Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-05-01 / 5. szám
csinálnak itt magukkal - mondta nekik. Werner József emlékezetéből nem is törölt ki szinte semmit az idő. Ma is maga előtt látja azt a napot, mikor hátizsákkal a vállán hazafelé ballagott a börtönből. A Mocfa csárdánál járhatott, mikor hintáján arra hajtatott Vér Béla, a bonyhádi főszolgabíró. Fölvette a Fiatal Wernert a kocsira, ahol már két másik férfi is ült. A bonyhádi svábok listája volt náluk, s éppen arról diskuráltak, hogy ha valaki ellenáll majd, hát segítségül hívják a karhatalmat. Werner József akkor még nem tudhatta; nemsokára rá is sor kerül. * Előtte azonban még részt vehetett a 45-ös választások lebonyolításában. A bőripari szakcsoporttól kapott megbízatásként szavazóellenőr lett Kisvejkén.- Majd szélütést kaptam, mikor megláttam, hogy a szocdemek meg a kommunisták külön listát állítottak, mert előtte külön plakáton szerepeltek - meséli. De igazán dühös akkor lettem, mikor a kommunista párt utánam küldött Vejkére egy névsort azokról, akik nem szavazhatnak. Nálam akkor már volt két lista, azok szerint a volksbundisták, meg az SS- tagok nem járulhattak az urnákhoz. Nem voltam hajlandó elfogadni egy újabb utasítást, visszaküldtem a papírt. Hiába, sose voltam elvtárs, csak zwölftárs - játszik a szóval. - Mégis örültem, hogy Mucsfától Aparhantig a kisgazdák nyertek, de be nem léptem ebbe a pártba se. Negyvenhat nyarán aztán Werner Józsefet is utolérte a völgységi forgószél. Már jóval korábban fenyegették: kitelepítünk, mert német neved van, nemigen hitte.- Es a magyar falvakban mit csináltok? - kérdezett vissza ilyenkor.- Onnan majd a magyarokat visszük - felelte a községi elöljáró. (Ma már tudjuk, pontosan így történt.) Júliusban aztán meg kellett csinálni a ládát szalonnának, bődön zsírnak, ruhának. Werner József, aki 1912-ben a németországi Bochumban látta meg a napvilágot, most saját szülőföldjén került lágerbe. Három hetet töltött ott. A romokban heverő országban még nyolc évet. Örök optimizmusának, szorgalmának, erős izmainak köszönhetően talpon tudott maradni, de rendszeres munka, élelem nélkül, teljes létbizonytalanságban - főleg miután családot is alapított - nem bírta tovább. Feleségével, akinek első férje Murmanszknál esett el, meg négy apró gyerekkel ’54-ben hajóra szálltak. S mivel ott nem kellett fizetni a letelepedésért, elindultak Ausztráliába. Valahol az óceánon jártak, mikor szülőföldje focicsapata Reprodukció: ÓTÓS RÉKA A Délnyugatkerületi seniorbajnokság résztvevői 1936-ban. Az alsó sorban jobbról a harmadik Werner József megverte a hazájáét a világbajnokságon.- Majd megőrültem, hogy kikaptunk - mondja, teljesen természetesnek véve, hogy a magyar fiúknak drukkolt. Melbourne, Monagile, Sydney, munkanélküliség, alkalmi állások, kuporgatás, vándorlás, s végre ötszobás saját ház Coffsharbourban. Hétmérföldes léptekkel mérve ezek az ausztráliai évek állomásai. * Az azóta már maguk útját járó gyerekek, a hó nélküli forró karácsonyok, az olyannyira vágyott csillogó dollárok azonban lazuló köteléket jelentenek az idegen országhoz. Még a temetőben is csak az elhunyt feleség pihen, ha halottak napján az övéiért gyertyát akarna gyújtani, édesapja sírjához Németországba, nővéréhez Londonba, bátyjához is a világ másik végére kellene utaznia Werner Józsefnek. Édesanyja viszont Bonyhádon nyugszik, ezért Werner József úgy döntött, nemsokára ő maga is viszszaköltözik a völgységi kisvárosba. Tavalyelőtt tavasszal felkerekedett, bepakolta a bőröndbe a magyar állampolgárság megszerzéséhez szükséges legfontosabb iratokat, meg egy sor piros-fehér-zöld szalagos érmét, és hazajött. Nézegetjük a birkózó fénykorából származó díjakat: Bonyhádi Testgyakorlók Köre I. Országos juniorbajnokság I. díj, 1936. július, Délnyugat-kerületi seniorbajnokság II. díj, 1936. június, Műegyetem Athletikai és Football Club 1935. december. Emitt egy fotó Miskei Árpád többszörös Európa-bajnokkal, amott egy levél San Franciscóból, dr. Bodroghy Lászlótól, az 1938-as főiskolai világbajnokság magyar futballválogatottjának kapusától. Könnyezve nem megy az olvasás, Werner József a kezembe nyomja, olvassam fel én a hazaszeretettel, mélységes emberi barátsággal átitatott sorokat: „Jó volna, ha öreg csontjaimat a régi módon, jó magyarosan megropogtatná...” - így a befejező mondat. CSER ILDIKÓ61 T
