Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-09-01 / 9. szám
A zöldségárus a gyerekek karéjában Kék szemű bácsika réfotókat csináltam volna még, gondoltam utólag. Ezen bosszankodva rájöttem egy összefüggésre. Az isztambuli egyetemen tanító kalauzunk óhatatlanul a központi álláspontot képviselte, és ezt éreztük a polgármester irodájában is: itt törökök élnek, természetesen. Ahogy a hivataltól távolodtunk - öregekkel, a farmokon élőkkel beszélgettünk úgy növekedett a lentebb lappangó vonulat, a szájhagyomány ereje. Sohasem felejtjük el a mezőőrt. A szép szál férfit így vezették elénk: „Ő köztünk a legnagyobb magyar!” Próbálom tartani magam az ígérethez: csak tudósítok. A nyelvész terepjárása, a történész könyvtári és levéltári kutatása még hátravan, mégis joggal firtatja az olvasó: ábránd volt-e a törökországi testvérkeresés? A későbbi elemzésnek szánt fotódokumentáció - amelyet más észrevételeinkkel együtt hivatásos kutatók kezébe adunk - most nagy anyagnak látszik, de a végső szó kimondásához édeskevés. A jelenetek, amelyeket megörökítettem, figyelemre méltó néprajzi párhuzamok lehetnek, az összecsengéseket mégsem szabad magyar-gebizi azonosságként rövidre zárni. A népi kultúra itt is, ott is roppant időtávlatokba vezet. Amire ott felkaptuk a fejünket, az a több ágon létrejött magyar műveltségünk régi - honfoglalás előtti - török rétege lehet. Meg tudok felelni az ígért pártatlanságnak? Mi a helyes magatartás? A tudomány szenvtelen szigorát másra hagyva a megérzéseimről számoljak be? Rajtakaptam magam, hogy az otthonról hozott érzelmeimmel néztem körül Gebizben, de enélkül nem jutnánk el sehová. Rideg tárgyilagossággal szemlélve merő véletlen, hogy kinek az utódjaként jöttünk a világra, de ez a meg nem kérdőjelezhető, logikátlan kötelék garantálta a generációk összekapcsolódását, fennmaradásunkat az élővilágban. „Csak” ennyi, a megmaradás a tétje a másik - újabb elfogultságot teremtő - véletlennek is, hogy magyarnak születtünk. Talán lesz, aki részrehajlást állapít meg és rosszallóan szóvá teszi, hogy célzatosan itthoni karakterű arcokat mutattunk fel a törökországi faluból. Lehet a lelket fékezni? írta és fényképezte: KUNKOVÁCS LÁSZLÓ
