, Svájc (Ács János és a dunapataji lakosok elhatározták, hogy viszszaállítják az 1919-es vörös terror áldozatainak 1955-ben szétvert emlékművét. Megalakították a Történelmi Emlékbizottságot, mely azzal a kéréssel fordul az áldozatra kész magyarokhoz, hogy támogassák bármily csekély összeggel vállalkozásukat. Címük: Dunapataj és Vidéke Takarékszövetkezet, számlaszám: 778.) SZEMTANÚKÉNT Kiegészítésként szeretnék hozzászólni
