Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-09-01 / 9. szám
56 IRODALMI KALANDOZÁS SZÍNJÁTÉKUNK ÉVSZÁZADAI VII. A századforduló Színház- és drámatörténetünkben a századforduló időbeli terjedelmét egész pontosan meghatározhatjuk: 1880-tól 1914-ig tart. 1880-ban mutatják be Csiky Gergely Proletárok című színművét, amellyel színpadjainkon az a realista igény érvényesül, amely majd a XX. században lesz általános. 1914-ben pedig az első világháború megindulásával befejeződik a XIX. századra jellemző életforma és az ebből következő ízlésvilág. Persze az új, a már modernnek is mondható törekvések már a XX. század első évtizedében is megnyilvánulnak, de azoknak a hatása majd később lesz jellemző az irodalomra is, a színjátékstílusra is. Erre a századfordulóra színjátéktörténetünkben jellemző a Nemzeti Színház Paulay Ede nevéhez fűződő korszaka, majd mellette a nagyvárosi polgári igényeket és ízlésvilágot kifejező Vígszínház-stilus és ennek fő képviselője, Ditrói Mór, s ezek mellett a magyar operett világhódító útra indulása. Paulay rendez, Csiky ír, Jászai játszik Paulay Ede is nyugatról jött haza, akárcsak előtte Molnár György, de ő nem Párizsból érkezett és nem operettet hozott. Az újfajta színházi igényeket elindító német meiningeni színházban tanulta meg a rendezés tudományát és gyakorlatát. Annak a nagy hírű és nagy hatású színháznak Georg von Meiningen volt lélek- és színpadformáló ura. Ez a különös nagyúr az akkor még önálló kisállamként elismert Meiningeni hercegség uralkodója volt, aki öccse javára lemondott a trónról, hogy színigazgató, rendező és színházelmélet-teremtő lehessen. A hitelességet igényelte díszletben, jelmezben, a pontos A korszak legjobb drámaírója, Csiky Gergely szövegmondást, a fegyelmezett mozdulatokat, a felidézett korok hiteles ábrázolását. Realizmuson ő kultúrtörténeti naturalizmust értett. Hihetetlen színházi fegyelmet tartott, konok hite volt, hogy a színháznak egyszerre kell szép élményt, erkölcsi példaképet és történelmi-társadalmi ismereteket adni, s mindezzel ízlést nevelni. Hatása döntő volt azokra is, akik vitatkoztak vele, sőt akik ellentmondani mertek neki. Paulay éveken át az ő segédrendezője volt. Ott barátkozott össze Heinrich Laubéval, aki már ismert drámaíróként úgyszintén Meiningentől tanult rendezést. Laube azonban fellázadt mesterük túlfegyelmező szigorúsága ellen, szakított vele és elment Bécsbe, ahol mint a híres Stadttheater főrendezője, még újabb stílus felé irányította a színházművészetet. Nála a legfontosabb a helyesen súlypontozott, a hangvételt egyénítő beszéd, és az akkor vadonatúj fényhatás, a reflektor használata. Paulay vele ment és három évig dolgozott Bécsben, mint Laube legfőbb helyettese. Onnan hívták haza, hogy Szigligeti igazgatta Nemzeti főrendezője legyen. Majd Szigligeti halála után (1878) ő lett az igazgató-főrendező. A Nemzeti első igazi fénykorszaka volt a Paulay-időszak. Meiningen korábrázoló hitelességét egyesítette Laube szövegkultuszával. A kultúra népnevelő intézetévé akarta tenni a színházat. Sokan gúnyosan azt hajtogatták, hogy múzeumot csinál a színházból. Ez a vád akár tiszteletteljes elismerés is lehetett, hiszen ő valóban a drámai kultúra legjavát, a nemzeti múlt főértékeit és az akkori jelen valódi értékeit igyekezett összegyűjteni és látvánnyá tenni. Az antik görög tragédia, Shakespeare, Moliére, Schiller a múltból, Ibsen az akkori jelenből, a Bánk bán és az előadásra felfedezett Az ember tragédiája, mint fő nemzeti értékek - ez volt műsorpolitikájának alapja. Ezek mellé keresett új ma-Kiiry Klára (1870-1935) Lehár Ferenc „Víg özvegy” című operettjében, 1907-ben
