Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-05-01 / 5. szám
A HATÁR TÚLOLDALÁN 13 A KIVÁNDORLÁS TART, DE A SZÜLŐFÖLDET NEM FELEDIK Gyímes Ha vasúttal vagy gépkocsival készülünk Gyímesbe, egyaránt Csíkszeredából kell indulnunk. Északi irányban hagyjuk el a várost, majd egyre inkább kelet felé fordulunk. Jobbról elmarad a fenyő borította Somlóhegy sötét háttere előtt szinte világító csíksomlyói kegytemplom, balról pedig egyre távolabb kerülnek a Hargita felhőket hordozó magaslatai. Csíkdelne, Szenttamás, Szépvíz nevű falvakon haladunk keresztül, majd meredeken kanyarogva kúszik fel az út a Kárpátok hágójára. A székelyek által Szermászónak nevezett nyeregben kapaszkodunk kifelé a Kárpát-medencéből, s hamarosan elérjük a több mint 1200 méter magas vízválasztót, ahonnan már kelet felé, Moldva irányába folynak a vizek, mindenekelőtt a valahol alattunk, ezer méter magasságban eredő Tatros. Forrásától a régi magyar határig húzódó, mintegy harminc kilométer hosszú fővölgyben, s a beléfutó patakok mentén szétszóródott, hatalmas kiterjedésű, lazán összefüggő településrendszert nevezzük Gyímesnek. Itt élnek a gyímesi csángók. Nemcsak arról nevezetesek, hogy egyik legfiatalabb és mégis igen hagyományőrző életmódot folytató népcsoportunk, de arról is, hogy ők alkotják a tengerszint feletti legnagyobb magasságban élő magyar etnikumot. A gyímesi völgy betelepülése A Székelyföld sokat szenvedett a keletről betörő török, főként pedig tatár csapatok pusztításaitól. Ezekre nemcsak az ország középső részének 150 éves török megszállása idején került rendszeresen sor, hanem Buda felszabadulása és a töröknek az országból való kiűzése után is. Érthető, hogy az Árpád-házi királyok által határőrségre szervezett székelyek minél szélesebb gyepűt, lakatlan területet igyekeztek meghagyni maguk és a fenyegető ellenség között, amire természetes lehetőséget nyújtottak a Kárpátok járhatatlan hegyláncai. így a Gyímesi-szoros is sokáig lakatlan maradt, legföljebb a II. Rákóczi György által épített, a nép által Húsz esztendeje még mindenki viseletben ment a misére Rákóczi-várnak nevezett, a történelmi Magyarország határán lévő erősség vigyázta a szorost. Csak az 1699-ben megkötött karlócai béke után lett biztonságosabb a helyzet, s kezdődött meg a gyímesi völgy benépesülése. Mégpedig két irányból. Nyugat felől a Székelyföldről, keletről pedig Moldvából: elsősorban az Erdélyből korábban odabújdosott csángók közül húzódtak egyes csoportok közelebb egykori hazájukhoz, de kisebb számban jöttek görögkeleti hiten lévő románok is. Az 1764. évi, mádéfalvi veszedelmet, székelymészárlást követően. Aztán megszaporodott a sorozás ellen protestálók üldözése, s általában a székely kiváltságok megfaragása miatt szaporodott a szülőföldjüket elhagyók, „elcsángálók” száma. Keresztüljutva a Kárpátokon, a legtöbben beereszkedtek Moldvába, hogy szaporítsák a már sok évszázada ott élő csángó magyarok számát - ezek egy része később föltelepült Bukovinába -, de sokan ott maradtak a Gyímesi-szorosban, vagy a Tatrosba ömlő valamelyik patak mentén foglaltak maguknak helyet, s készítettek szállást. Gyímes hatalmas területe ugyanis öt székely község közbirtokosságának tulajdona volt, de rendkívül gyéren lakott, ahová nemigen ért el törvény és közigazgatás. Meg tudott itt bújni a moldvai bojárok földjén való robotolást megunó Szeret-parti, vagy a Tatros alsóbb folyása menti települések valamelyikéből való csángó magyar éppen úgy, mint a katonaság elől szökő csíki, gyergyói legény. A gyímesi csángók többsége ma is tudja és számon tartja, hogy családja Moldva, vagy a Székelyföld melyik településéről származott ide. Lassan, fokozatosan népesült
