Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-01-15 / 2. szám
HAZAI KÖRKÉP 31 PESTI KAPUALJAK Freskók a kukák felett Hová nyílnak a huszadik század végi Budapest kapui, hová jutunk a huzatos kapualjakon áthaladva? Ha kilépünk a házból, a legutóbbi évtizedek épületeinél jószerivel máris szem elől tévesztjük a bejáratot, hiszen jellegtelen, nincsenek építészeti elemek, amelyek hangsúlyoznák szerepét, amelyek jeleznék: micsoda tér is az, amely odabent találtatik. Budapesti kapukeresőben nem a lakótelepek felé indulunk. Századunk végefelé e lakósiló sivár kapualjai szinte megelőlegezik a félhomályos lépcsőt, amelyen legfeljebb akkor botorkálunk végig - olykor szitkozódva ha a lift szokása szerint elromlott. Menjünk a Népköztársaság útjára. Az Andrássyra. Vagyis a Sugárra. Mert amikor e remek útvonalat felépítették, még ezt az utóbbi nevet viselte. Ha valahol, akkor éppen ezen, a párizsi példákat oly szépen idéző széles sugárúton bőven találunk szép kaput. Az elején, a Deák tér felől kezdődő első útharmad reprezentatív kapunyilásait, a kapu fölötti erkélyeket tartó kariatidákat fotózzuk majd, amelyek szinte párbeszédet folytatnak túloldali társaikkal. Az Oktogon és a Körönd közötti részen az előbbieknél is hatásosabb megoldásokat találunk. Ezen az útszakaszon kitágul a tér, hogy azután a Körönd és a Hősök tere után előkerteken át vezessen be a kapukhoz, amelyek itt már a természeti környezetbe épített paloták és a környező táj közötti harmonikus kapcsolatot jelképezik. Kívülről nézve itt is, ott is mindmáig vonzóak a Sugár úti kapuk. S tegyük hozzá: jellegzetesek is. Hiszen Budapest belvárosának ez a része azokban az évtizedekben, a millennium felé közeledő korszakban épült, amikor az Andrássy út is egységes egészszé alakult. Ahogyan itt, másutt is az eklektika a jellemző, a történeti stílusok elemeinek felvonultatása, a nemzeti múlt dicsőségére, a középkori Magyarország nagyszerű emlékeire utalva. Szeretni vagy nem szeretni Ezt az eklektikát lehet szeretni, s lehet nem szeretni. Mindenesetre Budapest kaputörténetének legtöbb emléke eme eklektikát idézi, a feltörekvő, vagyonosodó rétegek önkifejezésének szándékát, amely - meglehet - nemritkán díszletszerű megoldásokat eredményez. A terek méreteit, arányait, a mesterségbeli megoldások minőségét illetően mégiscsak valamifajta biztonságérzetet ad, a szilárdság és a tartósság gondolatát sugallja. Talán már nem az elkövetkező évszázadokra gondolt a századfordulós építtető, mint a középkor „háziurai”. A vakolatból, a gipszből formált dísznek akár egy kis ütés, egy kis nedvesség is elég, hogy eltorzuljon a forma, eltűnjön a szín, míg a gótikus ülőfülkék kőkerete Budán, Sopronban, Pozsonyban vagy éppen Székesfehérvárott még ma is éppen olyan szép, mint akár öt-hatszáz esztendővel ezelőtt. Igaz, aki e fülkékben üldögélt, maga sem szűkölködött időben: ha szolga volt, órákig is lógázhatta a lábát, amíg urára várt. Ha pedig bormé-Szépen restaurált kapualj a hajdani Andrássy út (ma Népköztársaság útja) ele jén
