Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-07-01 / 7. szám
kérdezni a születés pontos dátumát is.- Most már nyugodtan lehet. Tizenegyben, nem ezernyolcszáz-, hanem ezerkilencszáztizenegyben születtem, december 15-én. Nem sokkal később Szarvasra vitt apám, ahol az általa alapított arborétum lett a gyerekszobám. Apám a család kívánságára először jogot végzett, de a diploma után egy törvénykönyvet a kezébe nem vett. Endrológus lett, a fáknak a tudósa. Tizennyolc évesen ő ültette el az első mamutfenyőt a nagybátyjától kapott kertben. Mert Pepi bácsi, nagyapám édestestvére legényember volt, s apámat jelölte ki örököséül. Jól választott; apám a világ minden tájáról hozatott fákat és magokat. S hogy nemcsak a közvetlen környezete szerette, azt bizonyítja az alábbi tény: a háború után a legnagyobb nyomorban sem vágtak ki a kertből semmit. Családfalecke a pápától Gyerekfejjel apám családjáról jószerivel csak annyit tudtam, hogy valahonnan Itáliából származnak. Tizenhat éves voltam, amikor apám magával vitt egy római kirándulásra. Előzőleg levelet írt vatikáni követünknek, s megemlítette, hogy szívesen találkozna a pápával. Ez aztán túlságosan is jól sikerült.- Ezt hogy kell érteni?- A követ magánkihallgatást intézett el, holott apámnak sem megfelelő öltözete, sem kedve nem volt hozzá. Viszont már nem lehetett lemondani. Amikor XI. Pius olaszul szólította meg apámat, ő azt kérte, hogy inkább franciául vagy németül folytassák a társalgást. Oszentségének mindegy, apám pedig jobban bírta az említett nyelveket. A pápa erre nagyon roszszallóan azt mondta, hogy egy Bolza gróf, aki nem tud olaszul, az nyilván nem is tájékoztatta a lányát családja történetéről. (A pápa korábban a milánói Ambrosiana könyvtárban búvárkodott.) Mivel a város története sokáig összefonódott a Bolzákkal, így szükségképpen belebotlott őseimbe, akik saját hadseregükkel jöttek Spanyolország felől, s elszegődtek Milánónak. A legelőkelőbb városi családokkal házasodtak vagy kétszáz évig, majd amikor Itália kis városállamokra oszlott, a Como tó partján alapítottak egy húsz évig létező országot. Elsősorban birkákat tenyésztettek, s építettek egy gyönyörű kastélyt, amelyet Paolo Veronese díszített freskóival. Később megalapították a Bolza Bankházat, az Alpesek egyik oldalán, Bécsben lakott az egyik családtag, a Como tó partján a másik. Kölcsön a császárnak A bankház egy ideig jól működött, mígnem a teljes vagyont kölcsön nem adták a császárnak, a törökök kiűzésére. A pénz elúszott.- Gondolom, lett helyette rang.- Pontosan. Bolza Péter Antal ükapám amúgy is serénykedett a harcmezőn; a königsgrátzi csata menetét változtatta meg azzal, hogy saját szakállára egy éjjel lóháton átvágott az ellenség táborán, reaktivált egy elvágott üteget, s így megnyerték a csatát. Mária Terézia-rendet, grófi rangot kapott, s egészen fiatalon lett tábornok. Beházasodott a Harruckern családba - Mária Terézia egykori hadseregszállítója szolgálataiért Békés megyét kapta jutalmul. Harruckern János fiának tizennégy lánya született, fiú egy se, s ükapám már nagyon unta, hogy mindent ő intézzen. Javaslatára a tizenhárom sógorral fölosztották a megyét, neki Kondoros és Szarvas jutott.- Helyben vagyunk. Eddig azonban jobbára katonák, bankárok, botanikusok voltak a családban. Honnan jött a festészet iránti vonzódás?- Én mindig is festő akartam lenni, már tízéves koromban Dióssy Antaltól tanultam akvarelltechnikát. Harmincéves lehettem. amikor apám belátta, hogy a metszőolló helyett inkább ecset illik a kezembe. Időközben férjhez mentem gróf Zichy Domonkoshoz, akit hivatása az osztrák fővárosba szólított. Bécsi követségünkön volt attasé, én pedig - mivel a többi asszony nem beszélte a nyelvet, a követ pedig nőtlen volt - a külképviselet háziasszonyi teendőit is elláttam. Egy nagyon feszült korszakban volt alkalmam rengeteget tudni a kulisszák mögötti dolgokról, de azért jutott időm a festésre, sőt kiállításra is. Amikor Hitler bevonult, mi épp Marokkóban voltunk a férjemmel, s visszatértünk után úgy döntöttünk, vége a diplomataéletnek. A párttitkár szolgáltatta a zenét Hárságyra vonultunk vissza, az én birtokomra, ahol építtettem egy házat, hogy az állami gazdaságnak később ne legyen gondja irodahelyiségekre. Itt, a világtól távol próbáltuk meg átvészelni a történelem viharait három gyermekünkkel, Jenővel, Margittal és Katalinnal. Az első zabrálások után a szigetvári orosz városparancsnok kihirdette, hogy akitől valamit elvittek az oroszok, az jelentse, mert ő azt nem fogja tűrni. Egyedül mi jelentkeztünk, a férjem lovas küldöncöt indított Szigetvárra, a tiszt ezen úgy meglepődött, hogy személyesen jött el „kivizsgálni” az ügyet. Az ebédlőben én festettem a freskókat, a szalonban is az én képeim lógtak - nagyon tetszettek neki. Azt mondta, nagy művész vagyok, s rá akart beszélni, menjek ki hozzájuk, dácsám lesz a Krímben, műteremlakásom Leningrádban vagy Moszkvában. Addig is gondoskodott rólunk, amíg a fronton mozgott, orosz tábori testőrséget rendelt mellénk. Egy 19 éves szibériai fiú volt a parancsnokuk, Szergej,