Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-08-15 / 16. szám
28 KILÁTÓ VÉLETLENÜL LETTEM HEGEDŰS Születésnapi beszélgetés Gertler Endrével Gertler Endre, a világhírű hegedűművész és zenepedagógus nemrégiben ünnepelte 83. születésnapját. Ebből az alkalomból kerestük őt fel brüsszeli otthonában, hogy életéről, művészi pályafutását is meghatározó véletlen találkozásairól és barátságairól beszélgessünk.- Önt már a húszas évek elején csodagyerekként emlegették. Hogyan indult zenei pályája ?- Az igazság az, hogy a zene annyira összeforrott az életemmel, hogy nem is tudom, hogyan és mikor kezdődött a zene iránti vonzalmam. Arra emlékszem, hogy úgy négyéves lehettem, amikor az első zongoraleckéket kaptam. Egy idős hölgy járt hozzánk, hogy két fivéremet és engem zongorára tanítson, abban az időben ugyanis hozzátartozott a polgári neveléshez, hogy a gyerekek muzsikálni tanuljanak. Szóval előbb kezdtem zongorázni, mint iskolába járni. S hogy lettem hegedűs? Egy véletlen folytán. Hárman tanultunk zongorázni, s amikor arra került a sor, hárman akartunk egyszerre az egyetlen zongorán gyakorolni. Ebből aztán rettenetes veszekedések lettek. Édesanyám elpanaszolta apámnak, hogy milyen viharos jelenetek zajlanak a zongora körül, s amikor egyszer ő is szem- és fültanúja volt egy ilyen esetnek, belátta ez így nem mehet tovább. Azt is észrevette, hogy engem, a legkisebbet zavarnak el legkönnyebben a zongorától. Ezért úgy határozott, hogy én kapok egy másik hangszert, egy hegedűt.- Igencsak megszerethette ezt a hegedűt, mert már hatéves korában felvették a Zeneakadémiára.- Akkoriban nem volt korhoz kötve a felvételi. Bennünket gyerekeket a tanárképző tanszak hallgatói tanítottak, természetesen egy-egy igazán nagy mester irányításával. Ez a szisztéma a tanárjelölteknek is előnyös volt és nekünk gyerekeknek is. Nem is értek egyet azzal, hogy most csak tizennyolc évesen kerülhet be valaki az Akadémiára. Erre a korra már úgy bevésődtek a rossz szokások egy emberbe, hogy szinte lehetetlen azokat kiirtani. Tizenhat és fél évesen - talán túl korán - megkaptam a zeneművész-diplomámat.- Mikor kezdett koncertezni?- Már a művészdiploma megszerzése előtt koncerteztem vidéken és külföldön is. A bemutatkozó nagy koncertemet Kun Imre, a magyar zenekultúra kiemelkedő alakja szervezte meg, s neki köszönhettem életem egyik nagy és jelentős találkozását is. Történt ugyanis, hogy Kun Imre koncertirodájában az egyik vidéki város polgármestere jelentkezett azzal a kéréssel, hogy egy bizonyos évforduló ünnepségén azt szeretnék, ha Bartók adna koncertet. Bartóknak azonban nagyon szigorú időbeosztása volt: hat hónapig hangversenyezett, hat hónapig pedig csak komponált, s ettől még akkor sem állt el, ha térden állva könyörögtek neki. Az említett ünnepség viszont éppen arra az időszakra esett, amikor Bartók nem játszott, hanem alkotott. A város vezetői, azonban annyira erőszakosak voltak, hogy végül is Bartók kompromisszumra kényszerült: szólóhangversenyt ugyan nem vállalt, de azt, igen, hogy kamarazenét játsszon. Egy zeneművet ugyanis könnyebb előadni zongorán és hegedűn, mint szólókoncerten. A kérdés csak az volt, hogy kivel játsszon. És akkor Bartók azt mondta, hallott engem egy rövid ideig akadémiai koncerten, s tetszett neki, ahogy játszottam. Megpróbálná velem a koncertet. Azt hiszem, nem kell ecsetelnem, hogy ez mit jelentett nekem, a tizennyolc éves, kezdő művésznek. Ez számomra a csoda volt. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel a koncerttel egy őszinte barátság is kezdődik, bár Bartók és köztem 27 év korkülönbség volt. Később aztán Bartóknak is, nekem is egyre több bajom lett. Bartókot sokat piszkálták, irigykedtek rá, és még azzal is megvádolták, hogy hazaáruló, mert román dalokat is gyűjtött. Hangversenyezni is mind nehezebb lett, mert az emberek egyre szegényebbek lettek, nem volt pénzük arra, hogy koncertekre járjanak. Még ha kaptak is egy-egy ingyenjegyet, akkor sem biztos, hogy elmentek, mert meg kellett gondolniuk, hogy telik-e nekik villamosra, ruhatárra, kapupénzre, ami a házmesternek járt.- Mikor határozta el, hogy külföldre távozik?- Amikor a politikai mizériák mindennapossá váltak, személy szerint is veszélybe kerültem, és művészként sem jutottam szóhoz. Először Hubaynak, mesteremnek mondtam el tervemet, s azt is, hogy Belgiumban szeretnék élni. 1926-ban jártam itt először, aztán a következő évben megint meghívtak koncertezni, 1928-ban pedig összepakoltam két koffernyi holmit, és sok-sok keserűséggel a szívemben, de fiatalos lendülettel, elhagytam Magyarországot.