Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-07-01 / 7. szám
HAZAI KÖRKÉP A magyar Duna mente virágszála: Szigetköz. Ezt a virágének hangulatú mondatot Tamás Gyula bácsi Feltámadás a hullámsírból című könyvének előszavából írtam ki. A szerzó' a Szigetköz egyik legszebb településén, Ásványrárón él, nyugdíjas. Amikor a szülőfalujáról írott könyve a kezembe került, azt hittem, az utolsó hiteles híradást olvasom egy pusztulásra ítélt vidékről, amely Bős- Nagymaros betonrémének fenyegetettségében éli végnapjait. Hiszen, ha megépül a gát, ha üzembe helyezik a vízi erőművet, akkor a Duna mente virágszála, Szigetköz kiszárad. Az erőmű - immár évek óta - napi hírműsorok, viták állandó tárgya. Megépítése, módosítása nemzetközi szerződéseket, sőt békeszerződéseket érint. Hogy mi lesz a viták vége, azt megtudjuk majd a tévéből, rádióból, újságokból. Az azonban szomorú tény, hogy ott feszít a Duna mellett a szürke betonbálvány - és lassacskán már egy egész régió retteg tőle. Tamás Gyula bácsi dunai hajósként, matrózként kezdte a pályafutását, ennek az annyi vésztől terhelt századnak sok baját megtapasztalta, majd amikor a „vízügytől” nyugdíjba ment, és még három súlyos műtéten is átesett, hogy ne teljenek tétlenségben a napjai, írni kezdte a könyvét szülőfaluja múltjáról, a Szigetköz csodálatos világáról. A kétszáznegyven oldalas munkát a műit évben jelentette meg Ásványráró Község Polgármesteri Hivatala. Ha valaki közvetlen közelről, belülről szeretné szemlélni, megismerni a Szigetközt, vegye a kezébe ezt a könyvet. Ha beleolvas, este már más szemmel nézi a tévéhíradó soros tudósítását Bős- Nagymarosról. Gátszakadás, földindulás A Szigetköz tüneményes világát állandóan fenyegette a A gólyák elűzhetetlenek? természet szeszélye. Tamás Gyula bácsi könyvében sokat olvashatunk az „időjárási eseményekről és elemi csapásokról”. 1682 januárjában ezt jegyzi fel a krónika: „A Duna vize megáradván a sok eső miatt, mindenfelé kiönté magát, és a mellette való falukat két felől mind emberestől, barmostul elsepré, s nagy károkat tőn Magyarországon.” Egy évvel azelőtt is ezt írta a krónikás: „A Duna megáradván, sok falvakat elragad.” A mai Ásványrárót is sokszor elragadta a víz. Amint Tamás Gyula bácsi megállapítja: Ásvány község valóban többszöri helyváltoztatás után került a mai helyére. Az elsodort falvak lakói mindig újjáépítették otthonukat. Ásványráró és a Szigetköz történetét olvasva, észrevétlenül lesz úrrá rajtam a gyerekkori hangulat, amelyet a mondóka ilyen nyelvi formába öntött: „Égszakadás, földindulás, fejemen egy koppanás, szaladj te is, pajtás!” Ásványráró története is csupa gátszakadás, földindulás - de innen nem szaladtak el az emberek. A falu krónikását, Gyula bácsit is elsodorta legénykorában a faluból a háborús események áradata. 1943-ban Bécsben egy felszerelt kórházzal kellett volna Odesszába hajóznia. A folyók elaknásítása miatt mégsem indulhattak útnak. A háború vége Nyugaton érte. Szovjet zónába nem merészkedtek a hajóval. Fél évig vesztegeltek, hazaindulásra várva. Csupán annyi pénzt kaptak, amennyi a hajó személyzetének szűkös élelmezésére elegendő volt.- Se Nyugatra, se Keletre nem akartam menni. Itthon szerettem volna lenni. Találkozók egyszer két levente gyerekkel, mondják, hogy szerelvény indul ezerkétszáz személlyel, igyekezzek közöttük lenni. Rohantam vissza a táborba. Csütörtökre ígérték az indulást, vasárnap vonatra is szálltunk. Bécsújhelyen állomásoztunk, azt mondták, hogy visznek Komáromba „káderezni”, onnan aztán majd elirányítanak. Nekem sehogy se akaródzott Komáromba menni. Kezdtem megijedni az oroszoktól. Jön az egyik, végignéz rajtunk, meglát egy biciklit. Ránk kiált:- Gazda? Gazda? Előáll a gazda. Az orosz nézi a biciklit, vinné, de nincs rajta gumi. Megint kiáltozik: - Gumi! Gumi!
