Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-01 / 1. szám
22 POSTALÁDÁNKBÓL — " V V v \ A Magyar Hírek postarovata az olvasók fóruma. A szerkesztőség ugyanakkor fenntartja a jogot, hogy a beérkezett leveleket rövidített formában közölje. A CÍMKÓRSÁG NEM MAGYAR TALÁLMÁNY Furcsa levélre bukkantam a MH 1990. évi 11. számában. A levél állítása, hogy az országban a háború előtt csak nyomor lett volna, csak az ötvenes évek untig hallott kommunista propagandájának kritikátlan szajkózása. Ennek ellenére tagadni sem kell a tényeket. Csakhogy az akkori magyar állapotok, különösen a falusiak, nemcsak Magyarországra voltak jellemzőek. Hadd említsek egy hozzám legközelebb eső példát: a ma gazdagnak tartott Svédországban sem volt különb sorsa a szegénynek. A pap és a kisbíró előtt nem húsz, de ötven méterre kapta le kalapját a zsellér és a béres. A plébános úr pedig még a negyvenes évek végén is kikérdezte a katekizmusból a falu apraját, nagyját. És aki nem jól felelt, azt kiprédikálta vasárnap a templomban. Kis adag rosszindulattal lelki terrorról is lehetne beszélni, de ezt még a svéd kommunisták se hinnék el manapság. „...és kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk...” - írta József Attila, és ezt az egyetemes érvényű, halálszép lírát a kommunizmusnak sikerült közönséges, magyar propagandává degradálni. Mert nemcsak tőlünk tódult a nép a tengerentúli ígéret országába. Nekiindultak az ismeretlennek szerte Európából, így Skandináviából is. És nem kalandvágyból. Menekültek a hazai nyomor elől. A sok „són” és „sen” végződésű név az USA- ban mind észak-európai eredetről árulkodik. Ami a címkórságot illeti: ez sem magyar találmány. Néha tényleg kabarétéma, de ettől függetlenül, még ma is ebben szenved - ha ugyan szenved tőle - Franciaország, Anglia és némiképp Németország is, hogy csak néhány sietős példát említsek. És miért is ne, ha ez a „szenvedés” tetszik nekik? Hosszú és göröngyös út áll előttünk, míg újra felépítjük önmagunkban és magunk körül mindazt, amit a kommunizmus negyven év alatt lerombolt. Ide tartozik valamennyi keresztény és nem keresztény igaz magyar érték. A szegények és gazdagok élete, az országon belül és az országon kívül. Vagyis minden magyaré. Ehhez az emberfeletti feladathoz nagyon sok mindenre van szükségünk. Többek közt önfegyelemre, toleranciára és egy kis szerencsére is. R. TÓTH IMRE HELSINGBORG, SVÉDORSZÁG MINDENKI A SAJÁT ZSEBÉT NÉZI Gazda Imre Texasból „Dollár becsületes beváltása” címén, hazafias érzésektől átitatva figyelmeztet, hogy ne „feketén” váltsuk be a nemes valutát, mert ezzel is gyengül az ország. Nem lehet! Mert mindenki a saját zsebét nézi. Úgy is kell! Mert különben alul maradsz a nagy tülekedésben! Egyébként se a morzsán próbáljanak az országnak jobb életnívót szerezni. Miért engedték ki Ausztriába a dollármilliókat?! Jó esztendeje kilométeres kocsisorok álltak a határon kimenni „biznicelni”. Ugyanakkor itt is láttuk, hogy a világ pénzügyi szakemberei közröhejként emlegették az ügyet! És még valami! Hát akkor itt mi mit szóljunk? Jönnek ki ezrével az otthoni „turisták”, rokonlátogatók. Elmennek dolgozni fél, egy évre. Most ebben az országban mindent lehet. Hazamennek 6-8 ezer dollárral. Na már most: ezt a dollárt nehogy már, a Gazda úr szerint, becsülettel „beváltsák”. Hanem aki bírja, marja! Mindezzel nem törődtem eleddig, de most már úgy néz ki, a „turisták” elveszik tőlünk a munkát! Ui. ők nem fizetnek adót. Nahát, akkor ezek hazamenve „feketén” adják el a dollárjukat, mi több, itt kint megveszik a különböző iparcikkeket, s ugyancsak feketén túladnak rajtuk. Hát drága, texasi barátom ! Feketeváltás volt, van, lesz! Ezen nem érdemes sopánkodni, mert ezen a mi életünkben változtatni nem lehet. MATTYASOVSZKY GYÖRGY PASSAIC, N. J„ USA ARANYMENTŐK FIZETSÉGE A Magyar Hírek 1990. évi 13. számának 37. oldalán „Kiszivattyúzott műkincseink” címmel érdekes interjú részleteit közük, melyet Mrávik László művészettörténésszel folytatott a „168 óra” című hetilap. Egyik bekezdésében van egy kitétel, melyet szeretnék helyes megvilágításba tenni. Mivel odahaza 45 éven át szisztematikusan meghamisított történelmi adatok láttak napvilágot, meggyőződésem, hogy Mrávik László is ezek ismeretében adta jóhiszemű, de téves információját. Idézek: „Kortársi feljegyzésekből, levelezésekből egyértelműen megállapítható, hogy a műkincstárgyak egy részét, amely a különböző nagy pesti bankok széfjében volt elhelyezve, megkímélte a német hadsereg - bár a Nemzeti Bank aranykészletét elvitték. ” A valóság az, hogy német kéz Magyarország aranyát még csak nem is érintette! Az ország aranytartalékát, hogy az ne kerüljön hadizsákmányként az oroszok kezére, a Nemzeti Bank akkori vezetősége - melynek ma már 82 éves férjem is tagja volt, jómagam pedig minden eseménynek szem- és fültanúja - 1945 januárjának utolsó napjaiban sikeresen kimenekítette Ausztriába. A menekítés megszervezése és lebonyolítása a magyar történelemben példa nélküli, egyedülálló és aranylapra illő teljesítmény volt! A magyar állam együttműködésével és a német állammal kötött, menedéket biztosító szerződésekre alapozva ment végbe. Különvonat szállította az aranyládákat és a bank további működéséhez szükséges, csökkentett számú tisztviselői kart, családtagjaikkal. Az arany fizikai védelmére egy csendőrosztag kíséretét kaptuk, mely végig velünk maradt. Független szervezettségünket a megszálló amerikai hadsereg is tiszteletben tartotta. A háború végével, megfelelő diplomáciai lépések után, az amerikai megszálló hadsereg Frankfurtban székelő, financiális központjának közreműködésével - rövid időn belül - a legnagyobb háborús veszélytől megmentett aranytartalék érintetlenül és hiánytalanul visszatért Magyarországra! Akik hazájukhoz és a Nemzeti Bankhoz való rendíthetetlen hűséggel és mérhetetlen sok áldozattal az arany megmentését véghezvitték, sorsuk, életük kettétörésével fizettek érte, otthon és külföldön egyaránt... KATHERINE LADÁNYI ENGLEWOOD CLIFFS, N. J.. USA HOL VANNAK A FESTMÉNYEINK? Olvasgatom a Postaládánkból cimű rovatukat, így eszembe ötlött egy kis
