Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-07-15 / 14. szám

40 KULTURÁLIS KÖRKÉP Egy sajátos Wagner-produkció A megtisztuló szerelem drámája Jól és hitelesen Wag­nert játszani, mindig is a rangját jelezte egy opera­együttesnek, hiszen a né­met zene óriása nemcsak a karmestert, az énekese­ket, a zenekart állítja rendkívüli feladatok elé, hanem rendezésben, lát­ványban is a részletekig előírja az előadást. Tehát nem elég csak korrektül kezelni a partitúrát, a hangszereket és szépen elénekelni a szólamokat, hanem a wagneri költé­szet, történetfilozófia és zeneelmélet lényegét is meg kell ismerni ahhoz, hogy valóban színvonalas produkció szülessék. Rá­adásul a Mestert posztu­musz rágalmak és félre­magyarázások sokaságá­val illették a második vi­lágháborút követő évtize­dekben. Holott azért, mert műveit a Harmadik Biro­dalom néhány vezetője ál­lítólag szívesen hallgatta - de gyaníthatólag inkább propagandisztikus célra felhasználta a zeneköl­tő nem vált a fasizmus előfutárává. E politikai ráfogások következtében aztán ha­zánkban is jó időre a „nemszeretem” szerzők sorába került, annak elle­nére, hogy az ötvenes évek közepéig kiemelkedő magyar művelői voltak Wagner zenedrámáinak. A mellőzés oka később akként módosult, hogy nálunk sem karmesterek, sem pedig hangszeres és énekes művészek nincse­nek igazán, akik alkalma­sak lennének a hiteles in­terpretációra. Kétségtelen, hogy a hosszú mellőzés következtében valóban meg is fogyatkozott az al­kalmas művészek köre. Szerencsére többen ma­radtak vagy csatlakoztak utóbb ehhez a körhöz, mintsem remélni lehetett volna. Ezért a meglepetés erejével hatott, amikor né­hány éve sor került a bu­dapesti Operában a Lo­hengrin és a Parsifal nagy­sikerű felújítására. Mint kiderült, az akkor még né­hány merész alkotó törek­vése a közönség igényével is találkozott, és bár nem csekély nehézségek árán, de ismét elkezdődött az emlékezetes Wagner-be­­mutatók sora. Legutóbb a szerző talán leglíraibb, a dallamvilágában is leggaz­dagabb alkotása, a Tann­häuser került bemutatásra ez év márciusában. Az emberi megtisztulás és a nemes szerelem drámája két szereposztásban került színre, az orosz Szimonov és Medveczky Ádám ve­zényletével. Az első sze­reposztás főszerepeit éneklő Molnár András, Csavlek Etelka és Sólyom Nagy Sándor olyan kü­lönleges élményt nyújtott, amely a világ bármely nagy operaszínpadának rangos eseményévé tette volna a budapesti elő­adást. Nem így azonban a ren­dezés, díszlet és jelmezter­vezés. Kis túlzással akár azt is kimondhatjuk, hogy a színpadi látvány a zene ellen dolgozott. Szinetár Miklós nem egy jó opera­­előadást rendezett már, de ezúttal nem igazán értette, vagy éppen félreértette a feladatát. A sivár, semmit­mondó díszlet még ma­gyarázható a szűkös költ­ségvetéssel, de a szereplők Az EPMSZ kötete Magyarok és Bíró Sándor posztu­musz könyve (Kisebbség­ben és többségben) a ro­mánok és a magyarok kapcsolatáról apróléko­san dolgozza fel az Er­délyben olyannyira össze­kevert két nép kapcsola­tát, elsősorban abból a szempontból, hogy milyen lehetőségeket nyújtott a magyar állam 1867 és 1920 között az ott élő ro­mánoknak, s milyet a ro­mán állam 1920 és 1940 között a fennhatósága alá került magyaroknak. Az olvasó aztán magában ki­egészítheti a képet az el­múlt 50 esztendő esemé­nyeivel. Tudjuk, hogy egy több­ségi országban a kisebb­ség lehetősége bizonyos mértékig mindig korláto­zott, a nemzetiségek csak kivételes esetekben érzik magukat igazán otthono­san. Az Erdélyben élő ro­mánoknak azonban min­dig jobb sorsuk volt, mint a moldvai és a havasal­földi fejedelemségekben, vagy később a királyi Ro­mániában élő testvéreik­nek. Tudtuk, hogy az első román nyelvű bibliát az mozgását akadályozó ir­datlan szövet- és bőrzuha­­tagokat, valamint a tö­megjelenetekben, gesztu­sokban a porosz Wehr­macht megidézését semmi nem indokolta. Különö­sen disszonánsán hatott az a bántóan arrogáns rendezői fogás, amikor a kórus ütemes dobogása „A Halál ötven órája” cí­mű filmprodukció egyik hatásos jelenetének után­érzését kelti a nézőben. Ez bizony súlyos stílustörés, és tanulság is egyben: Wagner lényegének meg­ismerése nem helyettesít­hető színpadi extravagan­ciával. A produkció ennek ellenére figyelmet érdem­lő és jó szívvel ajánlható megtekintésre. PUSZTASZERI LÁSZLÓ románok erdélyi fejedelem nyomat­ta; tudtuk azt is, hogy az Erdélyben élő románok mindig jelentős önkor­mányzattal rendelkeztek, és az önálló erdélyi feje­delemség idején sokkal nagyobb biztonságban él­tek, mint a vajdaságok la­kossága. Bíró könyvéből azonban azt is megtudjuk, hogy Románia megalaku­lását követően - 1864 után - „a magyar állam­ban élő román parasztság anyagi és társadalmi téren jobb helyzetben volt, mint a román állam vagy a cári orosz uralom alatti Besz­­arábia román parasztsá­ga”. Sőt több vonatkozás­ban jobb sora volt, mint a hazai magyar parasztság­nak, mert bizonyos regáti szervezetek, pénzintézetek hathatós támogatást nyúj­tottak az erdélyi román parasztságnak, igaz hogy nem szociális okokból, hanem irredenta szándé­koktól vezérelve. Az ellen­ségei által „népek börtö­nének” kikiáltott Magyar­­ország olyan liberális nemzetiségi politikájával ismerkedhetünk meg a kö­tet lapjain, amelynek ke-Csavlek Etelka és Molnár András kettőse a II. felvonásból

Next

/
Oldalképek
Tartalom