Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)

1992-06-01 / 6. szám

tes irányban, Brassótól északnyugatra, a barcasági síkságon találjuk Barcaújfalut, Krizbát és Apácát. Ezek együtt jelentik a barcasági magyar népcsoportot.

Mostoha történelem

A Kárpátok koszorúja fenséges hátteret szolgáltat a hét barcasági magyar falunak, amelyek a Nagykőhavas és a Keresztényhavas előterében, a Tömösi szoros kapujában sorakoznak. Történelmük a XI. századba nyúlik vissza: lakosságát valószínűleg Szent László király telepítette ide, hogy őrizzék az ország délkeleti szorosait. Magyarország keleti szomszédai ugyanis akkoriban a pogány kunok voltak, akik gyakran szemet vetettek a gazdag erdélyi, délvidéki településekre, s ha csak tehették, be-betörtek az országba, raboltak, pusztítottak. Fontos feladat hárult tehát a Barcaságba telepített határőrzőkre. A népesség alaprétege magyar és besenyő, később egyre

több székellyel egészült ki. Védték a szorosokat, elsősorban a Törcsvári és a Tömösi szorost. Szabadok voltak, földjük királyi birtoknak számított csaknem ötszáz esztendőn keresztül. Később, a XIII. század elején a királyok telepítési akciói következtében szászok is otthonra leltek ezen a tájon.

II. Ulászló 1500-ban a barcasági szabad székelyek településeit elzálogosította a brassói szászoknak, s a középkori magyar birodalom összeomlása után nem váltották őket vissza. Brassó egyre inkább kiterjesztette rájuk a hatalmát, s jobbágyaivá tette Hétfalu lakosságát. Valóságos csoda, hogy a barcasági csángók, akik 350 éven át voltak a szászok jobbágyai, ez idő alatt csak vallásukban tértek át uraik evangélikus hitére, nyelvüket, szokásaikat, hagyományukat, dalaikat megőrizték mind a mai napig. Brassó városának mezőgazdasági termékekkel való ellátása viszonylagos jólétet nyújtott számukra, a polgárosodás számos eleme hagyott nyomot a településeiken, mégsem adták fel identitásukat.

Csak 1848-ban szabadultak meg jobbágyi helyzetüktől, s azóta egyre nagyobb szerepet kapott életformájuk alakításában Brassó városa, ipara. De mert földjük kevés volt és a város sem nyújtott elegendő megélhetést, a XIX. század második felében és századunk elején a hétfalusi csángók tömegével kerestek munkát a török alól akkor felszabadult és gyors fejlődésnek indult Oromániában, különösen annak fővárosában, Bukarestben. Nagyrészt hétfalusi csángó fuvarosok, ácsok, kőművesek, fiákeresek, cselédek szolgálták, építették a román főváros kőrengetegét.

„Hiétfaluba’ miég az iég es kiék” A másság hangsú-