Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-06-01 / 6. szám
nekünk, mint mindig. Egyszerűen az a tény, hogy tudunk még beszélni. Magyarul. Többek között az irodalomról is. A vajdasági magyar irodalomról, itt és most. Ez az „itt és most” persze rosszul hangzik, mert jó alaposan kompromittálódott az elmúlt évek, évtizedek során. Annyira, hogy megtisztítani sem lehet nagyon. Aki meg használja, könnyen a közelmúlt idézésének gyanújába kerül. Mintha viszszasímá a múlt időt. Amikor nyomorúság volt, de legalább nem volt háború. Ami egyáltalán nem csökkenti a múlt bűnlajstromát. Hagyjuk el tehát az „itt és most” ügyeit. Felejtsük el, hogy mit jelentett egykor és mit jelent ma. Úgysem beszélhetünk, ha beszélgetünk, máshol, mint itt és most. Valahol a nem is sejtett vége előtt, nyakig a zűrzavarban. Közvéleménykutatás az abortuszról Magyarországon az Alkotmánybíróság felfüggesztette az abortusszal kapcsolatos rendelkezéseket, így azok hamarosan érvényüket vesztik. A parlamentnek új törvényt kell alkotnia a terhességmegszakítás szabályozásáról. A kormánypártiak szigorítani, az ellenzék liberalizálni szeretné az idevágó intézkedéseket. Heves vita alakult ki a sajtóban is az abortuszpártiak és az abortuszellenzők között. Sokan azt kívánják, hogy az ügyben népszavazás döntsön. Ezért érdekes az Orvostovábbképző Egyetem Orvosi Népegészségtani Intézetének közvélemény-kutatása, mely arra a kérdésre igyekezett választ adni: miként vélekedik a magyar lakosság az abortuszról, helyeslik-e vagy sem, illetve a társadalom mely csoportjai vannak ellene és melyek mellette. Az adatok összesítése után a következő eredményt kapták: a megkérdezettek 30 százaléka ellenezte, 70 százaléka elfogadhatónak tartotta a terhességmegszakítást. Ez arra utal, hogy a válaszolók többsége az abortuszt magánügynek, a személyes szabadság körébe tartozónak véli. Az ellenzők táborába elsősorban a fizikai dolgozók, a beosztottak, a falun élők, a 70 évnél idősebbek, a 8 osztályt sem végzettek, a legalacsonyabb jövedelműek, a magukat vallásosnak minősítők tartoztak. Az abortuszt elfogadók csoportjába ennek megfelelően a magas társadalmi státus, a fővárosi lakóhely és a világias beállítódás a jellemző. A felmérés érdekessége, hogy a magukat vallásosnak minősítők között is többen engednék meg az abortuszt, mint ahányan ellenzik. A katolikusok közül 43 százalék ellenzi, 57 százalék nem. A reformátusoknál 47 százalék abortuszellenes, 53 százalék abortuszpárti. Lehet-e élni Budapesten? Ilyen sarkítottan tették fel a kérdést annak az estnek a szervezői, melyet a Magyar írószövetség lapja, a Magyar Napló rendezett a budapesti Merlin Színházban. A telt ház előtt zajló műsorban megszólalt a lap főszerkesztője, Dérczy Péter, Bereményi Géza író és György Péter esztéta. Az ankéton felhangzottak Cseh Tamás legújabb dalai is. György Péter Budapest kapitalizálódásáról, különös aszfaltdzsungellé válásáról, az értékrendek átalakulásáról beszélt. Dérczy Péter arról számolt be, miként lehet lapot csinálni ebben az új, megváltozott közegben, Bereményi Géza és Cseh Tamás pedig újabb műsoruk születésének történetét mesélték el. Ez annyiban kötődik a témához, hogy valamennyi dalt a város, Budapest miliője ihlette. Az est nagy sikert aratott, a főként egyetemistákból álló közönség soraiban. Deportálás és lakosság- für es tldomäny csere Megdöbbentő adatokat, dokumentumokat tár a nyilvánosság elé Vígh Károly történész az Élet és Tudomány hasábjain. A felvidéki magyarság deportálása a második világháborút követően kezdődött. A dél-szlovákiai magyarok egy részét cseh-morva területekre toloncolták, az onnan kitelepített szudétanémetek helyére. A magyar kormány hiába kérte 1945 novemberében a nagyhatalmak segítségét, azok nem léptek közbe. 1946 februárjában Gyöngyösi János külügyminiszter kénytelen volt feltétel nélkül aláírni a magyarcsehszlovák lakosságcsere-egyezményt. A csehszlovákok nem csináltak belőle titkot, hogy a magyar határ mentén egységes szlovák etnikai tömböt akarnak kialakítani. Csaknem húszezer magyart akartak áttelepíteni azzal az ürüggyel, hogy háborús bűnösöknek nyilvánították őket. Családtagjaikkal együtt ez 73 ezer főt tett ki. Lakosságcserére mindig a családfőt jelölték, így a hozzátartozók is kénytelenek voltak áttelepülni magyar területre. 1946 augusztusában a csehszlovák kormány átadta a magyar kormánynak a kitelepítendő magyarok jegyzékét, melyen több mint 106 ezer személy szerepelt. A magyar hatóságok tiltakoztak, így indult meg a kisebbségi magyarok deportálásának első hulláma. A kényszerintézkedések a lakosság körében olyan pánikot keltettek, hogy sokan megpróbálkoztak Magyarországra szökni a Duna jegén át. Nem egy szerencsétlen ember a zajló jégtáblák között lelte halálát. Szerencsére a párizsi békeértekezlet 1946 októberében nem hagyta jóvá azt a csehszlovák kérelmet, hogy kétszázezer magyart egyoldalúan áttelepíthessenek. Ennek ellenére kényszerkiköltöztetések gyors ütemben folytak. Körülbelül 60 ezer magyar került idegen - cseh és morva - földre. A lakosságcsere folyamata csak 1948- ban záródott le véglegesen. A mérleg igen szomorú: a magyarok 160 ezer kát. hold földet hagytak ott, a szlovák áttelepülők 15 ezer kát. holdjával szemben; s míg magyar részről 15 700 ház maradt Szlovákiában, addig a szlovák áttelepülők mindöszsze 4400 házat hagytak maguk mögött Magyarországon. A megaláztatás idején vetette papírra a következő sorokat Fábry Zoltán, a szlovákiai magyar értelmiség szószólója: „Nyelvem, mely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelvén nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom. Lekonyult fejjel járok és némán, és ha íehet, ki sem mozdulok emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott emberek szégyen- és félelemterhes élete. És az ok? Egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom.”
