Új Magyar Hírek - Magyarok Világlapja, 1992 (45. évfolyam, 2-12. szám)
1992-05-01 / 5. szám
POSTALÁDÁNKBÓL FELSZABADÍTÁS VAGY MEGSZÁLLÁS? Valószínűleg nem én vagyok vagy leszek az egyetlen magyar, akit Dán Donátit úr Felszabadítás vagy megszállás című írása válaszra ösztökél. Donáth úr történelemhamisítással vádolja a magyarországi sajtó újabban elterjedt nézetét, amely a Vörös Hadsereget nem mint szabadítót, hanem mint megszállót tekinti. Donáth úr felháborodását „tények”-kel támasztja alá, amelyekből levonja a következtetést: „... a Vörös Hadsereg, igenis felszabadította Magyarországot.. Továbbiakban befejezésképpen javasolja, hogy „... el kell különíteni a Vörös Hadsereg hősi harcától a Kreml urainak a szörnytetteit”. Hogy elkerüljem soraim megnyirbálását, igyekszem a legrövidebben kifejezni a fentiekkel ellentétes véleményemet. Először is, amint azt Donáth úr is kiemeli, Magyarország több mint három évig harcolt a németek oldalán a Szovjetunió ellen, és ahogy megjegyzi, „pusztított az elfoglalt területeken”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Magyarország éppoly ellensége volt a Szovjetuniónak, mint Németország. Történelmi tapasztalatok szerint, az ellenséget rendszerint megszállják, nem pedig felszabadítják. Felszabadításról először a szovjet propaganda zenélt göbbelsi cinizmussal, amit aztán mások is átvettek Donáth úrral egyetemben. Senki kétségbe nem vonhatja a Vörös Hadsereg óriási áldozatát, melyet hazája védelmében és felszabadításában hozott. E téren harca honvédelmi jellegű és igazságos volt. Egyéb szerepe azonban már kevésbé „csodálatra méltó”. Például, amikor 1939-ben megtámadta Finnországot és még ugyanabban az évben német közreműködéssel megszállta Lengyelország keleti területeit. Ne feledjük el az 1956-os magyar szabadságharc vérbe fojtását sem és emlékezzünk arra is, hogy mi lett a sorsa az 1968-as prágai tavasznak. Az igazság az, hogy a Vörös Hadsereg szerepét nem lehet elkülöníteni a „Kreml urainak szörnytetteitől”, mint ahogy azt Donáth úr javasolja. A Vörös Hadsereg és a szovjet hatalom egy és ugyanaz. Bizonyítja ezt az a tény is, hogy a Szovjetunió megszűnésével a Vörös Hadsereg is bomlásnak indult. Sajnálatosnak tartom, hogy Donáth úr érthető és jogos nácinémet ellenszenve megakadályozza őt abban, hogy lelki közösséget teremtsen azokkal, akik a Vörös Hadsereg „felszabadításának” lettek áldozatai. NÉMETH KÁLMÁN HAMILTON, USA MAGYAROK A NIAGARAHATÁRV1DÉKEN Ahol lakom, a Niagara-határvidék átfogja a határ mindkét oldalán fekvő falvakat és városokat. A mi oldalunkon - Buffalóban, Niagara Fallsban, Lockportban és a kissé félreeső Rochesterben - éppen úgy laknak magyarok, mint a kanadai részen - az ontariói Niagara Fallsban, Wellandben vagy Torontóban. A legtöbb helyen az egyesületi életet már csírájában megfojtotta az úgynevezett emigrációs kórság, a széthúzás. Akik az elszakított területekről jöttek ki, sokkal inkább összetartanak s őrzik kultúrájukat, mint mi, akik az anyaországból emigráltunk. A szórványmagyarság összefogásához, kulturálódásához sok-sok szervezőmunka kell és főleg kitartás a gáncsoskodások idején. Én életem javát itt töltöttem, de nagy eredményekkel bizony nem dicsekedhetem. Az egykor aktív politikai szervezetek nagyrészt már letűntek. Ezek részben a Horthy-korszak itt rekedt híveiből tevődtek össze ők