Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-06-01 / 6. szám
4 mmmmmmmmm a hónap ■■■ Futnak a párhuzamosok i A hónap utolsó napjainak közeledtével e soros krónika megírásához újra és újra átnéztem április havának napi híreit. Egyrészt a már-már megszokott, botránygyanús esetek bőviben ömlő kommentárjai: washingtoni magyar nagykövetünk, Zwack Péter kölcsönös vádaskodások által követett hazahívása, kapott-e kamatmentes kölcsönt a pártkasszából egy kisgazdavezér, ki dirigálja a hadsereget, a főparancsnok-e avagy a miniszter, indokolt volt-e a Nemzeti Színház igazgatójának idényvég előtti, azonnali leváltása - jobb tán e sort nem is folytatni. Hiszen, ha a kedves Olvasó hozzájut a magyar sajtóhoz, megtudhatja még a fölös részleteket is. Másrészt itt van a hatalmi-politikai élet: a pártok, a kormány és a parlament, amiről nekem - felkért tisztem szerint - írni illenék. Harmadrészt, a hónap közepén megjelent a jelentés: immáron százötvenezer a munkanélküliek száma, azaz tavaly novemberhez képest megduplázódott. A másnap közölt gépipari előrejelzések szerint ezen ágazat még az idén kénytelen lesz megválni csaknem százezer dolgozójától. Eltűnődöm csöndben: vajon mikor lesz éppen annyi a munkanélküliek száma, mint a hat parlamenti párt összes tagjának létszáma? Júniusban? Júliusban? S lesz-e, akad-e majd magyar újság és újságíró, aki a véletlen számbeli megegyezést méltónak találja arra, hogy az első körben említett heti szenzációk között tartsa majd napirenden? Legalább három nap erejéig... Mi is köti hát össze életünk és mindennapjaink e párhuzamosait? Hány sínpáron fut az új magyar valóság? Mi köze van egymáshoz a Zwack-ügynek, a hatpárti tárgyalásoknak és a megállíthatatlanul növekedni indult bűnözésnek? Melyik valóságot éljük és melyikről vagyok köteles önt, tisztelt ilvasó tudósítani? Valószínű mindazokról a párhuzamos történésekről, amelyek a magyar valóságban nem is a végtelenben találkoznak, hanem - magyar sajátosságként - már jóval előbb, föladva a párhuzamosság természetrajzát. Új fonnák a láthatáron Amúgy a hónap legszívósabb politikai eseménye kétségtelenül a hatpárti tárgyalásokra való felhívás nyomán kialakult alkudozás volt. Orbán Viktor, a Fidesz parlamenti frakcióvezetője, még március végén javasolta, hogy a kialakult és feloldhatatlannak tűnő politikai patthelyzetet kíséreljék meg pártközi egyeztető tárgyalásokkal föloldani. E bejelentés részint meglepte, részint meg is osztotta a címzett pártokat. Áprilisban mást sem hallottunk, mint azt, hogy az egyes pártok vezető testületéi hogyan viszonyultak e - sok tekintetben a rendszerváltást megelőző, ’89-es kerékasztal-tárgyalásokat idéző - lehetőség elfogadásához. Elhangzott ellenérvként, hogy a hatpárti egyezkedések háttérbe szorítanák az éppen még alakulófélben lévő új parlamentarizmust. Fennáll a veszélye annak, hogy az alkotmányos intézmények megkerülésével élnek majd a pártok e fórummal. S amint az várható volt, a parlamenten kívül rekedt politikai erők pedig úgy fogták föl a javaslatot, hogy a tárgyalásokkal még inkább megerősítést nyerne perifériára szorultságuk. A tömegkommunikáció igyekezett óvatosan eljárni, szót adott mind az ellenzők, mind a támogatók táborának. Hiszen akadt érv bőven amellett is, hogy miért is szükségesek és amellett is, hogy miért nem a hatpárti egyezkedések. Úgy tűnik, a kialakult parlamenti működés, továbbá a kormány és a parlament viszonya, valamint az egyes pártok közötti állandó háborúskodás miatt egyre kevésbé lehetséges az, hogy az ország jövője szempontjából égetően fontos és alapvető kérdéseket tárgyszerűen megvitassák és azokban döntésre jussanak. Az új magyar politikai berendezkedés olyannyira konfliktustelített, hogy hovatovább nem lát túl az önmaga gerjesztette viták és ütközetek világán. Főszereplői még azt sem képesek kellő élességgel érzékelni, hogy a gyanakvó társadalmi többség vészesen csökkenő bizalommal szemléli a hirtelen teremtődött játéktér meglepő részleteit. E fura és ellentmondásos helyzet egyik képtelensége éppen abban látható, hogy - túl a politikai változások egy évén - mindinkább kiderül a gazdasági élet nyomasztó problématömege. A hatalomváltással nemhogy csökkentek volna a társadalom gondjai, hanem - éppen a szabadabb szembenézés okán - sokasodni látszanak. S miután a ’89-es hosszú tárgyalássorozaton a felek szinte kizárólag a hatalmi kérdésekre koncentráltak, ezért eleve késéssel indulhatott el a gazdasági és szociális gondok tömegének politikai számbavétele. Feltehetően e kettős jellegű késedelem következményeit mérlegelve javasolta a Fidesz ezt a - kétségkívül nem túl parlamentáris - megoldást, s az is érthető, hogy éppen Göncz Árpád, továbbá a kormány és a kormányzó MDF reagált elsőként megértő módon. (Talán a kormányzás váratlan kínjai, terhei, az eltelt egy év kijózanító élményei mutathatták meg az MDF számára azt a keserves következményt, hogy egy dolog a választási győzelem és más dolog a népszerűtlen döntések keresztülviteléhez megszerezni a társadalmi támogatottságot.) Amint az egyébként várható volt, csaknem egy hónapnyi huzavona, egyezkedés volt szükséges ahhoz, hogy a hatféle vélemény közös metszéspontjait megtalálják.
