Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-05-01 / 5. szám
KILÁTÓ 60 Milyen messzire lát el a szem? És milyen távolra lát a szív? Milyen nyelven álmodik az ember egy ausztrál tengerparti házban, ha Németországban született, Magyarországon járt iskolába, de majd negyven éve az ötödik kontinens lakója? Gyászmise. Moccanni se lehet a bonyhádi templomban, több százan hallgatják a két ötvenhatos mártírért szóló imádságot. Az ajtó mellett kalapját szorongatva fehér hajú, szikár férfi nézi a hívők feje fölött ringatózó nemzetiszínű zászlót. Szemével mintha simogatná a tiszta selymet. Nem ér el idáig a tömjén füstje, keze mégis zsebkendőt keresgél. * Este hosszú órákon át beszélgetünk Werner Józseffel. Üldögélünk a Mező Imre utca 1-ben, megsárgult papírok, unokatépte szélű képek közt válogatva lapozgatjuk a múlt emlékkönyvét. Orrunkban a vacsorára szánt foszlós kenyérkaréjok langymeleg illata. Kenyér. Mindennapi betevő falatunk. Hogy családjának előteremtse, idegen tájra is elment az első világháború előtt Werner József édesapja. Társaival egy németországi bányában vállaltak munkát, de nem soká maradhattak. A behívó a frontra vezényelte őket. Mire az idős Werner János hazaért, felesége már itthon várta. Németországban a házmesternére bízta a bútorokat, és gyerekestől visszaköltözött bonyhádi szüleihez. Az ura, miután leszerelt, újra menni akart, de levelükre a németországi házmesterasszony azt felelte, nincsenek már meg a szuterénban a holmik, a franciák még a falA Preisz-féle kárpitosüzemben, 1928-ban. Werner József a jobb oldali, fekvő fiatalember ból a szögeket is elvitték. Maradt tehát itthon a Werner család. Valahogy csak eltengődtek, József fiuknak még szakmát is adtak a kezébe. Asztalos lett. A második világháborúba már őt vitték. Két év után, ’44 januárjában jutott haza. Ha tud parancsolni a szájának, ettől kezdve talán nyugodt élete lehetett volna. De munkahelyén, a cipőgyárban, meg a gimnáziumban, ahol a diákokat birkózni tanította, elmesélte, mit látott Keleten. Még a párttitkár előtt sem hallgatott, mikor arról szónokolt neki, milyen remekül mennek a dolgok a Szovjetunióban.- Az ám, szép piros, de belül rohad az a paradicsom - mondogatta. Vesztére. 1945 egyik éjszakáján felzörgették, s azzal, hogy nyilvántartásba veszik, bekísérték a rendőrségre. Aláírattak vele egy papírt, majd egy szuterénba zárták. Szigorúan a társadalmi egyenlőség jegyében, harminc társa között ugyanis több munkás mellett ott kuporgott Baki főmolnár, Pétermann úr, az ecetgyáros és Boros úr, a bankigazgató is. Egy Hegedűs nevű őrmester kíséretében hamarosan Szekszárdra terelték őket. Először egy pusztára, majd a Béla tér 1-be kerültek a foglyok. Börtönbe - vétlenül. Őrjítő állapot, de ki kellett bírni. Később az oroszok a Fekete malomból az állomás környéki üres házakba hordanák velük a lisztet. Felázott falú, elhagyott lakások csupasz földjére kellett kiborogatniok a zsákokat. Fájt is a szívük a drága kenyérnekvalóért. Aztán a papiakban dolgoztak. A plébános jól tartotta, etette őket.- Úgy nézzenek a cellámban a szalmára, hogy azt még mi hordtuk be, mi feküdtünk rajta először. Soha ne feledjék, mit