lassanlassan kihalnak, utódjaik pedig nem foglalkoznak emigrációs politikával. Akadnak ma is működő intézmények, ezeket régi kivándorlók, többségükben egyszerű munkások alapították, s hozzájuk csatlakoztak sokan a háború utáni és az ötvenhatos kivándorlók közül. Maradt néhány templomunk, ahol magyar nyelven dicsérik Istent. Buffalo vidékén egy ilyen maradt meg a négyből, de már ez a református templom is kétnyelvű; egy katolikus templom maradt a kettőből, ez azonban csak részben magyar és ugyancsak kétnyelvű; van aztán egy nagyon kicsiny, kétnyelvű lutheránus templom is, vagy féltucatnyi hívővel; a baptista imaházat átvették a Magyarországról kivándorolt svábok, ez a templom is kétnyelvű, de nem magyar a második nyelv, hanem német; Rochesterben nincs magyar templom, de az úgynevezett szórványlelkészek gondozzák a híveiket. Az én kicsiny Lockportomban pedig sohasem volt magyar templom, hiszen alig vagyunk tucatnyian magyarok. Ahogyan én látom, a társadalmi klubok és az egyházak által rendezett piknikek ma már csak az evésre-ivásra szolgáló alkalmak. A tényleges kulturális tevékenység kevesek önfeláldozó munkájának az eredménye. Ilyen például a Bartók-tánccsoport vezetője, Ternay Éva, aki régebben itt lakott, most már Kanadában él, s az együttes tagjai a határ mindkét oldaláról verbuválódtak. A legnagyobb gondunk: a magyar nyelv megőrzése. A cserkészek ugyan ápolják, tanítják nyelvünket, s ez nem is kevés, de a mai fiatalok bizony felteszik a kérdést: mi értelme van a magyar nyelv megtanulásának? Úgy is megfogalmazzák: mi hasznom származik belőle? Amikor először hazamentem kicsiny falumba, bevallom, szégyelltem, hogy volt bajor feleségem három szót sem tudott magyarul, s még inkább szégyelltem azt, hogy négy gyermekem sem beszéli a nyelvünket, pedig sokat kínlódtunk együtt, hogy megtanulják. Mindhiába! Ahhoz, hogy az itt született második, harmadik nemzedék megtanulja anyanyelvűnket, több kell, mint afféle „kulturális kóstolgatás”. De legalább az én gyermekeim rokonszenveznek velünk, magyarokkal. Ismerek azonban olyanokat, akik átkozzák szüleiket, hogy ebbe az „etnikketrecbe” zárták őket. Bizony, ez az ár, amit fizettünk azért, hogy elhagytuk szülőhazánkat, s mindegy, milyen okból hagytuk el. KOVÁCS ISTVÁN L0CKP0RT, N Y. USA A CSALÁD MAGÁNÜGYE Kanadában élő olvasó- és honfitársam, Tóth Mária kifogásolja azt, hogy Horthy Miklós hamvait haza fogják szállítani. Mindazért a bajért, ami őt és családját ifjúkorában érte és a háború után kivándorlásra ösztönözte, az egykori kormányzót teszi felelőssé. Ezért - idézem - nincs elragadtatva a gondolattól, hogy Horthy Miklós hamvait hazahozzák. Természetesen kinek-kinek a magánügye az, hogy miképpen ítéli meg a Horthy családnak azt a szándékát, hogy a hamvakat a kenderesi családi sírboltban helyezzék el. Csakhogy az meg a Horthy család magánügye, hogy hol és miképpen helyezi örök nyugalomra legnevezetesebb tagjának földi maradványait. Antall József miniszterelnök ismételten kijelentette, hogy a magyar kormány ezt a család magánügyének tekinti és nincsen szó hivatalos újratemetésről. Minden embert megillet az a jog, hogy ne csak valahol való tartózkodásáról szabadon döntsön, hanem ahhoz is joga van, hogy maga válassza meg nyughelyét. Horthy Miklósnak az volt a kívánsága, hogy István fia mellett nyugodjék Kenderesen. Ezt a kíván-
